Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)
2009. november-december / 11-12. szám - MELLÉKLET - DUNA - Lányi András: Gátat a feledésnek
76 Új érvek húsz év után nemigen várhatók. Nem is kell, a régiekre se emlékszik senki. A Duna amúgy továbbra is hajózható (az év nagyobb részében), de ez szinte senkit sem zavar. Kisebb merülési mélységű hajóparkot építeni mérnökeinknek szép kihívás volna, talán üzletnek se rossz. A hajózó útvonal karbantartásával és egyéb, hagyományos vízkormányzási módszerekkel a szakemberek szerint a vízi közlekedés útjában álló akadályok olcsóbban elháríthatók, mint ha duzzasztanánk. A közlekedés fejlesztésére lehívható uniós pénzeket pedig költenénk inkább a vasúthálózat felújítására - fölszámolása helyett! A többi érv lassan elkopott: a gátrendszer kiépítése és a közös üzemeltetéssel nyakunkba vett adósság együtt egy kisebb atomerőmű árával vetekedne, az előállított áram viszont aránytalanul csekélyebb volna. Az áramtermeléssel tehát már ritkábban hozakodnak elő. Szélkerék, napkollektor, biogáz- és geotermikus erőművek a környezet károsítása nélkül biztosítanának hasonló teljesítményt. A duzzasztás kártékony hatása pedig a világban sokfelé megfigyelhető: nemcsak a tájat csúfítja el, a kiülepedő szennyező anyagok a felszín alatti ivóvízkészletet mérgezik, az alvízi részen a vízkivételi művek teljesítményét rontják, a tározóterek eliszaposodnak. A keresztgátak a folyó, a párhuzamgátak a vízpart élővilágát pusztítják. A hágai nemzetközi bíróság 1997-es állásfoglalása alapján a két érdekelt ország réges-rég megegyezhetett volna, de nem fog. Magyarország következetlenül, vonakodva képviseli a maga igazát, Szlovákia nemzeti presztízskérdést csinál abból, hogy ne engedjen. Nekik nem sürgős. Az idő nem nekünk dolgozik. A gabcikovói erőműben évről évre felerészben a magyar állam tulajdonát képező víztömeg termel áramot szomszédainknak - ingyen. Amíg a két ország egymással megegyezik, így szól az Európa Tanács 1994-es ajánlása, 50- 50%-ban osszák meg a vitatott folyamszakasz vízhozamát. Ennyivel ki is egyezhetnénk! Ezt kellene szorgalmaznia a mindenkori magyar tárgyaló delegációnak, nem végeérhetetlen műszaki és természettudományos aktatologatásba bonyolódni. De nem ezt teszik. Szlovák partnereinket pedig okkal bátorítja, hogy a magyar szakemberek és politikusok egy része nyíltan az ő pártjukat fogja. A vízlépcsőrendszerért harcoló ágazati vezetők Magyarországon a helyükön maradtak, csak kedvező alkalomra várnak. 1998. februárban egyszer már hajszálon múlt, hogy Nemcsók kormánybiztos alá nem írta a feltétel nélküli kapitulációt, mindent megépítünk, Nagymarost is beleértve, és fizetjük hetedíziglen nemlétező tartozásainkat. Horn Gyula kormánya akkor belebukott ebbe az elképesztő kísérletbe, amit szinte az egész magyar társadalom elítélt. Csak az SZDSZ lojalitásán nem fogott ki ez se. Vezetői hosszan hallgatták delegációnk érvelését, majd Bauer Tamás közölte, hogy a Duna-mozgalom elveszítette a hitelét az emberek szemében. Néhány nap múlva húszezer ember cáfolta ezt a Kossuth téren. A Fidesz akkor pragmatikus szempontokból mellénk állt, majd négy évig altatta a kérdést. A szadik ellenben a lehető legszerencsétlenebb politikát követték: nyilvánosan nem álltak szóba velünk, a színfalak mögött próbálták visszafogni koalíciós partnerüket. Meg is büntették őket a szavazóik érte. Publicistáik bosszúból elmondtak minket, Duna chartásokat Fidesz-bérencnek, árpádsávosnak, ami csak belefért. (Porcelán az elefántboltban című, idén megjelent kötetemben minderről bővebben olvashat, akit érdekel.) Horn Gyuláék pedig a választások utánra halasztották a megegyezést Meciarral. A Duna Charta emlékeztette is az embereket erre a két választási forduló között. Néhány barátomat emiatt örökre elveszítettem. Nevemet a balliberális sajtó azóta csupa kisbetűvel írja. Az Élőlánc Magyarországért nevét pedig még úgy se. Nekünk meg most már nemcsak a Dunát kell védenünk a betonhívőktől, hanem a sivatagosodó Alföldet is a vízvisszatartó vízkormányzást eluta-