Kárpáti Hiradó, 1941. június (18. évfolyam, 123-144. szám)
1941-06-01 / 123. szám
Előfizetési árak: egy hónapra 2.20, negyedévre 6.60, félévre 13.20, egész évre 26.40 pengő. Egyes szám ára: 10 fillér. Postacsekkszámla: 71.838. FŐSZERKESZTŐ: Dr. SIMON MENYHÉRT Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ungvár, Kishíd utca 4. Telefon: 2-22. Éjszakai telefon: 101. Munkácsi szerkesztőség és kiadóhivatal. Kőrösvég utca 33. Telefon: 21-61. Ungvár, 1941 június 1 VASÁRNAP XVIII. évfolyam, 123. szám Francia—angol ütközet a tuniszi öbölben ÁTMENETI KORLÁTOZÁSOK AZ ÁLLAMVASUTAKNÁL PÜNKÖSDI GONDOLATOK Irta: Nagy Vilmos A Szentlélek betöltetésének, keresztényi hivatásunk felismerésének ünnepén önmagunkba tekintünk. Megérdemeltük-e mindazt, amit elértünk. Hívők, mélyen gondolkodók, cselekvéseinkben előrelátók, voltunk-e, lélekben tökéletesedtünk-e. Mennyi minden történt velünk egy év alatt. Visszakaptuk Erdély egy részét, felszabadítottuk délvidéki testvéreinket, önbizalom és a feléledő remények jegyében nézünk a magyar jövendő elé, amely bizonyára éppen úgy nem lesz könnyű, mint ahogy a magyar sors a múltban sem volt szenvedésektől, tragikus elbukásoktól mentes. A népek országútján pályánk örökké hullámzó vonal: csúcsokra jutunk, hogy hirtelen a völgybe zuhanjunk. Fél évezrednek kellett eltelnie, hogy visszanyerjük függetlenségünket; a dinasztiával folytatott küzdelem helyett ismét öncélú magyar politikát folytathatunk. Nem vagyunk függvény, nincs többé szükségünk rá, hogy gyarmati helyzetünket tetszetős közjogi formulákkal leplezzük el saját magunk elől. Nemzeti akaratmegnyilvánulásainkat saját érdekeink, saját életösztönünk határozza meg. Ami Trianon után következett, az hosszú időn keresztül csak a romok fölötti kesergés volt, menekülés a vigasztalan jelenből a múltba. •Egy nép nagyságát az mutatja meg, hogyan viseli a sorscsapásokat. A bukás számára nem jelenti a véget, hanem a tanulságok levonását, erőgyűjtést a jövőre, öntudatot és főleg nemzeti önismeretet. 1918-ba nemcsak történetünk egy szakaszát zártuk, hanem biológiai fejlődésünkét is. Az eddigi asszimiláció helyett, amikor tömegesen olvadtak be a magyarságba részint olyanok, akik a többszázéves dunai keveredés után nem jelentették a magyar fajkép meghamisítását, részint olyanok, akik nyelvben és külsőségekben magyarabbak tudtak lenni a magyarságnál, fajiságukat azonban nem tudták levetni, disszimiláció következett be. A disszimiláció előbb a kisebbségi sorsban kezdődött el. Akikről azt hittük, hogy ugyanúgy nem lehetnek mások mint mi, egy szép napon nem voltak sorainkban, előbb csodálkoztunk, aztán kétségbeestünk, majd örültünk, hogy kiváltak közülünk, hiszen csak tehertételt jelentettek. Soha sem voltak ott, ahol áldozatokat kellett hozni és dolgozni a magyarságért, hanem ott, ahol a magyarság materiális hasznot jelentett. Amikor a faji gondolat tért hódított és egyes hatalmas birodalmakban uralomra jutott, megkezdődött nálunk a disszimiláció második szakasza, kiváltak a magyarság soraiból azok is, akik a lényegben sohasemtudtak hasonulni hozzá. Már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy semmit sem vesztettünk, sőt nyertünk, hiszen oly nagy tehertételünk volt, hogy értelmiségünkban a magyar fajta alaptulajdonságai kezdtek elhalványodni és az országon eluralkodott a felszínmagyarság, amely elég hangos volt ugyan, de amikor a kiszínezett megdönthetetlennek hitt szép világ összeomlott, már nem volt kedvük mindent elölről kezdeni és újjáépíteni. Akik ott voltak az újrakezdésnél, kitartottak a kisebbségi sorsban, amikor magyarnak lenni csak tehertétel volt az egyén számára, már a tűzkeresztségen átjutott elszánt rohamcsapat voltak, ráeszmélhettünk, hogy a történelmi pillanatokban kikre számíthatunk és kikre nem. A kör bezárult. Rájöttünk, hogy a szám nem minden. Érték a minőség és a különbözés gondolkodásban, jellemben és cselekedetben. Végre a magyar irodalom is elfoglalhatta azt a helyet, amelyet a viharos századokban jelentett: nemzeti önismeretet, magyar öntudatot. Milyen csodálatos, hogy az annyira ellentétes pólusokon lévő Szekfű Gyula Széchenyi eszméinek a magyar elitbe való átültetésével és egész munkásságával nemzeti önismeretre, tanít, buzdít és éppenúgy nemzeti önismeretet követel, mint nagy ellenfele: Németh László. Valami érik a magyar lélek mélyében, a magyar irodalomban: megmenteni a magyar lelket, kifejleszteni a már-már halványuló nemzeti ösztönöket, a magyar öncélúság gondolatát. ❖ Az eddigi függvény gondolkodás helyett, amely mindig csak másokhoz viszonyítva tudta látni helyzetünket, a magyar író ismét ráébreszti a magyart önmagára. A ma magyar írója tisztán hivatása magaslatán áll majd az eljövendő századok előtt. De annál több az élő nemzedék teendője. Oda kell figyelnie, ahonnan a hamisítatlan tiszta magyar hang jön, ahol a magyar életakaratot öntik szavakba és tudatosítják mindannyiunkban. Hiszen egy népet nemcsak fegyverrel lehet meghódítani és eltörölni a föld színéről, eltűnik akkor is, ha nem tud magából olyan értékeket kitermelni, amelyek a másokétól különböznek, ha nem tudja az eszmeáramlatokat úgy alakítani, hogy azok saját egységét szolgálják. Sehol olyan nemzetpusztítást nem végzett az orthodox liberalizmus mint nálunk, amíg mi abban gyönyörködtünk, hogy nálunk bárki, aki külsőleg hozzánk hasonul, meggazdagodhatik, addig a magyar nép százezreinek külföldön kellett boldogulásuk útját keresnie. A kor eszmeáramlatai nem kedveztek a magyar léleknek és a felépített gazdasági rend nem a magyar fajta érdekeit szolgálta. A nép válasza drasztikus és egyben katasztrofális, volt: a kivándorlás és az egyke. Amíg az ellenséges propaganda magyar elnyomásról beszélt, addig a valóság az volt, hogy a dinasztiával kompromisszumokra kénytelen magyar kormányok éppen nemzetiségi szavazatokkal tartják sokban a függetlenségi érzésű színmagyar ,alföldi és székely tömegeket. E politika eredményeként a magyarság minden építőmunkája csak a nemzetiséglakta területeken érvényesült, míg az Alföld hihetetlen visszamaradtságban vegetált. A magyar elszegényedett, a nemzetiségi gazdagodott, de közbenigyekeztek meggyűlöltetni vele a magyarságot olyan cselekedetekért, amelyekért nem volt felelős, bár nevében hajtották sokszor végre. Viszont mellékvágányokra siklott a függetlenségi politika is, amely sérelmi politikájával és közjogi rabulisztikájával nem látta meg, hogy a magyar nép gazdaggátételével és a vele való törődéssel szolgálhatná legjobban a magyarságot. Végeredményben azonban történetietlen volna olyan mulasztásokat rekriminálni, amelyekre csak egy nagy nemzeti katasztrófa árán ébredtünk rá. A cél nem is ez. Sokkal inkább, hogy végre érvényesítsük a múlt tanulságait, hogy ne ismétlődhessék meg, amikor egy boldognak hitt korszakban minden és mindenki a magyarság ellen esküdött össze és végül mégis belőle akartak bűnbakot csinálni elnyomó összeférhetetlen népnek kiáltva ki. Mindezt azért, mert a magyar egyéniség és a magyar faji tulajdonságok nem érvényesülhettek. Vészterhes súlyos korszak volt ez, tele ellentmondásokkal. Aligha van nép, amely nagyobb véráldozatot hozott valaha is története folyamán, mint mi, mégis összeomlottunk, éppen akkor, amikor a magyar erőnek azt kellett volna megvédelmeznie, ami a miénk, ami sohasem lehet másé. A következmény: még nagyobb nyomor és azoknak az osztályoknak az anyagi és szellemi süllyedése is, amelyek a világháború előtt még biztos talajon hitték magukat. Elnevelődött a közvéleményünk, nagyon is érthető érdekek elhitették vele, hogy a gazdasági életfunkciók végzése nem méltó a magyarsághoz és ehhez nincs is érzéke. Az értelmiség, amely túlnyomóan hivatalnok értelmiség volt és az sajnos még ma is, a Bach-korszak óta tradicionális bürokrata szellemben nevelkedett, elszokott a gondolkodástól, nem látott maga előtt hivatást, csak életpályát, természetesnek tartotta, hogy nincs szükség önálló ítélőképességre, saját meglátásokra, mert a hivatali előhaladás nem kívánt tőle többet, minthogy az asztalára rakott aktákkal pepecselgessen. Eltűnt a magyar kezdeményező erő és a magyar gondolat csak meghamisított formájában jelentkezett. Ennek a gondolkodásnak a maradványait kell most eltüntetnünk és hozzászoknunk ahhoz, hogy a saját lábunkkal járjunk és a saját fejünkkel gondolkozzunk. A magyar magatartást a magyar érdekek határozhatják meg, ez a magyar érdek pedig mindenkor azonos azoknak az érdekeivel, akik évszázadok óta velünk együtt éltek és részt vettek a közös harcainkban jó és rossz sorsunkban. A rövid történelmi epizód, amikor útjaink látszólag szétváltak, csak következménye volt annak, hogy a magyarság sokszor hagyta magát, hogy jóhiszeműségét a dinasztikus politika eszközként használja föl. A száműzött magyar öntudat a terméketlen ellenzékieskedésben és sérelmi politikában, vagy a mindenáron egyezkedő takarásban merült el. Elhatalmasodtak rajtunk a végletek, a szembenállók közötti mély szakadékot csak Trianon tüntethette el. ❖ A kibontakozás útja csak az olyan politikai koncepció lehet, amely a magyar nemzet leghívebb időtlen szövetségesét abban a népben látja, amelyet idegen életakaratok saját érdekükben belső társadalmi harcra tudtak kényszeríteni. A fejlődés errefelé halad, viszont aggasztó a gondolkodásbeli visszamaradottság nálunk; a szociális gondolat sokkal inkább ,a napi politika tárgya még, semmint társadalmi magatartás. Ha nem kell majd önmagunk előtt dicsérnünk egyegy szociális alkotásunkat és az élet természetes tényének fogjuk fel, valójában akkor jutottunk el az esedékes társadalmi újjárendezéshez. Értékeljük részeredményeinket, de sohasem higyjük, hogy csúcsra érkeztünk, hogy mindent elértünk, ami csak a társadalom belső megerősítése terén elérhető. Aligha volt korszak, amikor a józanságon és tisztánlátáson annyi sok múlott volna mint éppen ma, amikor az események sokszor önmagukkal ragadnak és nem kedveznek a realizmusnak. Ilyenkor van szükség az öncélú és önálló megítélésnek, hogy nemzeti életérdekeinket mindenkor érvényesíteni tudjuk. A magyarságnak minden eredményéért küzdenie kellett, véráldozatot hoznia sokkal gyakrabban másokért, mint önmagáért. Nincs pihenés, megállás, amit eddig elértünk, azért megdolgoztunk, tűrtünk, szenvedtünk, de hogy megtartani tudjunk, nemcsak materiálisan, hanem szellemileg is, ehhez emberibb magyarságra és magyarabb emberségre, kevesebb formára, több lényegre, gondolkodásunk megváltoztatására van szükségünk. Adjon erre erőt pünkösd ünnepe, a Szentlélek kegyelme!