Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)
2000. szeptember-október / 9-10. szám - JÁTÉKTÉR - VENDÉGÜNK A PROVINCIA - Andreescu, Gabriel: Üllő és kalapács között
38 Gabriel Andreescu ÜLLŐ ÉS KALAPÁCS KÖZÖTT A Provincia előző száma meglepő módon bűnbakot képzett a polgári nacionalizmus fogalmából. Molnár Gusztáv „Premodem ” provincia című cikkében olvashatunk először a fogalomról: „...komoly gondolkodók úgy vélik (...), hogy az etnikai nacionalizmus domináns ideológiájával és politikájával szemben a »polgári nacionalizmus« XIX. századi alternatívája lehet a megoldás.” A gondolatot továbbfűzi a következő oldalon megjelenő Bakk Miklós-írás: „A tizenkilencedik századi polgári nacionalizmus tulajdonképpen az állam struktúrájára jellemző - G. A. homogenitást és a neki megfelelő lojalitást egyeztette össze a demokrácia működésével, intézményrendszerével.” A fogalomnak legnagyobb jelentőséget azonban Caius Dobrescu tulajdonít a Politikai megoldás-e az alkoholmentes sör? című cikkében. A szerző központi témává teszi esszéjében a polgári nacionalizmust, és a következőket állítja - írásából kiragadva idézek: „A fogalom [a polgári nacionalizmus - G. A.] kitalálói szerint ez az ideológiai hibrid (...) lehet a zsigeri és kollektivista nacionalizmus alternatívája;” „úgy gondolom, hogy az eszmék jelenlegi piacán ily módon bevezetett »polgári nacionalizmus« fogalma a román társadalmat sújtó ellentmondások feloldására nem nyújt megoldást”; „a nacionalizmus új, polgári megalapozásáról beszélni egyenesen nevetséges”. Az a tény, hogy előzőleg Caius Dobrescu H.-R. Patapievicit jelöli meg a kifejezés esetleges megalkotójaként (az információ egyébként Alex Mihai Stoenescunak, a Nemzetvédelmi Minisztérium egykori és a Jobboldali Erők Szövetsége jelenlegi szóvivőjének egy televíziós előadásából származik), azt jelenti, hogy mindenekelőtt félreértéssel van dolgunk. A polgári nacionalizmus ugyanis semmiképpen sem tekinthető román terméknek. A fogalomnak ilyen jellegű kérdésekben kevéssé járatos szerzők általi elsajátítása és használata csak bonyolítja a helyzetet A polgári nacionalizmus per definitionem ellentéte a klasszikus nacionalizmusnak. A tévedés, mely szerint a fogalom nem más, mint a nacionalizmusnak a polgári eszmével való társítása útján történő újra-létrehozása, a nyelvi összefüggések mellőzéséből következő zűrzavarnak tudható be. Az angolszász „nation” és „nationality” kifejezések a Jürgen Habermas által bevezetett (és a Caius Dobrescu által is említett) alkotmányos patriotizmus kifejezésre utalnak, és nem a románban, illetve a régió többi nyelvében/kultúrájában használatos, etnikai konnotációkkal rendelkező nemzetfogalmakra. A polgári nacionalizmus „a nemzet polgári értelemben történő elgondolását” jelenti. Vagyis „olyan kulturális, jogi, illetve állampolgári közösséget jelent, amely összeköt egy adott területen élő közösséget”. Mihelyt törvényekről, állampolgárságról és nem származástanról vagy a nemzet népi mozgósításáról van szó, politikai közösségről beszélünk. A nemzet polgári értelemben való elgondolása ellentmond a nemzet etnikai felfogásának (ez utóbbi valóban a XIX. századi gondolkodás kifejeződése). A nemzet polgári eszméjének régi gyökerei vannak, jogi kodifikálásának egyik elég pontos megfogalmazását pedig megtaláljuk már az 1933-as Montevideói Egyezményben is: „A nemzetközi jog entitásaként az államnak a következő jellemzőkkel kell rendelkeznie: (a) állandó népesség (b) jól meghatározott terület (c) kormány (d) a más államokkal való kapcsolatba lépés képessége.” Íme egy közel hetven éve „elfogadott”, etnikai-kulturális meghatározóktól megszabadított politikai fogalom. A polgári nacionalizmus azonban a második világháború után terjedt el. A nemzetközi jognak az ENSZ Chartájában lefektetett alapelvei, majd később e szervezetnek a különböző dokumentumokon keresztül megvalósított finomításai csak megerősítették a nemzet polgári értelemben vett felfogását. A második világháború utáni jogrendszer alapértékei között megtaláljuk a „meg nem különböztetés” elvét, azaz azt a kötelezettséget, hogy egy ország állampolgárai, faji, etnikai vallási, nyelvi identitásukra való tekintet nélküli egyforma bánásmódban részesüljenek, így érthetővé válik, miért ütközik a jelenlegi nemzetközi jogrendbe a nacionalizmusnak, mint „valamely nyelvi, vallási (...) vagy etnikai csoportnak »saját nemzete« igényeinek kielégítése érdekében a politikai hatalom megszerzésére irányuló erőfeszítése” (Horst Hannum). A nacionalista törekvések megvalósítása egyet jelentene az „etnikai nemzetállam” létrehozásával. A nacionalista politika csak akkor lenne összeegyeztethető a nemzetközi jogrend alapelveivel, ha az identitások szempontjából az államok homogének lennének. Ez azonban sosem következik be. E tényekkel magyarázható az állam „nyugati” szemléletét