Borászati Lapok – 21. évfolyam – 1889.

1889-11-16 / 46. sz.

46. szám, 21-ik évfolyam. „Az amerikai szőlők különféle, még eddig tökéletlenül leírt és hiányosan ismert beteg­ségeknek vannak alávetve, melyek különböz­nek a mi szőlőbetegségeinktől. Ezek között, úgy látszik, a Peronospora a legfélelmetesebb, melyet eddig legyőzni nem sikerült. Bátor vagyok jelezni ezt a veszélyt, ha mindjárt pesszimistának tartanának is." A figyelmeztetés elhangzott, az amerikai vesszőket azért csak derűre-borúra hurczolták át az óczeánon Francziaországba. Hat évig úgy látszott, mintha a botanikusok csakugyan pesszimisták lettek volna, mert habár a szak­emberek a fennforgó körülmények mellett le­hetetlennek tartották a behurczolás kikerülését, Európa mégis még egy fél évtizednél tovább ment maradt ettől a csapástól. 1879-ben azon­ban szomorú meglepetést hozott a szőlőmíve­lőknek ! Sajátságos találkozása a véletlennek, hogy a párisi tudományos akadémiának október 6-iki ülésén éppen Planchon, a hírneves franczia tudós, az amerikai szőlők barátja és hozzá a filloxera első leírója és elnevezője jelentette be röviden, hogy dr. Deluze augusztus havában Peronospora­ lepett Jacquez-leveleket küldött neki; csakhamar ezután Lot­ret Garonne, Cha­rente-Inférieure és Rhône departementokból is kapott hasonlókat és arról is értesült, hogy Millardet egy bordeauxi birtokosnál már ta­nulmányozza az új és nem szívesen látott vendéget. „El kellett készülve lennünk arra — úgymond, Planchon — hogy a mildent (a Ptronosporát „ál-milden"-nak is nevezik) vala­melyik nap megjelenni látjuk hazánk sző­leiben." A gomba gyorsan terjedt ettől az időtől fogva Európa szőleiben. Olaszországban Pávia környékén akadtak rá először. Ausztriában 1880-ban Krajnában lépett föl, innen átment Stájerországba és csakhamar borzasztó módon ellepte a déli tiroli szőlőket. A franczia és olasz szőlőtermelőknek csak­hamar iszonyúan meggyűlt a bajuk ezzel az új akviziczióval és azóta — mondhatni — foly­vást zaklatja őket, úgy, hogy csakhamar majd­nem oly réme lett a szőlőknek, mint a fil­loxera. Az amerikai szőlőknek francziaországi hívei el akarva magukról hárítani a felelősséget, kétségbe vonták azt, hogy csak az importált vesszőkkel jöhetett be a Peronospora. Planchon például hivatkozik arra, hogy a légáramlatok az óc­zeánok távoli szigeteiről ide hozzák a kitörő vulkánok hamuját Európába és így le­hetséges, hogy a Peronosporát is a szél hozta át az óczeánon. Hogy ilyen hypothézisekhez csakugyan fölösleges folyamodnunk, mikor tudjuk, hogy az európai szőlőtermelők egész hajórakományokkal hozatták Amerikából az inficziált anyagot és hogy éppen Franczia­országban is egy importált tőkén — a Ja­cquezen találták először — azt talán nem szük­séges részletesebben bizonyítgatni. A fentebbiek alapján, úgy gondolom, min­den kétséget kizáró módon meggyőződhettünk a felől, hogy a Peronospora importált baj és szőlőinknek olyan betegsége, melylyel apáink­nak — szerencséjükre — nem kellett szá­molniok. Nem volt elég a rovar, még meg kellett kapnunk a gombát is. Hogy az egyes számot meddig fogjuk használhatni, arra nem mernék esküt tenni ; emlékezzünk vissza Cornu idézett szavaira: „Az amerikai szőlők különféle, még eddig tökéletlenül leírt és hiányosan is­mert betegségeknek vannak alávetve, melyek különböznek a mieinktől". * * E kiválóan becses közleményt, melyet Sajó Károly tanár úr, az országos filloxéra-kisérleti állomás segéde megkeresésünkre volt szives lapunk részére megírni, a legmelegebben ajánljuk t. olvasóink figyel­mébe, kedves kötelességünknek ismervén a közlemény írójának szives készségéért ezúttal és ezen helyen is az érdekeltség nevében hálás köszönetünket kifejezni. Szerke- A „BORÁSZATI LAPOK" TÁRCZÁJA. A cognacgyártás hazánkban. in. A cognacgyártás hazánkban is már gyö­keret vert és a máig elért eredmények után itélve, annak megizmosodását is biztos ki­látásba helyezhetjük; túlbecsülésnek tünhet­n­ek fel, ha egyúttal helyt engednénk azon hitnek is, hogy az tisztán a jelen kornak a teremtménye. Igaz ugyan, hogy ezen iparnak jeles elő­h­arc­osai kevesebb szerencsével foglalkoztak ezen kérdésnek megoldásával; mindazonáltal kell hogy elismeréssel adózzunk nekik, mivel­hogy ezen iparnak alapját megvetni annyiban járultak hozzá, hogy komoly kísérleteik, a­melyek csakis kereskedelmi szempontból ve­zettek negatív eredményre, útbaigazításképen szolgáltak a jelen kornak. Már a 40-es években Gödöllőn, báró Sina szerelt fel egy telepet, de belefáradva az üzlet nehézségeinek legyőzésébe, a gyártás meg­szűnt és romjai ma is ott találhatók. Korizmics László, ki a hazai mezőgazdaság minden ágazatában ernyedetlen odaadással és buzgósággal fáradozott, a cognacgyártás terén is szerzett magának maradandó érdemeket. 1858-ban január 8-án látogatást tevén Döb­lingben, a legnagyobb magyarnál, a cognac­gyártás kérdése is az értekezések tárgyát ké­pezte és mivel e kérdésnek megoldásával Ha­vas, Gödöllőn és Uj-Pesten már megpróbál­kozott, Széchenyi buzdítására, Seilers angol szakértőnek vezetése alatt megindította Ko­rizmics a vállalatot. A vállalat azonban kér­désessé vált lukrativitásában, mivel a szak­értő (kibe nagy bizalmat Széchényi nem igen fektetett) 30 akó borból csak 3 akó cognacot állított elő, másrészt nem vezetett a vállalat sikeres eredményre, mivel nem sikerült le­győzni azon balhitet, miszerint csak az a va­lódi és jó cognac, melyet Francziaországban francziák állítanak elő. Ezen hit, melyet ter­jeszteni a francziáknak is eléggé érdekükben állott, annyira megrögzött eszmévé nőtte ki magát, hogy még az alig múlt időben is azon mesés tévtannal találkozott az e téren nyil­vánuló mozgalom, hogy a cognacgyártásnak hazánkban jövője nincsen, mert annak készí­téséhez olyan hordóra van szükség, melyben évszázadok óta hevert a cognac (!) s mivel ilyennel mi nem rendelkezünk, csak évszázad múltán hozhatnók termelvényünket forgalomba; ezen idő alatt, természetesen saját magát emész­tené föl, tehát ejtsük el az eszmét. Albrecht főherczeg uradalmán, Villányban az 1853-iki bő terméséből főzetett cognacot, de mivel több évnek letelte után sem tudták eladni, spiritusz helyett égették, mig nem buda­völgyi Greger Miksa hazánkfia, bornagykeres­kedő Londonban, kereskedelmi útjában a kin­cset megvette, s mint saját közléséből ismerem, 0-7 literes palaczkonkint, Londonban 1 font sterling magas árt ért el érette. Ér-Diószegen, gróf Zichy Ferencz bir­tokán hasonló eredménynyel fogtak hozzá, ille­tőleg hagyták abba a cognacfőzést. Parragh Gábornak egész vagyonába, életébe került azon fáradozása, melylyel a magyar bor- és cognacnak óhajtott utat törni a világ­kereskedelemben. Ez időtől fogva a cognacfőzés hazánkban huzamosabb ideig szünetelt s csak a 70-es évek végével kezdték meg s űzték azt si­kerrel. Neukomm Gyula és testvére verseczi gépgyárosok és szőlőbirtokosok, saját szerke­zetű s készített gépükön. 1879-től kezdve a cognacgyártás fokozatos fejlődésnek indult, ugy, hogy 1880—81-ben már számos cognacfőző-telep volt működésben ; így Domány J. aradi bortermelő s kereskedő­nél, Lengauer testvéreknél Verseczen; továbbá Greger Miksa, Louis Donglure franczia szak­értő vezetése alatt 6 hónapon át 800 liter cognacot főzetett 3 Egrot-féle géppel és Lon­­­donba szállíttatott. Parragh Gedeon tanár s társa, Vértessy s társa Kecskeméten, Leitner Zsigmond Szilágy-Krasznán, Krausz és­­ Gross, valamint Duba s társa Gyöngyösön folytattak­­ sikeres kísérleteket, későbben Buhus László és társai felállították Arad megyében Világoson , most is nagy üzemben működő cognacgyáraikat. Az 1878-nak bő termése és az alacsony borárak egyrészt, másrészt a törkölyből ké­szített pótbornak kísérleti fölhasználása ha­sonló czélokra különösen ösztönzőleg hatottak és Miklós Gyula kir. tanácsos és borászati kor­mánybiztosnak eleven fölkarolása és azon példa­adása, hogy alacskai pinczészetét e czélra be­rendezte, a gyártásnak életrevalósága mellett bizonyítottak elannyira, hogy az iparnak meg­alakulását hazánkban azon időszakra tehetjük. SO!» 1889. november 16. Az új bor lefejtése. Az első művelet, mely az új borral végbe­viendő, a bornak a seprőtől való el­választásából áll és ez a bor további fejlő­désére nézve bizonyára a legnagyobb jelentő­séggel is bir s ezért nagyon is természetes, gyakran fel lesz vetve azon kérdés, hogy a bor lefejtése tulajdonképen mikor és meny­nyiszer eszközlendő ? Ha a bor 15 — 17 C. hőfok mellett erjed ki, azután megtisztulva, többé erjedésbe nem jön — még akkor sem, ha azt próbaképen seprővel összekeverjük — semmi elfogadható ok nem forog többé fenn arra nézve, hogy a bor még továbbra is a seprőn hagyassék. Nagyon könnyen megtörténhetik azonban, hogy annak kellő időn túl a seprőn való hagyása hátrányos befolyást gyakorol a borra. A borlefejtésnek általában két czélja lehet. Az egyik az, hogy általa a bort üledékétől elkülönítsük, a másik pedig az, hogy levegő­vel hozzuk érintkezésbe. Hogy e két czélt elérjük, úgy a bort vagy sajtárral kell lefejtenünk, vagy ha géppel fejtünk, a bort a hordóból előbb kádba kell bocsátani és a géppel onnan ismét a megfelelő hordóba átszivatni. Czélszerű azonban ezen eljárásnál a bort, a­midőn az a hordóból a kádba lesz bocsátva, öntöző rózsán áteresz­teni, hogy annál jobban keveredjék a levegő­vel , sőt a kádban, mielőtt a hordóba szivat­nak, egyik vagy másik szellőztető gép segé­lyével még meg is lehetne szellőztetni. Az új bornál a seprőtől való elkülönítésen kívül többnyire kívánatos az oxidác­ió eszköz­lése is, azért ezt jobb nyíltan fejteni. A bor lefejtésére nézve mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy mikor kell azt tulaj­donképen eszközölni ? Erre szabályul általá­ban azt állíthatni fel, hogy a bort a seprőről akkor kell lefejteni, mihelyest az erjedni meg­szűnt és a seprő eléggé leülepedett arra, hogy a már félig tiszta bor a fejtés által a seprő legnagyobb részétől el legyen választható; minél hamarább történhetik ez meg, annál jobb. A gyakorlati borkezelők azt tartják, hogy a bor első lefejtésére nézve legkedvezőbb azon időpont, a midőn a bor felületén nagyobb hólyagok keletkeznek s ezen jelenség való­

Next