Beton, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám

2001. január BETON IX. évf. 1. szám 3. A vasbeton javítás története Az előző két pontban érzékelhettük, hogy a vasbe­ton javítása fontos a szerkezet működése szempontjá­ból, tehát egyáltalán nem csak esztétikai kérdés. Mivel a betonok alkalmazásának korai időszakában is jelen­tős meghibásodások fordultak elő, ezek javítása már viszonylag korán elkezdődött. A korai időkben ún. műköves módszerekkel javí­tották a betontesteket. A műköves szakma a javítások­nál a kapcsolati formák tekintetében szigorú szabályok szerint dolgozott. Tulajdonképpen a természetes kö­veknél alkalmazott kőjavító módszerekből fejlődött ki a műköves technika. A természetes kövek javításánál a meghibásodott kőrészt kivágták, illetve kivésték olyan alakúra, hogy a hasonló textúrájú pótló kődarabot egyirányból be lehessen a hiányos részbe csúsztatni. A régi és új kődarabot habarccsal kötötték össze. Sok esetben a tartósabb kapcsolat végett fémtüskékkel rög­zítették egymáshoz a két részt. A habarcsba már igen régi időktől kezdve tapadásnövelő és zsugorodáscsök­kentő anyagokat kevertek. Ilyen adalékszer volt a mar­ha- és az ökörvér, illetve a tojás. A műköves módszernél a kivágott betonrészek köré zsalut készí­tettek és ebbe töltötték be a javítóanyagot. E javító­anyag textúrája szintén utánozta az eredeti műkőét. A felületet összecsiszolták, vagy összestokkolták. A be­tonjavításoknál hasonló módon jártak el. Mivel a beton cement kötőanyaga más tapadásjavítókat igényel, mint a természetes köveké, ide elsősorban olyan anyagokat kerestek, amelyek a cementkötéssel összefértek. Gyak­ran alkalmaztak frissen égetett téglából őrölt porokat, finom mészporokat, esetleg gipszet. Ez a módszer azonban a legtöbb esetben nem adott igazi erőközvetítő kapcsolatot. A beton terhelésekor (húzásra, hajlításra, nyírásra) a kapcsolat megszakadt. Ennek oka a következőkben keresendő: a szilárd beton felületén kialakuló fizikokémiai jelenségek megaka­dályozzák az új, friss betonrész hozzákötődését, illetve gyengítik azt. A viszonylag gyenge kapcsolat szférikus hatásokon alapul és a szilikátok esetében Bier (1988) szerint az 1. ábrán látható elrendeződéssel jellemezhető. A kapcso­lati energiát tovább gyengíti az a tény, hogy a cement­kötés szilárdulása folyamán mész szabadul fel a cementkőben. Ez a mész a mindig jelenlévő kapilláris folya­dékben oldódik. Mivel a cementkő belsejében kvázi­­adiabatikus viszonyok (a cementkő külső és belső ré­sze között alig van hőcsere) vannak, ott a hőmérséklet szilárdulás közben emelkedik. E hő a felület felé nyomja a kapilláris folyadékot, benne az oldott meszet. A folyadék a felületen, vagy közvetlen előtte elpárolog és a mész lerakódik. A mész a levegő széndioxidjától elkarbonátosodik. E nagyon vékony, ám zárt és málló réteg a beton felületén leválasztó szerepet tölt be (mintha belisztezték volna). Ez akadályozza meg a kö­vetkező beton vagy habarcsréteg feltapadását. Érhető ezekből, hogy igazi erőközvetítő kapcsolat ilyen mó­don nem lehetséges (Cementbulletin 1980). Ez az egyszerű javítási módszer az ötvenes­hatvanas évekig tartott. Ebben az időben kezdtek ko­molyabban foglalkozni a betonfelületek kapcsolati energiáival, javításával, amit a következő okok váltot­tak ki: • Nagymértékben kezdték alkalmazni a feszített beton­szerkezeteket, amelyek javításánál a régi módszer alkalmatlan volt. • A nemzetközi egyezmények szerint télen is "fekete pályát", azaz jégmentes felületeket kellett biztosítani a főközlekedési utakon, ami a "sózási" jégmentesítő technológia bevezetését tette szükségessé. A közle­kedési műtárgyakon és kb. 100-200 m-es környeze­tükben a beton sóval szennyeződött, amely a vasbeton acélbetétjeit, de magát a betont is jelentő­sen rongálja. • Az ipari fejlődés és az ehhez tartozó intenzív közle­kedés a környezetet egyéb tekintetben is szennyezte, a légkör és a természetes vízfolyások agresszívabbá váltak. Ezért keresték azokat az anyagokat, amelyek a ta­padó erőt növelik. Olyan anyagok jöhettek számításba, amelyek a vizes rendszerű betonfelületen könnyen al­kalmazhatók. Ígéretes anyagnak mutatkozott erre a cél­ra a poli(vinil-acetát), röviden PVAc, vizes diszper­ziója. A pótló javítóanyag tapadása nagyobb adhéziót biztosított, mint a legtöbb közepes szilárdságú beton kohéziós energiája. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a javított felületen sohasem szakadt, tört az anyag. A vizes PVAc diszperziót festékek és ragasztók, így csemperagasztók kötőanyagaként, illetve azok ja­ C= nem hidratált cementrész 1. ábra A szilikátváz belsejének (a) és az egymásra nem friss állapotban összedolgozott betonnak (b) az elvi kapcsolódási vázlata 4

Next