Beszélő, 1997. január-június (3. folyam, 2. évfolyam, 1-6. szám)
1997. június / 6. szám - BESZÉLŐ ÉVEL 1964 - Révész Sándor: Álmodozások kora - interjú Szabó Istvánnal
’56 is úgy jelenik meg az ön korai filmjeiben, mint amiben a fiatalok, a diákok magától értetődően benne vannak, magától értetődően együtt nyüzsögnek, mozognak a forradalommal. És ugyanilyen magától értetődően vannak túl rajta néhány évvel később: „Féltem, hogy kimaradok valamiből... Butaság” - mondja Éva a moziban, mert a részvétel nemcsak természetes, de félelemteli is. Ifjabb Takó az Apában iszonyú félelemben hozza le a puskagolyók között a zászlót teljesen feleslegesen a kollégiumból az egyetemre. Ahol éppúgy elfogja a félelem, amikor firtatják, ki is volt az apja, mint amikor gyerekkorában az osztályfőnök pajtás firtatta. ’56 úgy is jelen van, mint a félelem korának feltámadása, a vadság, a rettegés feltámadása. Világháborús párhuzamokkal. A filmen, amit Éva és Jancsi néz a moziban, a náci könyvmáglyára felel az ’56-os könyvmáglya. A Szerelmesfilmben Jancsi ugyanabban a kiszolgáltatottságban biciklizik a felkelők puskacsövének háttal, ahogy gyerekkorában ment a búvóhelyre az akkori járőröknek háttal. A ’44-es és ’56-os városképek, romképek párba állnak. Amióta ezek a filmek elkészültek, ’56-képe teljesen átszíneződött. Különböző hatalmi érdekekből különböző módokon színezték át. Ezek a filmek közel voltak ’56-hoz, és ezeknek az ’56-képe őszintébb volt, mint a mai átszínezett képek. Valóban ez volt az én közvetlen élményem: az eufória és a félelem, a szorongás keveréke. A világháború még közel volt, a kilőtt tankok, a kiégett villamosok, a szétlőtt házak, a fákra akasztott emberek látványa nagyon is ismerős volt. Az én filmjeim nem ítélkeznek, nem elemzik ’56-ot, hanem emlékekről beszélnek. Primer emlékekről. Meg kell mondjam, hogy ebbe sem szólt bele senki. Az Álmodozások korának minden kockáját úgy forgathattam le, ahogy kívántam. És úgy fogadták el. Nem fogadták el. A Művészeti Tanács megtekintette, és bemutathatatlannak minősítette a filmet. Nem volt szó az Ön által említett mondatokról, a nemkommunistaságról, ’56-ról... Azt mondták, hogy az egész szellemiségével van valami baj. Egyikük például azt a semmiféle politikai utalást nem tartalmazó jelenetet említette, amikor a csoporttársak beteglátogatás után kijönnek a kórházból. Azt mondta: „ahogy kitüremkednek a kapun, már ellenünk vannak...” Herskó, aki kitűnő főnök volt, sohasem adta tovább a félelmeit, a rá nehezedő nyomást, nyugtatott, hogy nem kell olyan drámaian felfogni a dolgot, várjuk ki a végét, nem ez volt az utolsó szó. Meg kell mondjam, hogy nem is izgattam magam olyan borzasztóan. Egyszer csak jön egy telefon: menjek be Aczél György miniszterhelyetteshez. Aczél azzal fogadott, hogy tegnap látta a filmet, kitűnő. Egy lesajnáló mozdulattal fölfelé mutatott, ahol a miniszter székelt, hogy „ezek betiltották”, muszáj valamit csinálni, vágjunk ki valamit a film érdekében. Kérdeztem: mit? Azt mondta: mindegy. Mégis mit? Nem érti?! Hozzon be egy darab filmet, hogy azt kivágta, és változtassa meg a címet. Mire? Aczél azt felelte, hogy majd gondolkodik, és három hónap múlva térjünk vissza a dologra. Két hónap múlva hívatott, hogy kitalált egy nagyszerű címet: Felnőtt kamaszok. A cím nekem nem tetszett. Maradt az én címem, de a Felnőtt kamaszok lett az alcím. Ezt ráragasztották a már kinyomtatott plakátokra, és egyetlen kocka vágás nélkül bemutatták a filmet. A filmfőigazgató, Újhelyi Szilárd egy évtized múltán nagyon tiszteletreméltóan, mert a nyilvánosság előtt, egy tévéműsorban József Attila Babitsot megkövető versét, a Magad emésztőt idézve bocsánatot kért amiatt, hogy egykoron ő betiltotta a filmet. 100