Bolond Istók, 1880. (3. évfolyam, 1-52. szám)
1880-10-10 / 41. szám
Áll nagy ravatala a tizenháromnak, A szív Istenhez száll, térdek leomolnak. Halálfejes zászló csüggeszt sötét szárnyat, Vezéreik közül a régi bajtársak. Vezéreik estek golyósul, bitófán. Roskadt, ősz honvédek állnak csonkán, bénán. Gyenge kézben mankó, szemekben bús harmat. „Adj a vértanuknak, adj Uram, nyugalmat!“ Hajh, harmincz év előtt!.. . csodahősök éve! Hírfényben villogott fegyvereknek éle, Mikor hómezőkben rózsák virítottak, Diadal rózsái véres bajnokoknak. Akkor, akkor régre lobogott zászlójok, Három színe három ellenségre omlott, Tábornokaikkal győztek, avagy haltak . . . „Adj a vértanuknak, adj Uram, nyugalmat!“ (Rewansch. (Germania bosszúja a kibudapestbőlitett Culturtheaterért.) Mi, a világ összes németjei, kötelezzük magunkat a következőkre: I. Több tokajit nem iszunk a Wotaninak sei II. Több gollásdit nem eszünk az Odinának se! III. Többet nem fogadjuk el a jO°l0 quotát, amit eddig kaptunk is visszaküldjük. Ezzel Magyarországnak — Sedan! Garantirozott hírek. ” Orpheus ismert zeneköltő egy új operettjét adják az Apollo-színházban, melynek czime: „Offenbach az alvilágban.“* T Az új honvéd főtisztek, úgy látszik, nem sok kegyelettel viseltetnek Bem, a „szürke tábornok“ iránt. Hiszen közöttük is akad elég „szürke.“ * ❖ # W Gráf honvéd tábornok talán azért tanyázik mint a honvédfőparancsnok adlatusa a Margitszigeten, mert ott van a legtöbb muszka.* * * W Két mameluk felér hét svábbal! mondja Borosnyai Pál és Knöpfler Vilmos, — és görcsöket kap egy „rebellis tábornok“ ünnepélyétől. BOLOND ISTÓK 1 M M<5>W 2 S Itt, ®8 '"'(Okt. «.) Mit küzdjön hiéna az oroszlánokkal ? Kelepczét eléjük, s elő hóhérokkal! Végezték... S mi maradt a nagy harczból emlék? Egy ravatal, s néhány elfelejtett honvéd. Kik szabadságharczon a legelsők voltak. Itt maradtak köztünk a legutolsóknak. Talán boldogabbak, a kik már meghaltak ! „Adj a vértanuknak, adj Uram, nyugalmat!“ Ti vagytok igazán, ti az áldozatok, Kik szemrehányásul köztünk maradtatok, Mint óriás korszak szokatlan emléke, Melynek törpe időt sért nagyszerűsége, Inkább feled e kor, mintsem utánozzon, Inkább megtagad, mint hálával adózzon ! • Könnyünk alig van e véres ravatalnak . . . „Adj a vértanuknak, adj Uram, nyugalmat!“ Nem ! ne a dicsőkért fohászkodjunk csupán : De hogy méltók legyünk igy esni a tusán! S bármi boldog légy is, oh haza, ne feledd a sötét ravatalt, véres szemfödelet; Mert mi fénylőbb, jobbkor még elődbe tárul: Innen sugárzik rád, hőseid sirjárul, Azok adnak éket, akik érted haltak. „Adj a vértanuknak, adj Uram, nyugalmat!“ B. I. OCT. 10. 1880.