Ugocsa, 1921 (37. évfolyam, 1. szám)
1921-05-21 / 1. szám
XXXVIII. évfolyam 1. szám. Megjelenik minden vasárnap. Nagyszőllős, 1921 május 21. UGOCSA POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL NAGYSZŐLLŐS, KÖZPONTI BAZÁR, DEUTSCH JENŐ, hová e lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Telefons 54. szám. Felelős szerkeszti : ELŐFIZETÉSI ÁRA: EGÉSZ ÉVRE 24 K., FÉLÉVRE 12 K., NEGYEDÉVRE 6 K. Egy szám ára 50 f. , Nyílttér sora 3 sor. HIVATALOS HIRDETÉSEK SORONKÉNT 3 KORONA MAGÁN HIRDETÉSEK MEGALLAPODÁS SZERINT. І Egy nagy ember szellemének emlékére.] Halála előtt 24 órával beszéltem Vele- A betegségéről beszélt, oly fölényes nyugalommal, szinte klinikai objektivitással, mint amidőn a tanár hallgatóinak magyaráz- Különös érzés volt hallgatni ezt az embert, aki a távolba elnézve szenvedélytelen magasságban elmélkedett Élet és Halálról. Az volt az érzésem, hogy a már felébe emelkedett bajának, annak urává lett, s csupán úgy vizsgálja elemzi azt, mintha csak a megismerés nyughatatlan vágya sarkalná. Csodáltam lelki erejét, amely ritka teljességgel volt meg benne. Mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy amig egészségesek vagy,unk, természetesnek, magától érthetőnek találjuk ezt, anélkül, hogy különös becsét éreznek s csak akkor, midőn meglep a baj, eszméltünk rá az elveszett egészség igazi jelentőségére s ekkor riadtan, verejtékesen igyekszünk visszaszerezni azt. Deutsch Jenőnél ezt nem tapasztaltam. Ő felismerte baja jelentőségét s a kiválasztott Ember nyugalmával szenvedte el azt. Nem jajgatott, nem sopánkodott, nem omlott össze; a fennsőbbrendű ember csendes, szinte derűs megadásával nézett a Végzet elébe. Nem vetette meg az Életet s nem kívánta a Halált, mert szervezete és adottságával szakadatlanul zúgott benne az örökké zsendülő Élet. Tudta és érezte, hogy mily elpusztíthatatlan gyökérszálakkal vagyunk mindnyájan ide kötve s szenvedések, csapások, lemondások árán is, minő riadt elszántsággal és kétségbeséssel ragaszkodunk ehez az Élethez. Ő ismerte a „Wille zum Leben“ egyetemes élettani törvényét s átérezte a goethei szó igazát: „Und doch ist nie dér Tod ein ganz willkommener Gast.“ Szeretett volna élni, de bölcs megnyugvással fogadta az előrelátott Végzetet. Lelki ereje, amely egyéniségének talán legjelentékenyebb vonása volt, életének minden változatban megnyilatkozott s lényének minden helyzetben valami tiszteletreméltó méltóságot kölcsönzött. Így látom őt most is magam előtt, enyhén gúnyos, megértő mosolyával, miként Anatole France valamelyik ember. Lelki erejével talán csak szellemiségi ír etetfedő Bei!Jenő egyike volt azoknak a sajátos, egyéni példányoknak, amelyeket a zsidó faj olykor olykor kitermel magából. Szellemi alkata a legérdekesebb, a legegyénibb volt s kivételes figyelmünkre méltó. Mint a legtöbb zsidó gondolkodó, Ő is racionalista volt. Elméleti tételekből indult ki s ezekkel igyekezett magyarázni az élet sokféle változatos jelenségeit. De benne ez a racionalizmus nem nyilvánult meg végzetes egyoldalúsággal, mivel Ő a tapasztalati tények igazságaival vetette össze elméleti formuláit s racionalizmusét összhangba igyekezett hozni az empíria adottságaival. Szellemi arculatának ez a szerencsés meghatározottsága képessé tette őt olyan meglátásokra is, amelyekre az egyoldalúan irányzott elme nem képes. Csodálatos: ez a minden izében szellemi ember, ez a szakadatlan gondolattermelő fő nem volt tettektől visszariadó... langyos teoretikus, sőt roppant kifejezettséggel a Tett embere volt. Benne ritka teljességgel vált egységgé, a Tett és a Gondolat, de hogyan robbanhatott volna ki teremtő erővé ebben a szellem és lélekölő honi levegőben! Mert ez a keret nem a Deutsch Jenő kivételes egyéniségéhez volt való. Mint majd minden gondolkodó fő, Ő is erősen hajlott a szkepszisre és pesszimizmusra. Szellemre átfogó távlatokban iparkodott meglátni a Lét kérdését, s tudom, hogy benső életét ezek a végső dolgok állandóan foglalkoztatták. Nem volt semmiféle, egységes világnézete, eklektikus volt, mint sok-sok gondolkodó, s az egyes rendszerekből csupán azt válogatta ki, ami az ő egyéni szellemi készségeinek megfelelt. Az emberiség fejlődésében — különösen a világháború megrendülései után, — Szignra értelmet. Hányszor ismételte előttem is, hogy nemünk története a legnagyobb tragédia. Talán nem is olvasta Voltairt, de mintha olykor a nagy szkeptikus történet szemlélete szólalt volna meg benne. Aligha hitt a haladás gondolatában, mert felismerte a tisztán technikai kultúra egyoldalúságát, amellyel nem haladt párhuzamosan a lelki, etikai kultúra. Tisztán látta, hogy miként diadalmaskodik az Ember fölött a gép, s hogy lesz úrrá a Szélemen a Matéria. Nem hitt a tömeg megnemesülésében. Az ő tekintete az egyes, kiválasztott emberre volt irányozva, akit az Emberiség ritkán szakatt fel magából, hogy benne előreviláglóan megmutatkozzék. Ebben a vonatkozásban Nietsche arisztokratikus individualizmusa ütött ki benne; nem a tömeg, hanem az egyes, nagy ember megjelenésében és művében látta megtestesedni a fejlődés értelmét. Szellemi alkatával — nagyvonásokban, — ezek voltak jellemzői, s épen ez emelte őt ki magasan embertársai sorából. S ami még a megemlítésre méltó, ez az erős, súlyos, mélyjáratú szellem meg volt áldva lendülettel, sőt játékos könnyűséggel, s ha elemében volt, szikra-