Kárpátalja, 1934 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1934-10-29 / 1. szám
Hősök... „Mire a falevelek lehullanak, mindenki hazatér" — mondta a feledhetetlen bajuszú Vilmos császár. Amióta ezt a konferanszot — amely egy hosszú tragédiát vezetett be — először hallottuk, azóta éppen huszadszor hullanak le a falevelek. A hősök pedig hazatértek csakugyan, kivártak ugyan egy pár levélhullást előbb, de mégis megtértek. Ki őseihez, ki utódaihoz. Ki egészben, ki ottfelejtve valamelyik darabját, ki testben, ki pedig lélekben. Akik testben megtértek, azok észrevehették, hogy igen kevesen foglalkoznak azzal, hogy az összedrótozott fejekre babérkoszorút fonjanak. Bizonyár innen se túl, nem emeltek pajzsra senkit. De a hajbakapott öt világrész csodálatosan megegyezett abban — és pedig minden hosszaskonferenciázás nélkül — hogy azoknak, akiknek csak a lelke jár haza a nagy tűzvészből, azoknak mégis jár valami. A világ legszebb műje az Ismeretlen Katona sírja. A világ legmeghatóbb írásműje az a márványtábla, amely faluban, városban hirdeti a vissza nem tért hősök emlékét. Mindenütt. Csak Beregszászban nem. Beregszász bizony ebben is kiválik. Mert sok olyannal dicsekedhetünk, hogy mink nincs? Nincs vizünk, nincs levegőnk, nincs fánk, nincs füvünk de többek között, úgy látszik — szivünk sincs. Beregszász, sok mindenben hátramaradt, de fiai előrementek, mikor hősi halált kellett halni és azok, akik Pestig futottak, mert jött az „orosz", vissza tudtak térni elhagyott fedelük alá, de azok, akik elmentek „az orosz elé“, hogy ez a fedél épen maradjon, azok bizony jól odafelejtkeztek és Ítéletnap,kor ugyan sok dolguk lesz, ha össze akarják szedni a Kárpátokban szétszórt csontjaikat. De az emléküket nem szabad, hogy elfújja a szél. Beregszász kultur- és jótékonyegyesületeire és elsősorban a különböző felekezetekre vár a szép feladat. A beregszászi egyházak, kultur, és jótékony, egyesületek vezetőinek kell kiadniok a jelszót és kezükbe venni a munkát, melynek végeztével nem csak Beregszász lesz gazdagabb egy néhány emléktáblával, hanem gazdagabbak lennének a szívek is, az emlékezés könnyeivel. Társadalmi, gazdasági, irodalmi hetilap. Megjelenik minden hétfőn reggel. Felelős szerkesztő és kiadó : Nádas József Hétfő, I. évfolyam 1934 október 29. szám Beköszöntő Újságot írni ma több, mint mesterség, több, mint rutin és több, mint tehetség. Az ujságszabó-mesternek ízlésének kell lennie és amellett kell, hogy szive legyen a kapott anyagi ellenértékeken felül, a saját féltve őrzött kincseiből is felcicomázni azt a ruhát, amit a legszeszélyesebb vevő, az olvasó testére készít. De újságot alapítani ma, ez túl megy már a fent említett teljesítmények határain. Ez már a vallás birodalmába tartozik, ahol a hit uralkodik, ahol a lehetetlenhez a hit létráját támasztjuk és megpróbálunk rajta felmászni a csillagok határáig. Amikor a betűk abdakarabjával telerótt papírköntöst magunkra öltve a nyilvánosság elé lépünk, hitvallásunkról teszünk tanúbizonyságot, arról a hitről, melyet az emberek iránt táplálunk, arról a hitről, amely szentül vallja, hogy a mai embernek a mai sötétségben szüksége van egy mécsvilágra, amely a távoli, — talán szebb — utat jelöli, amely, mint szerény jel álljon az útkeresztezéseknél, gyönge lángjával figyelmeztetőn »Emberek erre menjetek« . . . Ez a láng, amelyet meggyújtunk ma, nem lobogó szurokfáklya. Egyszerű olaj táplálja csupán, olaj, mely a háborgó teligerre öntve elsimítja a hullámokat, de amely haladó parázsra csepegtetve feléleszti azt a tüzet, amelyre napról napra magasabb hamuréteg rakódik. S már el is mondtuk programunkat : Sima vizeken akarunk hajózni. Párt és egyéni érdekek nem kormányoznak bennünket, irányunk a pártatlanság, objektivitás és béke, lobogónk az ipar és kereskedelem, mezőgazdaság, kispolgárok felemelése és védelme. Iparos, kereskedő, gazda, kispolgár, ezek az állam pillérei, ezeken nyugszik az a keskeny híd, amely a gazdasági élet zajló folyamán átvezet. Lapunk a hullámtörő a pillér és az ár között, azzal a meggyőződéssel, hogy mindig sikerülni fog megtalálni a módot, amellyel a pillérekhez csapódó hullámok erejét mérsékelni lehet és ezzel szolgálhatjuk majd az iparosok és kereskedőkön, kispolgárokon keresztül tőlem, tőled és tőle kezdve, mindnyájunk érdekeit. Mert a kispolgár, az iparos, a kereskedő a legnagyobb fogyasztó, ha engedik dolgozni, termelni, ha engednek neki egy kényelmesebb szusszanást. Csak egy kicsit tágítsák a nyakukon szoruló fojtogató kötelet és már fel tudja emelni az életnívóját. Ez pedig nagyon fontos, mert az ő életnívójuk az a fontos szerv, amelyen keresztül éltető, piros vér áramlik a gazdasági élet szövevényes érhálózatába. Ez a szerv ma beteg. Erős gyógyításra szorul. Az a széles réteg, amelyet a kispolgár társadalom képvisel, ma már-már vízvonal alá kerül. Nem azért, mert hajójuk rozzant, idejét múlta, hanem mert a teher nyomja le. Azt hisszük nem írhatunk szebb jeligét ennek a lapnak a homlokára, mint azt, hogy célunk ennek a tehernek a csökkentése. Bár ugyan nincs más fegyverünk erre, mint egy törékeny toll, de támasztó pontos hitünket, akaratunkat használjuk. Elsőt csendítünk! Nem lármakürtöt fujunk, nem ütjük a reklám nagydobját. Most, hogy lapunk alapköveit leraktuk, nem tudjuk még mi épül, kunyhó, vagy palota ? A téglákat összehordjuk ugyan, de összetartani már segítséget hívunk és pedig segítségül hívjuk mindazokat, akiknek elvük a becsület, életfeltételük a tisztaság és a közérdek. Lehet, hogy nem fogunk tudni megállani a viharban és építményünk félúton összeomlik, de kellemes, korrupt szellőcskének soha nem tartjuk oda verejtékes homlokunkat. Aki hisz, aki bízik, segítsen építeni. Ajtónk fölé nemcsak kalmár mérleget és iparosszerszámot festünk. Eljár majd hozzánk enyhülni a gazda, a kispolgár, a munkás és sarkig tárjuk kapunk mindkét szárnyát a tudomány és irodalom előtt. A magyar szó, a magyar kultúra, a magyar sajtó házaló vándor ma, akinek szakadt köntösébe akárki beletörölheti piszkos pennáját. Ennek a megtépázott magyar szónak, irodalomnak, külön terítünk asztalunknál, ennek a közönyben vergődő magyar kultúrának külön világot gyújtunk. És ha azok, akiknek ajtaja előtt ma megállunk, szerényen bebocsátást kérve, idővel nekünk és egymásnak kezet nyújtva egy erős, hosszú csatárláncot alkotnak majd, hálás megilletődéssel emeljük le kalapunkat. Első csendítésünk ünnepi harangzúgássá magasztosult! A Beregszászi Közraktár rt. mint a „Gabonatársaság“ főbizományosa átvesz terményt készpénzfizetés mellett. і 1935 január 1*én megszüntetik cseh*román viszony* latban a vizumkényszert Legújabb hírek szerint a cseh kormány megállapodást kötött a román állammal, hogy a vizumkényszert 1935 januárból kezdődő* leg kölcsönösen megszüntetik. Ez az újabb lépés nagyban elő fogja segíteni a két ország közti gazdasági összeköttetést. Reméljük, hogy a vízum eltörlésének Beregszász hasznát fogja látni, mert mint határszéli várost a románok gyakrabban fogják felkeresni és itt bevásárlásokat eszközölni.