Békési Élet, 1969 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Elek László: Justh Zsigmond "kozmopolitizmusa"
alakját és műveinek értékelését a polgári kritika tévedéseitől. Ez az igazságszolgáltatás elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem vitatkozgatnak a kritikák az előző félévszázad tudósainak hamis tézisével, nem beszélnek róla, nem fogadják el, és nem róják meg vele Justhot. * A kérdés elemzése „hogyan is állunk Justh Zsigmond úgynevezett kozmopolitizmusával" szinte minden fontos századvégi gondolatot megmozgat. A magyar gazdasági és társadalmi élet elevenjébe vág, mert sajátos kísérőjelensége a nemesi életforma végvonaglásának és a meggyorsuló polgári átalakulásnak. Tagadhatatlan tény, hogy Justh Zsigmonddal valami új vonás jelentkezett a magyar prózairodalomban. Nem a nála is domináns szerepet játszó témára, a dzsentri-arisztokrata alakok és családok deklasszálódásának rajzára gondolunk, hiszen 1887-re, amikor Justh első kiadott novelláskötetével, a Káprázatokkal megjelent, az már közismert, csaknem unalmassá koptatott tárgy volt. Szana Tamás is „elcsépelt figurának" tartotta a róla írt korabeli kritikájában a dzsentrit, akinek újabb bemutatását csak az az egy tény indokolhatja, hogy az író „újszerűen ábrázolja". Azt azonban, hogy mi ennek az újszerűségnek a titka, már ő sem érezte meg helyesen. Mi is jelentkezett valójában Justhtal? Jelentkezett az az új nemzedék, amely hazugnak érezte a nemesi nemzeteszményt és a régi társadalmi berendezkedést a század végén, fojtónak tartotta a légkört, kilátástalannak a mozdulatlan, tehetetlen, arisztokrácia-vezette ország jövőjét, s egészséges polgári átalakulást, külföldi példákat, nemzeti kitárulkozást sürgetett. Párizsra és a gyorsan fejlődő tudományokra vetette ez a nemzedék a szemét, onnan akart hasznos tapasztalatokat szerezni és átplántálni a nemzet életébe, angol közgazdászokat tanulmányozgatott, sőt eljutott Marx műveinek a vizsgálatáig is. Nem elégíthette ki ezt a fiatal korosztályt a reformkor eszmevilágán felnőtt idősebb nemzedék idejétmúlt nép-nemzeti szellemisége és szépségideálja, szabadulni akart a nagy mesélő, az író-fejedelem Jókai romantikus látásától is, reálisabb, korszerűbb vizsgálódási, tanulmányozási formát kívánt. Csalhatatlanul megérezte, hogy a nemzeti költészet szűk korlátait szétfeszíti a századvég szociális átalakulást sürgető valósága, és hogy a tüntető nemzeti elzárkózás látszat-magyarkodás csupán. Csalóka görögtűz, amelyet egy-egy megrendezett nagy nemzeti ünnep heve fel-felgerjeszt ugyan, de nincs már igazi gyújtóhatása, halódó, lassan égő láng már csak a maga sápadt, pirosas színével. Nem lehet nála meggyújtani a jövő igazi fáklyáját. Az új nemzedék, amelyet nem kötött annyi érzelmi szál a régi eszményekhez, mint, az idősebbeket, s amely a kiegyezéssel meginduló kapitalizálódás korának élményvilágában nőtt fel, érthető módon szembekerült az előző generációval. Hazugnak, édeskésnek érezte a muskátlis, a pipázó és kvaterkázó udvarházak falusi csendjét, s helyette az ipari fellendülés nyomában járó városi élet mozgalmasságát emelte főhelyre. A mozdulatlannal, a statikussal szemben az élet, a lüktető dinamikust, a regionálissá, provinciálissá, falusivá silányult nemzetivel szemben az általános emberit. Maga Arany a kozmopolita vitában valójában a költészet nemzetiességét védte úgy, hogy a nemzet területére akarta korlátozni az irodalom tárgykörét '213