Bereg, 1881. (8. évfolyam, 1-52. szám)
1881-09-11 / 37. szám
. . . . , mint a múltak jele Kiméive bánjon e vész is vele ! átaddta azt a jelenlevő megyei alispánnak, mint a megye képviselőjének a végett, hogy azt ezután a megye vegye gondozása alá. Péchy Tamás alispán erre a megye nevében ígérte, hogy mind ő, mind utódai ez emlékoszlop gondozását legfőbb kötelességüknek ismerendik. Ezután Kóródy Sándor ügyvéd, lapunk munkatársa mondott nagyhatású beszédet. Az előadási hév a routvnirt szónoktól, az ünnepély jelentőségének átérzése, mely nem csak a beszéden, de az előadáson is szembetűnőleg észrevehető volt: e beszédet egyikévé teszik hazai szónoki irodalmunk e nemű művei legbecsesebbjeinek. A meghatottság általános volt. Ifjak, öregek könnyezve hallgatták azt, többen a közeli lengyel és orosz községekből felseregett köznép közül térdre borulva hallgatták, mintha a próféta szólalt volna meg. Értették-e, a mi mondva volt, vagy a szónoklat plasztikai hatása volt reájok benyomással? nem tudjuk. De az őszinte érzelemnek ezen nyilvánulása minden jelenlevőt meghatott. — (A beszédet egész terjedelmében ez értesítés végén közöljük. Szerk). Taraczkok zúgása s hazafias dalok éneklése hangzott a beszédek elmondása előtt, közben, s azután is, midőn az egész társaság zeneszó mellett vonult le a Galiczia felé vezető útón a megigérkezett lengyelek fogadására. És csakugyan néhány percz múlva feltűntek a várva-várt lengyel testvérek fogatai a láthatáron. Kár, hogy előbb nem jöttek s az ünnepélyben részt nem vehettek; s még nagyobb kár, hogy fogadtatásukról egyáltalában nem volt gondoskodva s ha hirtelen a jelenlevő beregszászi dalkedvelők fel nem találják magukat és a „Lengyel-Hymnusz“t felérkezésükkor el nem éneklik; szégyenelm kellett volna magunkat. De e varázshatású dal s utána nemzeti „Hymnusz“unk eléneklése mindent helyrepótolt. Az ünnepély jelentőségének átérzése fentartatott. Kár, hogy a változó időjárás miatt odafenn a Beszkiden a társasebéd, helyiség hiányában, megtartható nem volt. — A hosszú kocsisor tehát Vereczkére vonult le, hol az ebéd — ismét nem kellő kiszolgálás mellett — délután 124 órakor kezdődött. Az állami iskola három tágas tantermében mintegy 120 egyénre volt felterítve. Az ebédről nem szólunk, részint azért, mivel a vállalkozó ily nagy számú vendégsereg kiszolgálására nem volt készen, részint azért, mivel a vendégeknek nem is az evés-ivás volt czéljuk legnagyobb részben. Ebéd után azonnal kezdetét vette a tánczmulatság. Ifjú férfi és leány tánczra perdült, az öregek pedig mulattak más teremben a magok módja szerint. A szép lengyel nők azonnal megtanulták a csárdást s és oly kellemmel járták, mint a mi hölgyeink. A toasztok még az ebéd folyama alatt megkezdődtek Legelsőben Péchy Tamás alispán ürített poharat a királyért és családjáért, azután következett a szebbnél-szebb felköszöntők egész hosszú sora, melynek a vigalom befejeztéig nem akart vége szakadni. — A felköszöntések közül feljegyeztük a következőket: Peterdy Károly poharat emelt a lengyelekért és a ref. és g. kath. felekezet egyetértéséért, Kóródy Pálnért, mint az oszlop alkotójáért, Buzáth K. a közönségért, Benda K. a hölgyekért, Lyachovics Ákos verbiási lelkész Péchy alispánért, Guthy Ferencz Kóródyért, Frieder M. a lengyelekért, a sajtó képviselői és a „Bereg“ szerkesztőjéért és az uradalom tiszti karáért, Janka Sándor az ünnepély vereczkei rendezőségéért. A tánczvigalom éltető lelke Buzáth Károlyné ő nagysága volt, a legfőbb tényezők pedig a beregszászi vendégek, kik nélkül nagyon csendes mulatság lett volna az, így csak reggel felé lett vége annak. Az uradalom tiszti kara s különösen Günther igazgató, ki nemcsak az emlék vastábláit ingyen öntette ki, hanem a kirándulók rendelkezése alá 4 kocsit is átengedett A rendezés körül pedig különösen kitűnt Merényi János megyei pénztárnok. Hosszú utat tettünk, de kedvesen gyönyörködtünk és mindnyájan megelégedve tértünk vissza. Aprólékos kellemetlenségek ily esetekben nem számítottak. Általában mondható, hogy az ünnepély a legfényesebben sikerült. Kellemesen fogunk arra életünk végéig visszaemlékezni mindnyájan. A jelen volt magyar és lengyel vendégek névsorát e lap jövő számában örök emlékezet okáért szintén közölni fogjuk. Kóródy Sándor szép alkalmi beszéde következőleg hangzott: TÁRGZA. aaaATJIAAaaUDEN KÁROLY VON PEST. (Életkép a diák életből.) IRTA: PAPP ZSIGMOND. (Folytatás.) Juden Károly von Pest is e kis városban volt kellner. Szeretett nála mulatni mindenki, Jelszava volt: „Károly iszik, a Károly mindig iszik, iszik a Károly iszik.“ Hiába ment jól az üzlet, ő nem boldogult, gégéje mindig felemésztette a jövedelmét. Éjfélkor már rendesen határtalan kedve lett. Néha akármennyi vendége volt, közzéjük kiáltó: „fajrunt“ s azzal a bandát magához vette, ment mulatni más vendéglőbe, ott aztán tánczolt, dalolt nevetségesebbnél nevetségesebbet beszélt, ivott rogyásig, fizetett urasan. Legkedvesebb nótája ez volt. Igyunk, igyunk, mégse megyünk el, iszunk, iszunk, itt viradunk fel. Melyet ő igy ejtett ki. Igyank, igyank még se megyünk el, Iszank, iszank itt viraggúnk fel. A mit keresett a vendégektől éjfélig, azt elköltötte a vendégekre éjfél után. Reggel nem tudott beszámolni, miért aztán elcsapták. Lett belőle „faezer“, az ifjúság tengette,, szívesen adakozott neki mindenki. Az ifjúság pártfogása folytán rendesen kapott alkalmazást, hol ő, hol ama vendéglőben, sokszor az elcsapott helyre fogadták vissza. Ott szerettek mulatni, a hol ő szolgált ki. Valóságos, szükséges rész volt egy vendéglőben. — A hol Károly nincs, ott nem mulatunk. Ez volt a jelszó. Ezt egy üzletember nem ignorálhatta, muszáj volt Károlyt alkalmazni, vagy megbukott. Ő az embereket fokozat szerint különböztette meg, nem volt demokratikus érzületű. Első sorba helyezett egy néhány egyéniséget, kik az ő Maecenásai voltak , még ezek közt is fokozatot állított fel, úgy következtek, a mint ő sorban elszámlálta. Az én időmben a sorrend következő volt: elsi Nagyságos B. diktirátim prefessor. (doctor juris.) nekem legfőbb pártfogó ir (ehelyett hogy ur) 2-ik Tekintetes K...jug professor ir — a kedves kis ember. 3-ik Nagytisztelem (nagytiszteletü) NI. tilógprofessor ir. Azután jött az ifjúság, melyet ő igy osztályozott. Jugász? az finum szót. Tónig? az miveltsig. Képezdész? az abezug prepa. A gymnasistákat nem hívta sehogy, legfeljebb a 8-ik osztályjelieket jugász vagy tilóg jelölt. Olyan ismerő és emlékező tehetséget még nem tapasztaltam, mint az övé. Ha olyan diákok mentek hozzá mulatni, kiket még soha se látott, előre megmondta, hogy melyik jogász, melyik theológus, melyik gymnasista, csak arczukra nézett, Ha előttem nem történt volna, azt hinném spiritusa volt hozzá. — A preparandistákról nem szeretett beszélni. Azoknak abezug. Ha ilyenek vetődtek hozzá, roppant savanyú pofát vágott, elkezdett motyogni, aztán adott amit rendeltek, persze jól megkeresztelve, hogy ne kívánjanak belőle többet. És ez a gyűlölet nem volt nála indokolatlan, egyszer vagy három preparandista elpáholta szegényt, ezért lett prepa-gyűlölő. — Akit egyszer nevéről említettek, arra 10 év múlva is emlékezett. Valódi fópinezéri genie volt. Volt egy ócska okulárója, ha jókedve jött, azt mindig orrára csiptette, úgy kezdte mulattatni a vendégeket, de csak a kiket szeretett. Oda ült az asztalfőre s parancsolt: pinczir hozz ide búrt. Kapott egy pohár vizet. Te szamár pinczir hogy mersz te egy fü pinczirnek búr helyett vizet hozni? Nem vagy te pinczir csak kellner inas. Azzal megkapta a poharat s földhöz csapta. No Károly! rendelj magadnak egy vacsorát, szól hozzá egyik mulató. „Pinczir! Húzz nekem egy ruszlyos, frissen. A pinczir tudta, hogy mulatni akarnak rajta, int neki egy üres tányért kés villával, tessék ! Károly csak vár egy darabig, hozzák-e már, de bizony nem hozták azt. Elébb raonológizál illetve motyorékol egyet, s mikor látja, hogy bolonddá teszik, okuláréját feljebb tolja az orrán, fejét hátra vágja mely positióban ugy nézett ki, mint egy pápaszemes majom s kitör belőle a pinczli düh: Te hidea kellner,nem akarsz kiszolgálni egy fü pinczir von Pest? Én vagyok Juden Károly von Pest fü pinczir ! Érted? Eredj te falusi korcsmába bundapálinkát mérni a parasztoknak, ott a tied hely. Nem való te uraknak kiszolgálni. Még kellner sem vagy csak annak csúfolnak. Ide három ifjúság s kilükedek a városból, te jütt ment gazember még ott is csak nachnahme. — Mikor ki dühöngte magát, mely alatt rogyásig nevettek a jelenlevők — kapott a Tisztelt honfiak és honleányok! Azon nemesebb érzelmek között, melyeket az emberi kebelbe a teremtőnek alkotó keze ültetett, alig van magasztosabb, önzetlenebb és lélekemelőbb, mint a hazafias kegyelet szent érzete, mert míg más érzelem kisebb-nagyobb mértékben magán viseli az önzés jellegét, szeretete, imádása tárgyát önmaga óhajtja birni, addig a honszeretet, mint az áldást hozó nap mindenfelé kiárasztja éltető sugarait. A honszerelem melege életet gyújt a kopár sivatagban, felolvasztja a közöny jégkérgét s varázshatalommal sziveket gyújt testvéri forró szeretetre, hogy együtt érezve, összedobbanva egy közös eszméért áldozzanak. E közös szent érzelem hozott bennünket össze e helyen, imádott szép hazánk véghatárinál, e szent helyen, melynek minden völgyét-halmát egy-egy történelmi emlék csatolja hozzánk; e határponton, melynek minden rögét annyi bujdosónak bucsukönnyei föröszték, itt, a hol elmondhatjuk a költővel: „Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt; ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt.“ Itt állunk hazánk véghatáránál, melyet emlékoszloppal jelölt meg a honfiúi kegyelet. A ki nem érezte még soha a hontalanság keserveit, nem tudja az, nem érzi, minő édesbús emlék van kötve egy ily kegyeletes emlékjelhez? A bujdosó, kit ádáz végzete kiszakasztott szerettei, barátai köréből, ki vérző szívvel válik el az ősi ház küszöbétől, örömtelenül veszi vándorbotját remegő kezébe, kínos sóhajjal indul vándorutára, nem érzi még egészben az elválás keserű fájdalmát, — de itt a véghatárnál szívébe nyilallik egy megmagyarázhatlan fájdalmas érzelem. Zokogva borul az édes honi föld végső hantjára, maroknyi port vesz magához, hogy távol idegen tájakon enyhítse vele a honvágy keserveit. Minél messzebb távozik e helyről, annál élesebb lesz a honvágy keserű fájdalma; azon éles olthatlan fájdalom, melyről azt mondja a költő: Oh égető nap, égető sebek nem fájnak oly nagyon a bujdosónak, mint fáj a honvágy, e fojtó keserv, mely a szivet nem hagyja el soha, melyet sem a bölcsek gyógyírjai sem a mindent meggyógyító idő nem orvosol. — Oh azt nem ismeri ki itthon nyugton él, nem tudja mit érez a bujdosó, midőn visszanéz elhagyott honára. Ha nézi mélán azt a csillagot, a mely távol hona felett ragyog, ha mély álmából sírva felzokog, midőn ama hegyekkel álmodott, melyek oly messze, messze kéklenek s keservvel telt szivéből felkiált: csak egy hantot, csak egy maroknyi port ama földből nekem, koldus legyek ottan vagy elitélt, inkább a börtönt, inkább a sirt, csak ott hazám határán. Óh e keservnek párja nincs sehol. Sok hosszú század édesbus emléke csatol minket e helyhez honfitársaim. Lebbentsük fel kissé a történelem fátyolét s mintegy varázsütésre élőnkbe tárulnak ama nagyszerű történelmi emlékek, melyeknek említésére szivünk magas kéjben úszik, majd szemeinkben a fájdalmas emlékek keserű könyeket idéznek fel. Ezer évvel ezelőtt sötét rengeteg erdőség borította e vidéket, melynek ligetes völgyeiben nomád pásztornép legeltető barmait. Az ősfenyvesek zizegő moraját csak néha vájta fel egy-egy pásztorsíp méla hangja. Idylli élet völgyön és hegyen. Egyszerre e hegy túlsó oldaláról Halics vidékéről mint terhes felhő közeledtére tompa moraj hallatszott közelebb és közelebb. Egy hatalmas nép közeledtét hirdette a moraj, melyet az egykor rettegett Attila hun király ivadéka Álmos vezetett a Volga-Donközből az ős Scithiából, hogy elfoglalja ősei örökét. Földrendi tó hibával jött a hat magyar vezér hódított népek ezreit ijjászokkal és úttörőkkel előre küldve, kiknek hatalmas fejszecsapásaik alatt az őserdők fái halomra dőltek, sziklák mozdultak helyeikből, úttá simulva a győztes leventék seregei előtt, kik riadó csatakürt hangjainál tomboló harczi méneiben tünedeztek elő a rengeteg sötét lombjai közül itt és amott: völgyek, hegyek közül. E bérczekről látták meg az uj hazát, őseik szent örökjét, innen hangzott a harczias leventék örömriadása s az ősz táltosok hála éneke a nagy Hadúrhoz, őseik szent istenéhez. Ó ha e harczárom beszélni tudna, sokat-sokat beszélne nekünk a dicső napról. Elhangzott a lelkesedés zaja, elhangzott a csatakürt, a fényes alakok eltűntek, léptek nyomát belepte a haraszt. Csend jön ismét a vidéken, csak a bokrok, a zugó fenyvesek suttognak néha lágy szellő fuvallatára. Ki értené meg azoknak beszédét?. .. Negyedfél század merült ismét a feledés tengerébe. Egyszerre mint a vésztjósló tenger mormogása, távol vidékről hangzott egy vésztjósló moraj. A vad tatár dán 450 ezernyi xerxesi táborával közelgett e határ felé. Negyedik Béla, a szelíd király, megérte már előre a vihart. Zord téli időben csikorgó hidegben komor mogorva aggodalmas arczczal jöttek e helyre ifjak, öregek, fárasztó munkában töltve éjt és napot, hogy az utakat eltorlaszolják s gátat vessenek a közelgő viharnak. Mind hasztalan. A vadtatár mérhetlen táborával utat tört magának, s égetve, pusztítva, gyilkolva haladt tovább a homak belsejébe, üszköket és vértengert hagyván maga után. — E bérezorom ha tudna érzeni, e fájdalmas emlékezetre most is forrás gyanánt vérkönyeket bocsájtna. Újabb három század következett. Pártos viszály emészte a hazát. 1556-ban a honunkból kiüldözött özvegy királyné, Izabella, szülötte földéről a szép Lengyelországból 16 éves fiával János Zsigmonddal együtt 300 magyar nemes kíséretével indult hazánkba, hogy a hatalmas Szolejmán szultán segélyével Erdély fejedelmi székét visszaszerezze. Ezer lengyel vitéz csatlakozott a fényes kísérethez, mely méltóságteljesen s királyi díszben vonult fel a Beszkid északi oldalára, mig a déli oldalról díszes magyar leventék s keleti fénynyel tündöklő török csapatok közeledtek az oromhoz, s mint két fényes arany