Görög katholikus szemle, 1910. július-december (11. évfolyam, 25-50. szám)

1910-07-03 / 25. szám

1910. július hó 3. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE ugyanabban a században többször meg is előzte a zsidók pászkáját. A történelem tanúbizonysága tehát fictiónak mutatja az ó-naptár barátainak most idézett állítását. Mit kelljen már most gondolni, mikor Bakos úr azt mondja: XIII. Gergely pápa a naptárjavításkor a kereszténység időszámításának egységét megbon­totta, — nem méltatta a korszellemet, nem vette tekintetbe a pascha ünneplése célját, és az erre vonatkozó régi egyházi szabályokat, törvényeket. Kérem ilyet mondhat egy elfogult, félművelt ember, — de egy székesfővárosi tanárnak ily állitás alá a nevét odairni, szégyen. Erre valóban el lehet mondani a latin közmondást: Ignotos fallit, notis est derisui. (Vége köv.) EGYHÁZI HÍREK. Concursus eredménye : Budapestre küldetett I. évre: Fenczik István. Ungvárra I. évre: Matécsa György, Stefán Gusztáv, Tóth Endre, Jeles Kornél. Informátorokul: a) convictusba: Simon György III. é. hh. és Danielovich István II. é. hh. b) alumneumba: Krajcsik János és Damjanovics Viktor I. é. hallgatók. Püspöki írnokokul: Andrejczó Elek, Gribovszky László, Gyurkó János, Fankovich Endre, Choma Viktor, Galamb József, Penyák Elek, Szilicha Árpád, Sztojka Sándor. Szerzetesi fogadalom. Seregélly Gyula sz. Bazil r. növendékpap az egyszerű szerzetesi fogadalmat június 9-én Áldozó csütörtökön P. Ruszinkó Emmánuel h. ház­főnök kezeibe a kegytemplom Mária kápolnájában le­tette. Tanuk gyanánt P. Maxim Athanáz és P. Seszták Barna áldozópapok szerepeltek. Harangszentelés Máriapócson. A máriapócsi sz. Bazil r. kegytemplom zarándokait ez évben kellemes meglepetés várja. A monostor ugyanis részint saját va­gyonából, részint buzgó hívők ajánlataiból az Istenszülő kegyképének 1905. december 3—17. tartott harmadik csodálatos könnyezése emlékére 10.000 korona költség­ben uj, mély h-hangu nagy harangot öntetett, melynek megáldása junius 5-én folyt le nagy ünnepélyességgel. A megáldási szertartást P. Horia J. Joachim, sz. Bazil r. tartományi főnök végezte nagy ünnepélyességgel nem­csak a község, de mondhatni az egész vidék lakosságá­nak jelenlétével. A megáldási szertartás végeztével a nép szinte lélekzetét is visszafojtva leste, mint emelkedett föl csigák segélyével lassan az impozáns nagyságú ha­rang a magasba. A felhúzás után ünnepélyes szent mise volt, melyet P. Szegedy Bazil nagy monostori házfőnök mondott, míg a kántori teendőket a máriapócsi kath. dalkör látta el P. Szkiba Teofán vezetése mellett. Szentbeszédet P. Maxim Athanáz, a kegytemplom gond­noka tartott. Délben a monostorban kb. nyolcvan terí­tékű díszebéd volt, melyen a környék mindkét szertar­­tásu papjain kivül jelen voltak a vármegye és a község notabilitásai s számos szép felköszöntő hangzott el. Az uj harang remek tiszta zengésű hangját vasárnap délben hallották a pécsiak legelőször s mig százával állottak kalaplevéve a kegytemplom előtti térségen, szemünkből látszott, mily büszkék erre az uj, 3500 kgros harangra. Az uj harang Seltenhoffer Ferenc soproni harangöntő remekműve. Oldalát a kegykép domborművű másolata ékesíti ezen felírással: »Szűz Mária harangja. A mária­pócsi csodatevő kegykép 1905. dec. 3—17. történt har­madik csodálatos könnyezésének emlékére öntetett 1910- ben.« Meg van örökítve oldalán őszentsége X. Pius római pápa, a dicsőségesen uralkodó apostoli király, a mun­kácsi e. m. püspök, a rendfőnök és a monostor­atyák nevei. A nagy haranggal egyszerre áldotta meg a rendfőnök ur azt a kisebb (268 kgr. súlyú) harangot is, mely a régi sz. Bazil-harang helyébe készíttetett és szin­tén sz. Bazil nevét viseli. Kivonat a zalabori esperesi kerület lelkészkedő papságának 1910. junius 21-én Kricsfalván tartott ta­vaszi gyűlésének jegyzőkönyvéből. Szemák János uglyai lelkész, érd. esperes felhozza, hogy a nagym. m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak azon intézke­dése, mely szerint a lelkészek kongrua illetménye ezen­túl az illetékes e. m. hatóság által félévenkint fizettes­sék, a papságra roppant hátrányos, mert többnyire csa­ládos lelkészeink roppant anyagi gondokkal küzdenek, a gyermeknevelés óriási teherként nehezedik vállaikra a gyengébb és közepes javadalmakon működő lelkészek gyermekeik iskoláztatásánál kizárólag a kongruára van­nak utalva, a többi jövedelem alig lévén elegendő a mindennapi kiadások fedezésére; azért indítványozza, hogy a megyés püspök Őexcellenciájához forduljunk azon alázatos kérelemmel, kegyeskedjék az összes e. m­. papság érdekében az illetékes helyen hathatós pártfo­gásával oda hatni, hogy úgy a régi, mint a javított kongrua egy összegbe összecsapva az adóhivatalok utján negyedévi részletekben fizetessék a lelkészeknek. Ezzel az e. m. kormány is meg lenne mentve a kongrua keze­lésével járó óriási munkától, a­mely munka az e. m. kormánynak rengeteg idejébe és költségébe fog kerülni, mert okvetlen szükségessé teszi a személyzet szaporí­tását is és a lelkészekre roppant hátrányos. A kerület lelkészei egyhangú lelkesedéssel teszik magukévá a fel­szólaló eme indítványát és megbízzák a kerületi jegy­zőt, hogy ebben az értelemben szerkesszen kérvényt a megyés püspök úr Őexcellenciájához s azt az esperesi hivatalvezető a kerületi lelkészek nevében terjessze fel, úgyszintén utasítják a jegyzőt, hogy jelen jegyzőkönyvi kivonatot a Gör. kath. Szemlében közölte, hogy az e. m. többi kerületének lelkészei is az ügyet megtárgyalva hasonló kérvénnyel járuljanak a megyés püspök úrhoz. Kell mint fent. Jegyzetté: Zloczky Oreszt e. ker. jegyző. Bérmálás. Múlt hó 14-én a szatmári püspök Öméltósága Tibán 540 hívőt részesített a bérmálás szent­ségében. Az alkalmi szent beszédet magyar nyelven az ordinárius Öméltósága, tótul pedig a helybeli lelkész tartotta meg. A szent ténykedés után, több küldöttsé­get fogadott a főpásztor. Első volt a szobránci egyház­­kerület gör. szert, katholikus papsága, a melynek üd­vözlő hódolatát améltósága észrevehető kegyességgel és szimpátiával fogadta. Utána a szobránci kir. járásbíró­ság, a szobránci fiókegyház képviselete, a tibai anya­egyházi hívek küldöttsége, az állami és felekezeti tanítói kar nyilvánította hódolatát a főpásztor magas személye előtt. A küldöttségek, minden tagjához intézett a püspök ur őméltósága egy pár szívélyes szót, biztosítván őket legmelegebb szeretetéről. A kegyes fogadtatást harminc terítékű díszebéd követte, a­melyen a mindkét szertar­­tásu katholikus papság s a világi hívek elitje vett részt. Bibliai drámák. A modern drámaírók közül nagyon sokan — haszonleső élelmességből —■ az emberi szer­vezet legnagyobb gyöngéjére, az érzékiségre spekuláltak s könyvekben és színházakban, üzleti cikkekké aljasí­­tották a családi élet legszebb s legszentebb erényeit: a női becsületet s a hitveshűséget. »Scriptis scripta oppo­­nenda« — mondta a Lumen De Coelo. Ama lélekölő színművek ellen indulnak tehát a Bibliai Drámák, a leg­tisztább s legüdébb forrásból, a Szentírásból merített tárgyakkal, amelyeket ez igazság erején kivül az izzó tragikai erő tesz hatásossá és vonzóvá. Az I. füzet megjelent már s Az Első Bűn s Az Első Vér c. drá­mákat foglalja magában. Az »Alkotmány« múlt évi 298 számában nagy elismeréssel emlékszik meg róluk. Kapható a móri r. k. lelkészi hivatalnál. — Ára egy korona. — Lelkes terjesztéséért esedezünk ! hittem, hogy ha majd én, ezt a sovány, csontzörgő és szőrös testemet itt hagyom, tovább fogok élni, abban a galambszelid tekintetben, a lenfehér fürtöcskékben, kövér kicsi kacsókban, melyek olyan szeretettel simo­gatják az arcomat és körülölelik a nyakamat. Szona jövője aggasztott. Orlov volt az atyja, az anyakönyvben Krasznoszkájának volt bejegyezve s az egyedüli ember, t. i. én, a ki tudtam az 5 létezéséről és a ki érdeklődtem a sorsa iránt, mindig húztam s halasztottam a dolgot. Egyszer már komolyan kellett erről gondolkozni. Másnap azután, ahogy Pétervárra érkeztünk, el­mentem Orlovhoz. Egy jól táplált, bajusztalan, pofasza­­kállas, valószínűleg német inas nyitott nekem ajtót. Polya, ki a vendégszobában takarított, nem ismert meg, de Orlov azonnal felismert. — A, forradalmár úr ! — mondá mosolyogva és kíváncsian nézve rám. — Hogy van? Semmit sem változott, és oly rideg és barátság­talan volt arca, az ironikus mosollyal. Az asztalon, mint régen, valami új könyv feküdt s benne egy elefántcsont kés. Látszott, hogy mostanáig olvasott. Leültetett és szivarral kínált meg, olyannal, aminővel csak előkelő vendégeket szokott volt kínálni, igyekezett barátságos lenni s megjegyezte, hogy milyen jól nézek ki s hogy nem változtam semmit s dacára annak, hogy sűrű sza­kállam van, mégis könnyen fel lehet ismerni engem. Párisról és az időjárásról beszéltünk. Hogy hamarább átesünk s a mindkettőnknek kellemetlen kérdésen, ezt kérdé tőlem : — Zinaida Teodorovna meghalt? — Igen, meghalt, — válaszoltam én. — Gyermekágyban ? — Igen gyermekágyban. Az orvos halálának egy másik okát is mondta, de azt hiszem . . . hogy mind­kettőnknek jobb, ha azt hisszük, hogy gyermekágyban halt meg. Felsóhajtott a meghatottságtól és elhallgatott. A halál angyala suhant át a szobán. — ügy, és nálam minden a régiben, semmi vál­tozás, — mondá élénken, amint észrevette, hogy figye­lem az irodát. — Atyám, mint ön is tudja, már nyugalomban van, pihen, én gyakran vagyok nála.Pekarszkijra emlékszik? Ő is olyan, mint volt. Hruzin a múlt évben meghalt difteritiszben ... No és Kukuskin él és gyakran emle­geti önt. Apropos, — folytatá Orlov, kissé összehúzva a szemét: — mikor Kukuskin megtudta, hogy ön kicsoda, mindenfelé azt híresztelte, hogy ön őt megtámadta és meg akarta ölni . . . alig tudott menekülni. Én hallgattam. — A régi szolgák nem feledkeznek meg az urakról. Ez igazán kedves volt az ön részéről, t­évődött Orlov. — Egyébként nem parancsol bort vagy teát ? Hozatok. — Köszönöm, nem kérek. Én önhöz igen fontos ügyben jöttem Ivanics György. — Nem szeretem a fontos dolgokat, de önnek szolgálatára állok. Mit parancsol ? — Lássa, — mondom én izgatottan . — nálam van most, a megboldogult Zinaida Teodorovna kis leánya ... Egész mostanáig én neveltem, de mint látja is, én ma­holnap elpusztulok. Én avval a nyugodt gondolattal akar­nék meghalni, hogy az ő sorsa jó kezekbe van letéve. Orlov gyengén elpirult, összeráncolta homlokát, ri­degen és komoran nézett rám. Rá nézve kellemetlen volt, nemcsak az, hogy »fontos dologiról beszéltem be a vég és a halál gondolata is. — Igen erről gondolkozni fogok, — mondá elta­karva a szemét, mintha a napfény bántaná. Köszönöm. Ön azt mondja hogy : kis leány ? — Igen kis leány. Bájos kis lányka! — Úgy. Az utóvégre is ember és nem kutya . . . fontos, erről komolyan kell gondolkozni. Én szívesen magamra vállalom a kötelezettséget és . . . nagyon le­vagyok kötelezve önnek. Felkelt, sétálgatott, körmeit rágta, majd megállt előttem. — Igen, erről gondolkozni kell, — mondá ő tom­pán s lehajtott fejjel állottt ellőttem. — Még ma el­megyek Pekarszkijhoz és megkérem, hogy menjen el Krasznovszkihoz. Hiszem, hogy Krasznovszki nem fog ellenkezni és elfogadja a kis leányt. — Engedje meg, de nem értem, hogy mi köze van ehhez Krasznovszkinak, — mondom, miközben felálltam és a szoba másik sarkába mentem. — Remélem, hogy ő az ő családjához tartozik! — mondá Orlov. — Lehet, hogy a törvény őt el fogja kötelezni arra, hogy a gyermeket magához vegye, de én Ivanics György, nem azért jöttem magához, hogy a törvényekről dispu­tának. — Igen, igen magának igaza van — mondá, élénken helyeselve. — Én mintha bolondokat beszélnék, ugy­e? De ne izgatódjon. Ha így nem, hát máskép, ha az egyik vagy másik mód nem sikerül, majd sikerülni fog a hat­ TANÜGY. « 1 Alapkő letétel: „A mustármag fává lön“! A máramarosszigeti gk. ruthén egyház emlékezetes ünnepséget tartott 1910. év június hó 14-én. Ugyanis ekkor tette le alapkövét megnagyobbított alakban épülő tápintézetének. Az alapkő letétele előtt hálaadó isteni tiszteletet tartott Balogh Mihály vikárius, melyen a világi értelmiség és a tanuló ifjúság nagyszámban vett részt. Az isteni­tisztelet után mindannyian a felzöldgalyazott, épülés alatt álló tápintézethez mentek, hol a szokásos kalapács­ütések mellett tétetett le az alapkő, hol a vikárius igen szép beszédet tartott, mondván a többek között: »Ez a föld az éltető! Ez a föld mindeneket kielégítő kincs! Belőle nő ki a gazdagság, a jóság, a kultúra, a megelégedettség. E földbe helyezett alapkövön épül fel a mi büszkeségünk, a mi várunk, a gk. ruthén szegény nép fiainak «litteris et pietatis sacrum «-a. Az alapkőbe bezárt »Emlékirat« szövege ez : A béke Istene lesz veletek (Sz. Pál.) A szentháromság egy Isten nevében tesszük le ezen alapkövet. Ezen alapkövön épülnek fel a máramarosszigeti görög katholikus tápintézet falai, melyeknek minden kövét az önzetlen áldozatközség hordta össze a jövő 193. oldal.

Next