Beszélő Összkiadás, 1981-1984 (1-10. szám)
1984 / 10. szám - Állam és egyház - Fehér Dániel: Az emberiség ellenségei
Városainkban szokatlan, szoros közösségi életük is gyanús. (A lány: „Egy napon eljöttünk a házunkból, az otthonunkból... a szobámba »testvérek« települtek.” A nagymama: „Nem tudtam úgy odamenni, hogy ne idegenek nyitottak volna ajtót.”) És persze az is az önfenntartási ösztön beteges sorvadásának a jele, hogy segítik egymást, és számítanak egymás segítségére. (Az újságírónő: „Szántó Anna 16 000 forinttal támogatta egy testvérét abban, hogy maszek órásüzletet nyisson, később 5-5000 forintot adott gyülekezeti esküvőkre.” A nagymama: „Spéciet tudom, hogy szilveszterkor 4 forintjuk volt. - De az Úr segített - mondta nagyképűen a vöm, a testvérek délután hoztak virslit és kenyeret.”) De nemcsak úgy adakoznak, a gyülekezeti vezetők meg is fejik őket. (Az újságírónő: „Amikor valaki megtér, finoman lekáderezik, megmutatja a fizetési szalagját, és annak 10 százalékát leadja.” A nagymama: „Pénzük ugyanis nincs, a kevéske fizetésből is fizetik a tizedet...”) Erről mindjárt bővebben. Előbb azonban még említsük meg, hogy a nyugati kapcsolat sem marad ki a képből. (A Hivatalos Személy: .Jelentős anyagi támogatást élveznek külföldről, természetesen azon a címen, hogy földalatti, üldözött egyházak. Persze erről szó sincs.” A nagymama,, Jön a töméntelen kazetta Amerikából, rajta a vallásos szertartások. Szombatonként csomagosztás: tejpor, banánpor, kakaópor.”) Seszták Ángos azonban nem éri be ezzel a bűnlajstrommal. A huszadik század legnagyobb biznisze Ha belegondolunk, ezek nem is bűnök. Hagyjuk el a nyilvánvaló tódításokat: marad egy életforma és egy hitvilág, amely talán jobban különbözik az átlagostól, mint a többi - ám ez csak akkor róható fel, ha különbözni önmagában is bűn. A Magyar Ifjúság riportere viszont mindenáron bűntényt akar. S ezzel nincsen egyedül; egy „Egyházi Tisztséget Viselő” (a Szabadegyházak Tanácsának valamelyik vezetője?) mondja: „Drága hölgyem! Amerikában már régen rájöttek, hogy a huszadik század legnagyobb és legbiztosabb biznisze: a vallás. Vallás! Vallás kell a bizonytalanoknak, a kishitűeknek, az elesetteknek, a gyengéknek, a peremre szorultaknak. Aki viharos életében és a szexben nem találja meg a kielégülést, annak lelki szexet kínál.” És mit vesz el cserébe (ez már az újságírónő állítása)? „Van olyan gyülekezeti vezető, akinek Budán akkora ikervillája van, hogy még az edzett lélek is megrezdül belé. Adakozásból. A másik pásztor vidékről került Pestre, hamarosan budai házra tett szert, felesége is, ő is külön kocsit tartanak fenn. A szóban forgó gyülekezet vezetőjének is nyugati márkájú kocsija van. Hogy honnan? Örökölte - hangzik a válasz.” Ezek után nem lep meg, hogy a gyülekezeti vezetők Seszták Ágnes szerint többnyire szélhámosok: „.. .gyakran kerülnek ki a teológiát be nem fejezett papjelöltek közül. Közülük néhányan könnyű szívvel úgy döntenek, hogy ők új felekezetet, új egyházat is képesek alapítani.” Ha a hittudományokban járatlanok is, a hívők manipulálásához kitűnően értenek: „.. .a gyülekezet vezetője meglepően jó pszichológiai érzékkel tartja a kezében ezeket az enyhén neurotikus egyéneket. Sőt, a finoman szerzett, mindenre kiterjedő információival szinte uralkodik fölöttük” - mondja Szántó Anna férje, aki szintén meglepően jól tájékozottnak mutatkozik. Ezek az emberek szinte hipnotizálják az áldozataikat, félrevezetik őket, hamis boldogságot ígérnek nekik, miközben elzárják előlük az evilági boldogulás útját - és közben egyházi tizedek meg egyéb adományok formájában kicsalják tőlük a pénzüket. A sok hókuszpókusz csak eszköz; a cél: a biznisz. Eltűnődöm, miért olyan kényes Seszták Ágnes a gyülekezeti vezetők szakképzettségére? Komolyan azt gondolná, hogy mindenféle vezetésre csak diplomás emberek lehetnek alkalmasak? Vagy csak az egyháziak bibliai felkészültségét tartja olyan fontosnak? Ha már enynyire igényes ebben a dologban, nem ártana egyszer magának is belekukkantania a Szentírásba. Mindjárt nem beszélne a Bibliáról és az Apostolok cselekedeteiről. Ami a bizniszt illeti, tartok tőle, hogy az újságírónőnek itt is meglódult a fantáziája. Azok az amerikai egyházak, amelyeknek vezetői üzletet tudtak csinálni a térítésből, hívek millióit nyerték meg maguknak, és az egyházi adó tetemes részét gazdasági vállalkozásokba fektetik. Hogyan lehetne hozzájuk hasonlítani a legfeljebb pár száz fős magyarországi közösségeket? Becsülje meg az olvasó, mekkora összegre rúghatnak egy kétháromszáz lelket számláló gyülekezett havi tizedbefizetései, ha igaz, amit az egyházügyi tisztségviselő nyilatkozik, hogy jobbára gyenge, elesett, peremre szorult emberek kerülnek az ilyen gyülekezetekbe. Magáról a tizedről csak annyit: nyugodtan kijelenthetem, hogy Magyarországon egyetlen vallási közösségben sem kérik el a hívek fizetési szalagját, hogy annak alapján igényeljenek anyagi támogatást. Ez a hivatalos társadalmi szervezetekben szokás. (Aki az „edzett lelkeket is megrendítő budai ikervilla” ügyére kíváncsi, kérem, olvassa el a Beszélő 7. számában megjelent cikkemet; címe Kitaszított adventisták.) „Illegális gyülekezetek” De miért orront Seszták Ágnes minden vallási bokorban bűntényt, ha egyetlen törvénybe ütköző cselekedetet sem tud előadni? Erre a kérdésre könnyen válaszolhatunk. A cikkében kiszerkesztett gyülekezetek egyike sem kapott „hivatalos működési engedélyt”, s ez már elegendő az újságírónő számára, hogy illegálisnak mi