Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1988 / 3. (25.) szám - Térségünk - Demszky Gábor: Kis magyar helytörténet
538 de az ügy szerencsésen végződött az akkori parancsnokom jóvoltából. Közbenjárására kétheti szobafogsággal megúsztam, és utána a frontra vezényeltek. 1944 októberében Tiszaújlak és Tiszabecs községekből visszavonulóban a 117-es tábori csendőr zászlóalj kötelékében szakasz-, majd századparancsnok lettem. Magunkkal hoztuk az újlaki gyógyszerész családját, ugyanis a patikus lányának udvaroltam. Ők, a Royko család tagjai oroszul, németül és magyarul tökéletesen beszéltek. Ez így természetes azon a vidéken a nemzetiségi keveredés miatt. Nos, én az egész családot autóra raktam, és hoztam magammal. Napi harminc kilométeres, erős ütemben haladtunk. Székesfehérvár körzetében megsebesültem egy páncélököl elsülése közben, és ujjaim szétroncsolódtak. Veszprémben megoperáltak, de még a gyógyulásom előtt továbbvonultunk az osztrák határ felé. A németek itt be akarták vetni az alakulatunkat kezdetleges páncélöklökkel az előretörő szovjet harckocsiékekkel szemben. A legénység hozzám fordult. Nem akarunk szökni, de a magyar határon a mi feladatunk véget ért, nem akarunk továbbmenni, elhagyni a hazánkat. Egyetértettem velük és fegyver, rangjelzés nélkül, az erdőkben bujkálva elindultunk visszafelé. Dögtemetőkben aludtunk, és rendkívüli szerencsével jutottunk el úticélunkig. Egy ízben a Roykó-család mentette meg aranyékszereivel a századot attól, hogy a bői repülőtér aláaknázott kifutópályájára ráhajtsák valamennyiünket. Később a legénység lassacskán szétszéledt, ki-ki hazafelé tartott. Én április végén értem el Tiszabecsre. A Tisza túlpartjára eső Tiszaújlakra valók voltak Roykóék. De Tiszabecsen kiderült, hogy a kárpátaljai területet időközben a Szovjetunióhoz csatolták. Tiszabecsen tanácstalanul várakozva, nem tudtuk ugyanis, hogy mitévők legyünk, döbbenetes híreket kaptunk. 1944 decemberében a vásárosnaményi járáshoz tartozó községeket és három további falut, Tiszabecset, Uszkát és Milotát, a Tisza innenső oldaláról, a kárpátaljai területhez csatoltak a megszálló orosz csapatok, és rögtön szovjet közigazgatást vezettek be. Ezek a községek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, de úgynevezett „szabadcsapatok” rohanták le őket a határ megváltoztatásának szándékával. Erről a területről minden magyar férfit, 18-től 50 éves korig összeszedtek „kismunkára”, egynapi élelemmel és gyalogmenetben elhajtották őket Szolyva felé. D. G.: Mikor történt ez? T. T.: Nem tudom egészen bizosan, ’44 végén, a terület elfoglalását követő napokban lehetett. De nemcsak ezeknek az átcsatolt területeknek a férfilakosságát hurcolták el, így történt, ez volt a forgatókönyv egész Kárpátalján. .. Minden magyar férfit begyűjtöttek és Szolyvára vittek. Állítólag 60-80 ezer embert tartottak itt fogva a legkegyetlenebb módon, élelmezés, fűtés nélkül. Asszonyok tömegei hordták az ennivalót, batyukban az élelmet, éhen ne haljanak fiaik és férjeik. D. G.: Mi volt a menete, forgatókönyve az átcsatolásnak? T. T.: Azt akarták elhitetni a világgal, hogy az átcsatolást a nép akarta. Valójában összefogdosták a községi elöljáróság tagjait, és az átcsatolást kérvényező írást akartak aláíratni velük. Azt mondták nekik, hogy kivégzik őket, ha nem írják alá a papírt. Tarpa kivételével mindenütt aláírták a kérelmet. Akkoriban én ezeket a papírokat láttam, eredeti példányokat olvastam. Rossz magyarsággal íródott, a nagy Sztálint éltető szövegek voltak ezek, telis-tele helyesírási hibákkal. D. G.: Mi volt a cél, miért akart a Szovjetunió kihasítani egy darabot Kelet-Magyarországból? T. T.: Búzatermő sík vidék ez, szemben a hegyes-dombos Kárpátaljával. Élelemmel önellátó terület lebeghetett az orosz katonai stratégák szeme előtt, de Tiszabecs, Milota és Uszka esetében már hídfőállásról lehetet szó. A főútvonalon lévő Tiszaújlak-Tiszabecs közötti híd stratégiai fontossággal bírt. A Tisza innenső oldalára eső községek egyfajta hídfőállás szerepét tölthették volna be, itt bent az országban, túl a Tiszán. D. G.: A deportálás a teljes lakosságot érintette? T. T.: Tudomásom szerint minden magyar férfit begyűjtöttek, tehát a kárpátaljai ruszinok kimaradtak belőle, de a cigányokat se vitték el. D. G.: Mi lehetett ennek a genocídiumot előkészítő intézkedésnek az oka? T. T.: ’44 decemberében már tudták, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz fog csatlakozni, és meg akartak szabadulni a nemkívánatos magyar kisebbségtől. Úgy gondolhatták, hogy ha a férfiakat elhurcolják, akkor az asszonyok beolvadnak, asszimilálódnak. De úgy tudom, hogy nagy számban áttelepítettek magyar családokat a Kárpátok túlsó oldalára is. D. G.: Valahol ott tartottunk, hogy minderről ti Tiszabecsen szereztetek tudomást. Mi történt ezután? T. T.: Motorkerékpárral felhajtottam Budapestre, egy éjszakán keresztül tartott az út, és jelentettem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy mit tapasztaltam. Rőder Jenő altábornagynál jelentkeztem, és neki mondtam el, miről szereztem tudomást. Róla el kell mondanom, hogy ő volt a honvédségen belül az igazoló bizottság főtitkára. Ezt a megbízatást a zsidóság mentése kapcsán szerzett érdemei miatt kapta. Beszámolóm alapján jelentést készített, és átvezetett a miniszterelnökségre, ahol egy minisztériumi tanácsossal találkoztam. Pázsint jelentette az ügyet a miniszterelnöknek, Nagy Ferencnek, és átirányítottak a honvédelmi miniszterhez is. Itt egy Bemolák nevű osztálytanácsoshoz kerültem. Jegyzőkönyvezte az ügyet, és a magyar kormány a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult panasszal. D. G.: A te szereped véget ért ezzel a jelentéstétellel? T. T.: Nem. Orosz és magyar nyelvű nyílt parancsot BESZÉLŐ 25