Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1861-03-31 / 13. szám
13-dik szám. Pest, március 31. 1861. 11. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, apr. 4. A naptár csütörtököt mond. Nem igy a bécsi centralizálok puskája, mely soha se mond csütörtököt, mikor a bakra kell lőni. Péntek, apr. 5. Már az oroszok is dicsérnek bennünket, hogy milyen szép csöndesen viseljük magunkat. Nem is bántunk mi senkit, csak egymást, a követválasztásokon. Szombat, ápr. 6. Az országgyűlésre csakugyan nagy számmal érkezik a katonaság. Természetesen a követek biztosságának emelése tekintetéből. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj januártól december végéig 6 ft. januártól junius végéig 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész-utcza 10. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, ápr. 1. Bolond Miska nevenapja. Éltesse az isten sokáig. Már ezt csak elmondhatjuk, mikor egy bécsi követjelölt azt is elmondta, hogy csak magát ismert derék embernek s a mint szavazó is csak magára votizál. Vk Kedd, Wfe. 2. Megnyílik az országgyűlés. Az április folyvást tart. A követeket*, április helyett a Reichsrathba szeretnék küldeniV* • .' Szerda,'apc. 3. B. ur bámul, hogy^Us mennyit tett a magyar törekvések ellen s r(rég nem nevezték ki a királyi táblához. ' Uj előfizetés a „Bolond Máskáéka. April elejétől junius végéig, 3 hóra, 1 fteOkr. April elejétől sept. végéig,*6 hóra, 3 ft. April elejétől dec. végéig, 9*hóra, 4 ft 50 kr. Az év elejétől kezdve is van még néhány teljes számú példányunk. Országgyűlés. Együtt vagyunk valahára, Beszélhetünk szabadon, Elmondhatjuk mi hiányzott, Érezésünk hova van. Hej, nem látott még a magyar Ily fekete napokat . . . Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad ! Magyarország szabad ország, Bizonyítja annyi cikk ! Ezer hétszáz kilencvenből Többek közt a tizedik. Jelentsük ki, hogy ezután Nem ismerünk más urat. Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad! Kimondtuk a negyvennyolcat, De itt meg is maradánk , Meg tudjuk-e védeni is, Ha ellenség törne ránk ? Mától fogva mienk legyen Komáromvár és Arad . . . Cs itt ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad! Mindennap az adót kérik , Arra ment el vagyonunk , De pénzünkkel rendelkezni Már ezután mi fogunk. Selmec, Körmöc aranyain Magyar lesz a fölirat . . . Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad ! Törvénytelen hatóságok Meddig fognak nyomni még ? Amig ezek fenállanak, Alkotmányunk semmiség. A felelős ministerek Ne várassák magukat . . . Csitt! ez az egy ki van véve , Erről szólni nem szabad! De minek is jöttünk ide ? Nem jobb-e ha távozunk ? Ismét csak a jövendőnek • Kezében van balzsamunk. Ne álljunk a sors útjába, A mi halad, nem marad . . . Csitt! ez az egy ki van véve , Erről szólni nem szabad ! Dry Gyuö: Hova vitt a szatir. (■A-csapótlék az „Erdélyi pilulákhoz.) A szatír, mint mondom, egy látogatott vacsorájéba röpített. Az egyik asztalnál hárman tarokkozni készültek. — Hozta isten, szólított meg az egyik. — Ugyan hol járt ? Mintha a képéből kelt volna ki és holmi szédülésből most ocsúdott volna föl, oly halovány. A negyedik hely üres ; tessék leülni; — a nagy zsidó csak két; — a kicsi meg csak egy szamárfül; — hja eltelt az az idő, a melyben voltál kedves, te struflivá átváltozott szegény pirula! — Száza öt krajcár; — „mit anlaufen“ játszunk; — tizenkét törökkel is pászmácsot, violoncello-gordont lehet mondani; a többieknek pedig azért nem szabad haragudni; ezt a reciprocitás elve igy hozza magával. — Értem. Nekem nem volt szabad haragudni, midőn a múltkor tízzel a kezében engem hagyott pátriázni és derekasan megprotestált; hanem a mikor a kölcsönt sokkal kimenthetőbb osztás mellett visszafizettem, hát nagy bölcsen rám rivallott, azt állítván, hogy ez épen annyi, mintha valakit meglesnének, azután orozva főbe kallintanák és a budát a hátáról lehúznák. Az urak a tarok ezen bilaterális kikötését épen úgy értelmezik, ahogy a pápaszemes doctorok ama bizonyos állami alapszerződés kölcsönös kétoldalúságát magyarázgatják; ők csak azon föltételeket kívánják teljesíteni, amelyek az ők jogaikat biztosítják; de mihelyt a jogokkal járó kötelezettségekről van szó, hát akkor azt mondják, hogy ez-------Umsturz és revolutio! — No no, — ne mókázzék, üljön le; itt a kréta, húzzon egy akasztófát az asztalra. — Ugyan minek ? Hogy úgy járjak, ahogy eddig jártam? Valahányszor leföztek, mindannyiszor fizetnem kellett; de ha ezekben egyszer én voltam a nyertes — a „Wájsztu“ uram „aufschreiben“nel fizetett. — Furcsa hiza, ha valakinek csengő, pengő, századok óta járó és a jelenkor igényei szerint vert jó nemes ércpénze van a zsebében és egy más tékozló, kaján lelkű, bukófélben levő tolakodó fráter bal kezében hitvány papírrongygyal (amelyért még az ördög sem adna egy fabatkát is), a jobb kezében töltött pisztolylyal neki jön a pénzes emiífernek és a pisztolyt mellének szegezve, mondja: „Látod ezt az obligatiot ? Egy Nenguldenről szól; ezt neked adom; te pedig aringy, rongy, limlom ezer éves;apáról fiúra és reád szállott ékszereidet add cserébe; ezek úgy sem érnek semmit; becs nélkül való, divatból kiment régiségek, bliktrik, dib dák, ákum bákum históriák ; — az én papirosos obligatiom ellenben egészen uj ; — most került ki a sajtó alól; friss; onnan is láthatod, mert a viz most is csorog le róla. Röviden: vagy cserélsz „ohne Einrede,“ — vagy keresztüllelek te, te — szemtelen, nézze meg az ember fia, — még habozni is merészkedik! Én boldogítani akarlak, te oktalan, te hálátlan, — hányszor vettelek ki a cukházból te, te, te erőszakoskodó, makacskodó, nyakaskodó, berzenkedő jött ment; a „cultur“ érdekében történik az egész; türelmem elhagy; a csere álljon, különben sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas !“ — Ne prédikáljon annyit, hiszen mi nem Paskievitset vagy — statútumot, hanem tarokkot akarunk játszani; — húzza már azt az akasztófát; igy la; — mindenki rójja föl a magáét; a végén mindenki kikapja majd a magáét; — nincs aprópénz; az a baj; — nagy a nyomorúság; — egynéhány nap óta minden aprószerű adásvevés megállóit; — a szánandó gazdasszonyok még egy garas ára petrezselymet se vehetnek; — a boltosok négy cviklire vagdalják a forintosokat; — akinek egyetlenben, egy utolsó melancholikus forintosa van, az, ha minden este más, más fogadóba megyen, akár két hétig is bátran vacsorálgathat kilencven krajcár áráig, mert bizonyos lehet benne, hogy a pincérnek nincs visszaadni aprópénze. Egy időben a „Der letzte Zwanziger“ című darabot adták ; most a paragraphusos civilizátorok már annyira boldogítottak, hogy az „utolsó újkrajcár“ nótát fuhatjuk; kár érettek, oly fényesek voltak új korukban, hogy az ember réz-aranynak is nézhette. De hová lett a tenger aprópénz, amivel eddig fizettek? Eltűnt úgy, hogy még a legleleményesebb fináncminister se lenne képes bár egy új félpénzt napvilágra csalni! — Egy részét, én tudom, hogy hová lett. Látjátok ott a másik szobában azt a nagy szájú vastag hangú hőst, aki most is a „Sie!“t oly hatalmasan ordítja a — katséberre? Rendkívüli kosztosa az istennek. Csínjait anélkül is ismeritek; elég a hozzá, hogy élő ember nem tud oly esetet, hogy ez az ember valaha