Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1861-03-31 / 13. szám

13-dik szám. Pest, március 31. 1861. 11. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, apr. 4. A naptár csütörtököt mond. Nem igy a bécsi centralizálok puskája, mely soha se mond csütörtököt, mikor a bakra kell lőni. Péntek, apr. 5. Már az oroszok is dicsérnek bennünket, hogy milyen szép csöndesen viseljük magunkat. Nem is bántunk mi senkit, csak egymást, a kö­vetválasztásokon. Szombat, ápr. 6. Az országgyűlésre csakugyan nagy szám­mal érkezik a katonaság. Természetesen a köve­tek biztosságának emelése tekintetéből. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj januártól december végéig 6 ft. januártól junius végéig 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok­ tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész-utcza 10. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, ápr. 1. Bolond Miska nevenapja. Éltesse az isten sokáig. Már ezt csak elmondhatjuk, mikor egy bé­csi követjelölt azt is elmondta, hogy csak magát ismert derék embernek s a mint szavazó is csak ma­gára votizál. Vk Kedd, Wfe. 2. Megnyílik az országgyűlés. Az április foly­vást tart. A követeket*, április helyett a Reichs­­rathba szeretnék küldeniV* • .' Szerda,'apc. 3. B. ur bámul, hogy^Us mennyit tett a ma­gyar törekvések ellen s r(rég nem nevezték ki a királyi táblához. ' Uj előfizetés a „Bolond Máskáék­a. April elejétől junius végéig, 3 hóra, 1 fteOkr. April elejétől sept. végéig,*6 hóra, 3 ft. April elejétől dec. végéig, 9*hóra, 4 ft 50 kr. Az év elejétől kezdve is van még né­hány teljes számú példányunk. Országgyűlés. Együtt vagyunk valahára, Beszélhetünk szabadon, Elmondhatjuk mi hiányzott, Érezésünk hova van. Hej, nem látott még a magyar Ily fekete napokat . . . Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad ! Magyarország szabad ország, Bizonyítja annyi cikk ! Ezer hétszáz kilencvenből Többek közt a tizedik. Jelentsük ki, hogy ezután Nem ismerünk más urat. Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad! Kimondtuk a negyvennyolcat, De itt meg is maradánk , Meg tudjuk-e védeni is, Ha ellenség törne ránk ? Mától fogva mienk legyen Komáromvár és Arad . . . Cs itt­­ ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad! Mindennap az adót kérik , Arra ment el vagyonunk , De pénzünkkel rendelkezni Már ezután mi fogunk. Selmec, Körmöc aranyain Magyar lesz a fölirat . . . Csitt! ez az egy ki van véve, Erről szólni nem szabad ! Törvénytelen hatóságok Meddig fognak nyomni még ? A­mig ezek fenállanak, Alkotmányunk semmiség. A felelős ministerek Ne várassák magukat . . . Csitt! ez az egy ki van véve , Erről szólni nem szabad! De minek is jöttünk ide ? Nem jobb-e ha távozunk ? Ismét csak a jövendőnek • Kezében van balzsamunk. Ne álljunk a sors útjába, A mi halad, nem marad . . . Csitt! ez az egy ki van véve , Erről szólni nem szabad ! Dry Gyuö: Hova vitt a szatir. (■A-csapótlék az „Erdélyi pilulák­­h­oz.) A szatír, mint mondom, egy látogatott vacsorájéba röpített. Az egyik asztalnál hárman tarokkozni készültek. — Hozta isten, szólított meg az egyik. — Ugyan hol járt ? Mintha a képéből kelt volna ki és holmi szédülésből most ocsúdott volna föl, oly halovány. A negyedik hely üres ; tessék leülni; — a nagy zsidó csak két; — a kicsi meg csak egy szamárfül; — hja eltelt az az idő, a melyben voltál kedves, te struflivá átváltozott szegény pirula! — Száza öt kraj­cár; — „mit anlaufen“ játszunk; — tizenkét törökkel is pász­mácsot, violoncello-gordont lehet mondani; a többieknek pedig azért nem szabad haragudni; ezt a reciprocitás elve igy hozza magával. — Értem. Nekem nem volt szabad ha­ragudni, midőn a múltkor tízzel a kezében engem hagyott pátriázni és derekasan meg­­protestált; hanem a mikor a kölcsönt sokkal kimenthetőbb osztás mellett visszafizettem, hát nagy bölcsen rám rivallott, azt állítván, hogy ez épen annyi, mintha valakit megles­nének, azután orozva főbe kallintanák és a budát a hátáról lehúznák. Az urak a tarok ezen bilaterális kikötését épen úgy értelme­zik, a­hogy a pápaszemes doctorok ama bizo­­­nyos állami alapszerződés kölcsönös kétolda­­lúságát magyarázgatják; ők csak azon fölté­teleket kívánják teljesíteni, a­melyek az ők jogaikat biztosítják; de mihelyt a jogokkal járó kötelezettségekről van szó, hát akkor azt mondják, hogy ez-------Umsturz és revolutio! — No no, — ne mókázzék, üljön le; itt a kréta, húzzon egy akasztófát az asztalra. — Ugyan minek ? Hogy úgy járjak, a­hogy eddig jártam? Valahányszor leföztek, mindannyiszor fizetnem kellett; de ha eze­­k­ben egyszer én voltam a nyertes —­ a „Wájsztu“ uram „aufschreiben“nel fizetett. — Furcsa hiz­a, ha valakinek csengő, pengő, századok óta járó és a jelenkor igényei sze­rint vert jó nemes ércpénze van a zsebében és egy más tékozló, kaján lelkű, bukófélben levő tolakodó fráter bal kezében hitvány pa­­pírrongygyal (a­melyért még az ördög sem adna egy fabatkát is), a jobb kezében töl­tött pisztolylyal neki jön a pénzes emiífernek és a pisztolyt mellének szegezve, mondja: „Látod ezt az obligatiot ? Egy Nenguldenről szól; ezt neked adom; te pedig aringy, rongy, lim­lom ezer éves;­apáról fiúra és reád szállott ékszereidet add cserébe; ezek úgy sem érnek semmit; becs nélkül való, divatból kiment régiségek, bliktrik, dib dák, ákum bákum his­tóriák ; — az én papirosos obligatiom ellen­ben egészen uj ; — most került ki a sajtó alól; friss; onnan is láthatod, mert a viz most is csorog le róla. Röviden: vagy cserélsz „ohne Einrede,“ — vagy keresztüllelek te, te — szemtelen, nézze meg az ember fia, — még habozni is merészkedik! Én boldogítani akar­lak, te oktalan, te hálátlan, — hányszor vette­lek ki a cukházból te, te, te erőszakoskodó, makacskodó, nyakaskodó, berzenkedő jött ment; a „cultur“ érdekében történik az egész; türelmem elhagy; a csere álljon, különben sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas !“ — Ne prédikáljon annyit, hiszen mi nem Paskievitset vagy — statútumot, hanem ta­rokkot akarunk játszani; — húzza már azt az akasztófát; igy la; — mindenki rójja föl a magáét; a végén mindenki kikapja majd a magáét; — nincs aprópénz; az a baj; — nagy a nyomorúság; — egynéhány nap óta minden aprószerű adásvevés megállóit; — a szánandó gazdasszonyok még egy garas ára petrezselymet se vehetnek; — a boltosok négy cviklire vagdalják a forintosokat; — a­kinek egyetlenben, egy utolsó melancholikus forin­tosa van, az, ha minden este más, más foga­dóba megyen, akár két hétig is bátran vacso­­rálgathat kilencven krajcár áráig, mert bizo­nyos lehet benne, hogy a pincérnek nincs visszaadni aprópénze. Egy időben a „Der letzte Zwanziger“ című­ darabot adták ; most a paragraphusos civilizátorok már annyira boldogítottak, hogy az „utolsó újkrajcár“ nó­tát fuhatjuk; kár érettek, oly fényesek voltak új korukban, hogy az ember réz-arany­nak is nézhette. De hová lett a tenger apró­pénz, a­mivel eddig fizettek? Eltűnt úgy, hogy még a legleleményesebb fináncminister se lenne képes bár egy új félpénzt napvilágra csalni! — Egy részét, én tudom, hogy hová lett. Látjátok ott a másik szobában azt a nagy szájú vastag hangú hőst, a­ki most is a „Sie!“t oly hatalmasan ordítja a — katséberre? Rend­kívüli kosztosa az istennek. Csínjait anélkül is ismeritek; elég a hozzá, hogy élő ember nem tud oly esetet, hogy ez az ember valaha

Next