Bereg, 1884. (11. évfolyam, 1-54. szám)
1884-01-06 / 1. szám
De hát senki nem állított az ajánlkozók közül a kitűzött időre Beregszászban fióknyomdát, hanem a közben Deák János eladóvá tette nyomdáját s azt megvásárolták Nagy Lajos és Hallay Gyula. Ezek kijelentésével befejezhetném a „Bereg“ 10 éves történetének vázlatos képét, mert 1880. ovjam 1-től kezdve említett társnyomdatulajdonosok, mint a „Bereginek társkiadói a szerkesztőséget minden zaklatástól megmentették és Sallay Gyula ur, a helybeli nyomdavezető, páratlan pontossága, lelkiismeretessége, és szakértelme által egyedül tette lehetővé azt, hogy elvégre valahára a szerkesztőségi lelkiismeretesség és pontosság — ami addig nem volt elérhető — a közönség előtt szintén kellőleg feltüntethető legyen s elismerésben részesüljön; sőt a szerkesztőség beltagjai addigi áldozataik helyett némi csekély anyagi jövedelemben is részesittessenek. A nyomda itteni berendezéséig azonban egy pár utolsó szám a „Beregiből ismét Szatmáron nyomatott ugyan; de hát nem haltunk bele ebbe sem! s 1880. év január 1-től kezdve legalább teljesen rendbe jöttünk! Megvallom, t. közönség, hogy e felolvasás keretébe szándékom volt egy statisztikai kimutatást befoglalni a felől, hogy a „Bereg“ 10 évi fennállása alatt megyei társadalmi és egyleti életünk mily mértékben, mikor, hogyan haladt előre vagy hátra s kik voltak megyénkben a köztársadalmi érdekeknek — már t. i. a lapban — legfőbb előmozdítói s szerepvivői. Évekre terjedő jegyzeteket készítettem e tárgyban, de felgondoltam, hogy talán untatnám ezzel az igen szép számban összegyűlt, díszes társaságot, ugyanazért e statisztikai összeállítást lapunk egy későbbi számában fogom az ezen ügyekben részt nem vett olvasó közönséggel megismertetni. Legelőbb említettem, hogy ezelőtt pár évtizeddel bámulat tárgya volt az, aki a megyéből hírlapírói néven volt ismeretes. — Ma — nézzünk körül a szép társaságon — a legközelebbi évtized alatt egy szép írói csoport keletkezett a megszében s a legtöbb mind a „Beregi-ben próbálta meg tollát velem együtt, és én önérzetesen tekintek szét e szép seregen, mert szemeikben egy szebb jövő biztatását látom! Engedje el nekem a nagyérdemű közönség, hogy egyenként nevezzem meg azokat, kik a szerkesztés nehéz gondjait velem megosztották s szellemi támogatásukkal a mindnyájunk által óhajtott közös czélt: megyénk szellemi és anyagi felvirágzásának előmozdítását — elérni nekem segédkezet nyújtottak; — hiszen akkor megyénk csaknem mnui.A jóravaló intelligens emberének nevét el kellene itt számlálnom. __ De mégsem tehetem, hogy n ■ ■_ m kezzem azokról, kik Kóródy Sándoron kivik k vást a lap éltető szelleme volt akár mint vezérczró, akár mint tárczaczikkiró, akár mint különböző álnevek alatti humoros közlemények szerzője, akár mint szőlészeti referens) a „Bereg“-ben legtöbb közleményt bocsátottak közre. Elsősorban említem ezek közt Linner Bertalant, ki igen sok, általam fogalmazott, sokszor igen fontos napi kérdésekkel foglalkozó czikknek (nem szegyzellem bevallani) szellemi szerzője volt. — Lehoczky Tivadar, országos tekintélyű író, dísze volt mindig a lapnak.— Szeniczey János, a gazdasági rovatban névtelenül „Egy gazda“ aláírással 1., „Farkas Imre gazda barátomhoz“, 2., czimnélküli levelek“ , és 3., „gazdasági levelek czim alatt egy gyűjteményben megörökítésre érdemes leveleket és gazdasági tanácsadásokat közölt. — Benda Kálmán: Ki ne ismerné a szellemdús „Karakánkát“, ha komoly irányú czikkeit nem említeném is! ? — D o b ra Ká ro ly, öt éven át pontos, lelkiismeretes belmunkatársa volt a lapnak, s csupán baráti szívességből; ezeken kívül Abonyi Emil, Szalay Tamás (Anonymus), Szeles Elek, Hunyady Béla, Bloksay István, Joleszty Gyula, Horváth István, Varga Sándor, Varga Lőrincz, Peterdy Károly, Szeles Károly, Gottesman Jenő, Uray Imre, Zágoni Károly, Halász Ferencz, Kozma László, Sárkány Gábor, Oláh Béla, Gáthy Géza, Frieder Mór, Keresztyén János, Uray Miklós, Buzáth Károly, Katinszky János, Demjén Lajos, Greizinger István, Tájiel Ödön, Gulácsy Dezső (nem csak ex offe), Viski Krüzsely Bálint, Tarnóczy Tivadar, Aigner Ferencz, Vörös Kálmán, Lukács Ödön, Ugés Bálint, Kovács István, Nagy József, Papp Zsigmond, Benécs Gusztáv, Láng Mihály, Sütő Kálmán, Barta Ödön, Literáti Ödön, Ekkel Elemér, Papanek István, Gencsi János, Szabó L. János, Szini Péter stb., stb., S elszámláljam-e ezeken kívül sorba, uraim, mindnyájoknak neveit, kik összegyűltek s kik távol vannak s (bocsánat, ha valakinek, ki többszörösen is dolgozott az én tudomásom szerint — nevét kifeledtem volna:) ezek leginkább azok, kiknek neveivel (legtöbbet álnév alatt) a „Bereg“ eddigi évfolyamait forgatva leggyakrabban találkozunk; s kik mindnyájan — többen a nők közül is — harczosok a megyrei közérdek előmozdítására szövetkezett légióban ? !... Felhagyok e terhes feladattal s még csupán a köszönet és elismerés adóját rovom le, midőn Bary Sándor, hitelintézeti ellenőr, kedves barátomnak nyilvánítok ünnepélyesen köszönetet, hogy szives volt több hónapon keresztül — midőn engem szemgyöngeségem abban akadályozott! — a szerkesztés gondjait magára vállalni és a legnagyobb odaadással vinni. — Ő tudja, és én, hogy milyen áldozatot teljesített! Tisztelt közönség! Száraz vázlatot akartam írni, de nem tehetek róla, hogy nálam mindig a szív hangja beszél. Sokat elhagytam, ami talán a közönséget csak részben érdekelné: legzen mentségem az idő szűkre szabott volta. A 10 éves jubileumát ünneplő „Bereg“ számára szíves pártfogásukat és közreműködésüket ezutánra is kérem. Felolvastatok a „Bereg“ 10 évi jubileumán 1884 január 5-ikén. Uraim és hölgyeim! — azaz pardon! — Mélyen tisztelt bájos hölgyeim és tisztelt uraim! E megszólítással tartozom a mai modern kor kívánalmának, mely azt tartja, hogy hölgyeké az elsőség mind ezen, mind a más világon. Hölgyeink ezen előjoggal sok tekintetben élni is akarnak. Bizonysága ennek az is, hogy nem egszer megtörtént, miszerint a színházi zártszékjegyzet egyik vagy másik bájos hölgy csak a miatt küldte vissza, hogy az első széksorban már nem jutot számára hely, ami által ugyan az élelmes színigazgatón ki nem fogott, mert az igazgató a—b — c-vel jelzett székeket rakatott az első sor elé, hol a súgót még tisztábban lehet hallani, s hogy még inkább kielégítse a hölgyközönség kívánságát, azon előjogban is részesítő, hogy az általuk elfoglalt helyek árát 80 krról egy írtra emelte fel s többé nem zártszéknek, de korszernek ezimeze; azóta hölgyeink kiválóan körszékeken ülnek s naponként 20 krral többet áldoznak hazai színészetünk oltárára mint azelőtt. Fogadják érte elismerésünket a hazai múzsa nevében! Ismétlem: az elsőség joga mindig a hölgyeket illeti, kivéve azon eseteket, midőn az életkor előre haladottsága körül forog a verseny. Itt már az elsőséget a a férfiaknak engedik át. Ebben is igazuk van. Tudjuk ugyanis, hogy a nagy alkotó előbb teremtette a férfit s csak midőn Ádám apánk a felett zúgolódott, hogy egymagában nagyon unja magát, teremtette meg az első asszonyt. Hogy mennyi idő alatt unta meg Ádám apánk a legényi életet, arról bővebb adataink nincsenek, de tekintve, hogy akkor még korcsmák, kaszinók, czigányok, zsokkó-klubok s másféle garzon embereket szórakoztató intézmények nem valónak, feltehetjük, hogy néhány nap múlva már sóvárgott a szent házasság után. Ekkor teremtette tehát az alkotó Évát, akivel Ádám azonnal házassági frigyre lépett, de csak ug3z balkézre, vagyis hit nélkül, amiből az következik, hogy ne igen dicsekedjünk törvényes házaságból lett származásunkkal. Hát beiz az úgy történt. Legrégibb ősünk, aki mellesleg legyen mondva páratlan legény volt a maga idejében, nem sokat válogatott, hanem nőül vett egy mezítlábos parasztnémt, aki még stafirungot sem vitt magával. Elvette egy szál szoknyában, aminek csak a tunikája volt , se brokát selyemből, hanem csak aféle olcsószerű fügefalevélből. Szolgáljon ez buzdító például ifjainknak a következő farsangra.-Ne vadászszanak százezer forintos partik után. Denique, a női nem később teremtetett, mint a férfi, s ennek tudatában nem is szereti magát idősebbnek mutatni. Ez az egy pont az, a melyben az elsőséget nagylelkűen átengedi nekünk. Sőt még egymás közt is visszafelé licitál. Bizonysága ennek a gyarmati asszonyok példája, kik midőn a hajdankorban a tatárok elöl menekültek s egy mély vízfolyáson átvezető keskeny pallóhoz értek, azon kezdtek, vitatkozni: ki menjen rajta az elsőnek ? „Figyelmed kurátornő asszonyom idősebb érdemesebb személy — szólt a biróné — menjen elöl.“ „Már hogy volnék én idősebb — pattogott vissza a megszólított — mikor én málétöréskor születtem, kelmed pedig virágos kendergyövéskor ?“ Ezen aztán addig vitatkoztak, mig a tatár utolérte őket s úgy osztotta meg a pert, hogy a szebbiknek adott előnyt, azt elvitte magával. No már tisztelem én a tatár igazságszolgáltatást, hanem nem kérek belőle. Könnyű volt neki kettő közül választani. De ha annyi szép nő közül kellett volna választania, mint amennyi nálunk van, több baja lett volna a „választással“ mint nekünk a megyénél a múlt napokban. Azok kedvéért, akik nem tudják, kijelentem és konstatálom, hogy a legközelebbi népszámlálás adatai szerint Beregszászban 3521 szép nő van. Kérem, ez nem légből van merítve. Ez hivatalos adat; aki nem hiszi, méltóztassék utána nézni az országos statisztikai hivatalban. Az a bitang tatár tehette, hogy különbséget s fokozatot állított fel szépség és előny dolgában a menekülő gyarmati hölgyek között, de én azt nem tehetem, Tompával járván: „Mert oly nehéz itt a választás, Hisz mindenik oly bájölő.“ Hölgyeink közt mindegyiket, s igy az egészet megilleti az elsőség, tehát az első udvariatlan megszólítást ünnepélyesen visszavonva eket módosítom: „Mélyen tisztelt hölgyeim és tisztelt uraim!“ Meg vannak önök elégedve? meg? No jó! köszönöm. Tehát menjünk tovább. Az egyszeri tót pap Szent-István napján igy kezdte predikáczióját: „Ma szent nap vagyom, ma szip nap vagyom, ma Szent-Isván napja vagyom kedves fílusaim; ugyanazir beszilek niktek a karomkodasrul. — A ki lup az siván, mert a ki siván, az lup; de a ki lupja, meg van neki övi haszna; a ki szerelmeskegye, meg vagyon neki övi gyinyerüsige, de a ki karonkogya, histen tucse nincs meg van neki sem övi haszna, sem övi gyönyörüsige. Ugyanazir beszélek nektek a káromkodásról.“ Én is tehát ez ünnepélyes alkalommal alkalmat véve az alkalmiaskodásra s remélve, hogy ez által alkalmasint nem is leszek alkalmatlan önöknek alkalmi elmélkedésemmel. —igy kezdem beszédem : Ma szép nap vagyon, ma szent nap vagyon, ma Vizkereszt előestéje, némely barátunknak pedig karácson szombatja s ezekhez még a „Bereg" tíz évi fenállásának jubileuma vagy’on; ugyanazért beszélek önöknek a vidéki lapszerkesztés mi teráról. — A ki írnok, az ir, a ki diurnista, másol hivatalos ákum-báriumokról a mit készen eléje tesznek, de kisebb-nagyobb mértékben meg van belőle az ő haszna. A ki kedves élete párjának estekben négyszemközt kukapredikácziókat tart, meg van neki az ő nagy lelki gyönyörűsége. De a ki vidéki városban hírlapot ír vagy szerkeszt, tessék elhinni, hogy nincs abban neki se haszna, se gyönyörűsége, hanem van vesződsége, kellemetlensége, nyugtalansága untig elég. Némelyek azt hiszik, hogz egy vidéki lapot szellemi töltelékkel ellátni ugar, hogy a közönség minden rétege találjon benne valamit, ami ínye szerint való, valami könnyű dolog. No persze, hogy könnyű, ha úgy könnyedén átgondoljuk. Az egyszeri ember is azt mondta, hogy nincs könnyebb, mint ágyút csinálni. Egyszerű az egész. Vesz az ember egy hosszú tyirkát, körülönti rézzel s kész az ágyú. Hanem hogy aztán elméleti útmutatását gyakorlati példával is illusztrálta volna, arról hallgat az írás. Egy sülyedni készülő hajóban azt kérdezte egy matróz egy piperköcz uracstól: „Tud-e ön úszni ?“ — „Úgy hiszem, hogy tudok — felelt a kérdezett — hanem még nem próbáltam.“ „No hát akkor keserves lesz önnek az első próba s aligha fogja ismételni.“ . Bizony pedig ez is olyan próba, ami már sokaknak keservesen esett, pedig hát nem is olyan szerfelett nehéz dolog, már t. i. annak, a ki tudja. Van nekem egy víg kedélyű német sógorom, a ki a technikai dolgokkal éppen olyan könnyen megbirkózik, mint a borral és sörrel s a ki mindig vasutat szokott építeni. — Mikor ezt a magyar északkeleti vasutat építették, elszörnyüködtem rajta, hogy a működő mérnöki kar minő kitartást tanusított bizonyos téren s bámulatomnak a német sógor előtt is kifejezést adtam. „Hát azt gondolod — felelte — hogy csak olyan könnyű dolog egy vasutat felépíteni, mint neked egéy replikát írni? Hisz nektek, laikusoknak fogalmatok sem lehet arról, hogy mennyi bornak és sernek kell addig elfogyni, mig egy vasút felépül.“ Hát én is azt mondom, hogy: hej! sok tintának kellett addig elfogyni, mig egy lap odáig jut, hogy tizedik évfordulóját megéri. A fővárosi szerkesztőknek még dicső dolguk van a vidékiekhez képest, ott a szebbnél szebb czikkek csak úgy teremnek, mint eső után a gomba, s hol elmondhatni Arany Jánossal: „Annair a sok szó nálunk, hogy fele se kék.“ Van czikk elég, csak honorálni kell. Honorálni pedig van miből, hane a fővárosi hetilapok szerkesztőinek — kik czikketfcet-a napi lapokból ollózzák — kitűnően megy a dolguk. Soha se felejtem el azt a jelenetet- mide a hatvanas évek egyik nyári reggelén boldogult V is Gerebenhálénál először voltam, ki akkor ügyvédséggel, lapszerkesztéssel, regényírással és gabna kereskedéssel egy iránt foglalkozott, mégse tudott zöldágra jutni. Áldott jó nagybátyámnak jó barátja lévén, megígérte, hogy patvarjához juttat. Ezért kerestem fel. Asztal mellett ülve találtam, kezében ollóval, papirszeleteket vagdalt napilapokból s azokat olvasztott gummival ragasztgatta egy iv tiszta papirra. Kérdőjellé vált arcomból látta, hogy kiváncsi vagyok műveletére s megmagyarázta, hogy ő most azzal az ollóval újdonságokat ir hetilapja számára. No már ez nálunk vidéken nem úgy megy. Akad ugyan vidéki lapszerkesztő is akárhány, ki szorult állapotában a könnyebb végét fogja a dolognak s úgy okoskodik, mint a surányi czigány, kinek a hetvenes évek egyikében az a privát pechje támadt, hogy rajta érték a lúdlopáson s krédóra fogták. „Hát te kötözni való gazember — förmedt rá az inkviráló szolgababó — nem tudod te azt, hogy a máséhoz nem szabad 113’ulni?“ „Tudom kirem alásan — felelt a vallatott bűnös — de hát mihez nyúlják, mikor minden a másé.“ Úgy hiszem, hogy a „Beteg“-et senki sem vádolhatja ilyen észjárással. Ha néha megtörtént, hogy más lapból czikket vett át, az valamely megyei közéleti vagy társadalmi mozgalmunk érdekében történt, s mondhatjuk, hogy czikkeink s közleményeink eredetiek s viszonyainkhoz mértek szoktak lenni. Ez, ami — kivált az első években — a szerkesztés gondjait felette nehezité. Kicsiny ugyan a lap, de tömör, s hogy mennyi kézirat belefér, azt csak az tudja, ki a kézirat csomagot látja. Itt beteljesülve látja a hegyaljai szőlősgazda mondását, ki aztmondá: „Három hordó borom termett, de mivel a hordó méreg drága, beszorítottam kettőbe.“ Megtölteni a lapot megyei érdekű dolgokkal nem kis feladat volt az első években. Nemegyszer történt, hogy az egész számot a szerkesztő egymaga irta tele. —Volt eset, hogy neki állottunk ketten szerkesztő barátommal s különböző álnevek alatt tele irtuk az egész számot, még levelet is irtunk magunkhoz s egy hajszálon múlt, hogy éles polémiába nem keveredtünk saját magunkkal, egyes olyatén kérdések felett, hol a dolognak mindkét oldalát meg kellett világítani. No de ettől visszatartott az a gondolat, hogy ha sajtóperre találna kerülni a dolog, akár a felperes bukik, akár az alperes, a perköltségnek ugyanazon zsebből kellett volna kikerülnie. Látják önök minő sürű hajzata van a mi jubiláló szerkesztőnknek? No hát én azt mondom, hogy ez a fri lumorisztáilis elilefuttatás.C