Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)
1860-09-16 / 16. szám
16-dik szám. Pest, September 16. 1960. HETI NAPTÁR. Hétfő, September 17. Az emberiség gyönyörű haladási jele, hogy sokan már nem csak fejjel, kézzel és lábbal, hanem füllel is keresik a kenyerüket. Kedd, September 18. A „Kreuzzeitung“ Garibaldit még mindig Flibustiernek (tengeri rablónak) nevezi. Szerda, September 19. Természettani kérdés, hogy a buzogányok szabályzása után lehet-e a buzogány név alatt ismeretes réti növényeknek termeszteni. I. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, September 20. Egy német lap komolyan megbotránykozik azon, hogy Szegeden az utcák nevei magyarul írják föl. • Péntek, September 21. Denunziante és Lamoricére egymás jellemszilárdságának méltánylása tekintetéből bruderschaftot isznak. Szombat, September 22. Hesszenkasszelben megtiltják a felkiáltó jelek használását; a vesszőt (comma) lehet használni. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij június 1-től September végéig 2 ujft; június 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden reklamátió Emléh Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész-utcza 10. sz.) küldendők. Visszaemlékezés a rigorozumokra. Csakhogy végeztem a rigorozumokkal, Most immár könnyen dúdolok . Hej a ki adta! az a rigorozálás — Az ám még a kutya dolog! Borsódzik a hátam, ha visszaemlékszem, S csak most bámulom magamat, Hogy még a lelkem is verítékké nem vált A hosszú két óra alatt, öt-hat professor is faggatja az embert, Ki németül, ki latinul, S ha felelni nem tud a bölcs kérdésekre, Hallgathat bátran — magyarul. Legszebb volt az, midőn németül kérdeztek (No mert hires német vagyok) Nyelvem helyett sokszor kezemmel beszéltem, És ők nevettek rá nagyot. Meghiszem, hogy könnyű volt nekik nevetni Más emberfia bőrire. Helyzetükben én is nevetnék olyat, hogy Elhallanék mértföldnyire. No de hál’ istennek! valahára elmúlt Tőlem a keserű pohár . Mint tubákos pikszis, oly forma pecséttel kezemben a diploma már. Apám csodálkozott, hogy doktorrá lettem, Holott a törvényt tanulom. Azt hive, hogy aki betegeket gyógyít. Most is az a doktor csupán. Igaz, az orvosi tudományokból is Tudok már most egy kicsikét. Ki izzadni óhajt, annak a számára Tudnék már írni recipét. V. Egy elkeseredett asszonyság. (Rémjelenetek a házaséletből.) (Vége.) Félixet az egész „Korona“ kávéház eliteje mélyértelmű politikusnak ismerte, s egy szempontból kétségkívül az is volt, mert határozottan megtudta ő mondani már több hónap előtt, hogy mi történik a nápolyi király seregével, ha egyszer Garibaldi „bandája“ kezd el neki muzsikálni; azonban más szempontból mégsem volt mélyértelmű politikus, mert egyátalán nem számította ki, mi történhetik egy szép asszonynyal,ha férje nélkül eregetik mulatni. Mert ennek felfogására is kell ám politikai talentum. A fenebbi végzetteljes nap óta gyakran lehetett látni Adélt színházban, sétatereken, társaságokban férje nélkül; egyedüli kísérője volt az éltes Tyutyorkyné asszonyság, a ki távolról sógorságban volt a házukkal) s annak fia, a fiatal Vilmos sógor. (Szerző alkalmat vesz magának, zárjel közt megjegyezni, hogy a fiatal asszonyokra nézve semmi sem nagyobb veszedelem, mint a fiatal sógorok, kiket ha még hozzá Vilmosnak is hinak, irtóztató !) Mialatt Adél így férje nélküli mulatozásnak adta magát, Félix megfeszített szorgalommal iparkodott helyreállítani bevételei és kiadásai mérlegén az egyensúlyt, mit neje költekezései ugyancsak meglódítottak. Adélnek legkisebb sejtelme sem volt a veszélyről, melynek ez után kitette magát, sem férjének feláldozásáról; mindamellett nemsokára önmagától beleunt a mulatságokba, társaságokba , melyeket szenvedhetetleneknek kezdett találni, s most épen ellenkező irányú szélsőségbe esett; hátkörébe vonult vissza, csak néhány ismerős barátot fogadott el, és hogy idején mégis némileg rövidítsen, regényolvasásnak feküdt. Félixnek ez időtájban azon kiállhatatlan paszsziója támadt, hogy foglalkozásai miatt sokat utazott, s gyakran hétszámra is távol volt a háztól, mi mindig nagy illetlenség egy fiatal házasembertől. E szerint ép oly kevéssé zavarta Adélt újabb szórakozási módjában, mint a régiben, minél fogva tökéletesen elégséges ideje volt a szép asszonynak regényei egy-egy hősét még hódítóbbá festeni, mint minővé már a költő tette, sőt megtestesülve maga elé állítani. A nélkül is ingerlékeny phantáziája még izgatottabb lett, s egy reggelen azon erős és megrendíthetlen meggyőződéssel ébredt fel, hogy ő egy szerencsétlen asszony, férje nem bírja felfogni az ő szerelmét, s az nem oly mértékben szereti őt, mint ő azt. E fölötti méltó fájdalmában gyötrődött napokon, heteken, hónapokon át. Egy napon levelet kapott férjétől. Az az irtózatos ember egy szóval sem érinté abban hazajöttét. — Ő boldog — mondá magában keserűen Adél — boldog nálam nélkül is! Hanem én! én ! — Elégette a levelet. Félórával később nagy izgatottsággal olvasott a szép asszony egy másik levelet. Ez mosusz-illatú, rózsaszínű papirosra volt írva. A levél néhány szava olvashatlan volt — könyek miatt vagy esetlegesen, azt nem tudni. A vége így szólt : „. . . Ön kezeiből várok én életet vagy halált, ha tudná, mit szenvedtem három hónap óta! Arra, mi ön előtt legszentebb, kérem, jöjön ma este. . . . Színház után * * *-nál várom. . . Az égre, ne beszéljen nekem józan észről, kötelességről. Fejem ég, s én nem állok jót semmiről; minden végletre képes vagyok, még ha halálról lenne is szó. Bocsásson meg, már magam sem tudom, hogy mit írok. Adél, szerelmet, vagy a halált. Vilmos.“ Nos, hát nincsenek-e e levél által igazolva szerzőnek azon gondolatai, miket fenebb a fiatal sógorokról nyilvánított ? Ki képzelheti el, mi ment véghez Adél szivében? . . . Mikor az est közelgett, készen volt határozatával; Vilmos égő vágyának eleget kívánt tenni. Igaznak tartotta szerelmét, s meg akarta őt menteni valami kétségbeesett lépéstől. És aztán még más ok is volt, mi erre ingerlég a férje részéről tapasztalt közönyösség által keblében keltett elkeseredettség! A jelölt óra még jó távol volt. Divánja puha vánkosai közé feküdt, még egyszer elgondolkozott a lépésen, melyre magát eltökélte; gondolt Vilmosra, gondolt férjére s következő raisonnementra jött: „Miért nem bírtam szerelmemet kellőleg méltatni? Miért hideg ? Bűnöm az, hogy szivem lángolóbb szerelem után vágyik ? Bűnöm az, hogy Vilmos szerelmének lángja vágyaimnak s az ő vágyainak önkényteléje lobog? Mit tűnődöm a veszélyről, a boldogság annál nagyobb lesz.“-------Ilyen gondolatokba merült el, fürkészni iparkodott a mélységet, melybe esendő volt — és elaludt. Az óra tizet mutatott, mutatott aztán tizenegyet — mutatta az éjfélt, ekkor ébredt fel Adél. Ijedten felsikoltott, hanem már késő volt; az óra mutatója mindegyre tovább ment. Irtóztató éjszakája volt, ha pillanatra behunyta szemeit, mindjárt felijedt az álomból . Vilmos véres árnyát látta maga előtt megjelenni. Végre reggel lett. Tizenegy órakor Vilmos anyja rohant be hozzá; dúlt tekintettel s fuldokló szavakkal roskadt a pamlagra. — Vigasztalásért jövök önhöz, gyermekem, nagy szerencsétlenség ért bennünket. Adél nem birt egy szót is szólni, csak reszketett. — Kegyed tudja — folytatá az asszonyság— mily gonddal neveltem fiamat. Kilátása volt, hogy egy előkelő család leányával házasságra léphet; néhány nap múlva kellett volna aláírni a szerződést. Hanem az ő meggondolatlan, boldogtalan szerelme által már most mindennek vége! — Mindennek vége ?! — sikolta Adél. — Igen, én kétségbe vagyok esve. Vagyonom felét odadnám, ha titokban tarthat.