Borsod - Miskolci Értesítő, 1871 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1871-05-04 / 18. szám

[Miskolcz, május 4. 1871. 18-ik szám. Ötödik évfolyam. BORSOD Társadalmi érdekeket képviselő és vegyes tartalmú heti közlöny. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Helyben házhoz hordva: [Fél évre . . . 2 frt •— kr.­­Egész évre . 4 „ — „ Vidékre postán küldve: Fél évre . . . 2 frt — kr. Egész évre . 4 ., — „ BEIGTATÁSI DÍJ: Előlegesen fizetendő: 50 szóig . . . . 50 kr. 50-től 100-ig 1 frt. — „ Bélyegdij: Minden hirdetéstől Nyílt tér sorsa . Miskolcz, május 1. Dicsőült hazánkfia Szemere Berta-­­­a­n hamvainak ünnepélyes áthelyezése a mai napon történt meg, híven azon igéhez, melyet a nagy száműzött távol hazájától han­goztatott. Szomorún lengő gyász­lobogók, s az utczán hullámzó nép sokasága várta a nagy halott porhüvelyét, mely két évig nyu­godott Budaváros egyik sírkertében, s me­lyet mint szentelt hamvakat, Buda város ré­széről kiküldött nyolcz tag kisért, s annak nevében, rövid ékes szavakkal dr. Peregrini városi tanácsnok adott át, a megyei és váro­si fogadó küldöttségnek. Az átadó szavaira megyénk főügyésze Szűcs János ur felett s szívből fakadt szavai nem egy könyet csaltak ki­­a gyászkiséret szemeiből. Átvétetvén a test, a megállapított Programm szerint kísértetett be városunkba, a katonai zenekar, a czehek, sorkatonaság, testületek, honvédség, városi képviselet sora­­kozása mellett a megyeháza elé, hol a menet megállapodván, ahol az arra váró megyei tisztikar csatlakozott, főispán úr ő méltósága vezérlete alatt. A menet újra megindulván, csak is az avasi sírkertben állapodott meg, hol az ez­rekre menő nép várta, s hol a test letétet­vén, a helybeli lyceum ifjúsági énekkarának egy gyászdal elzengése után, Lévay József megyénk ékesen szólló főjegyzője, a követ­kező megható beszédet mondá a gyászrava­tal felett: „Elmúltak tehát a hontalanság kínos évei! Száműzetéséből ime visszatért hozzánk egyik legérdemesebb társunk, feledhetlen testvérünk, Szemere Bertalan, visszatért, hogy szülőmegyéje kebléhez forrva, örökre köztünk maradjon ezentúl. De mily viszont­látás ez ama küzdelem és dicsőségben, majd szenvedésekben is gazdag korszak után, mi­kor ő, a megtámadott haza egyik védoszlopa nagy fontosságú tevékenysége tetőpontján vett búcsút utóször Borsod határaitól! mily vi­szontlátás most már, midőn az elhullt vérta­núk és szabadsághősök pora felett uj életre ébredt a lánczai­ból kibontakozott haza! íme a hajó, melylyel érkező barátunk a rég elhagyott kedves partokon kikötött, nem a diadal vidám színű zászlóival van­­dí­szítve, s ékesen szóló ajkáról egy hang sem köszönti az újra feltalált hazai földet. Vidám lobogók helyett az enyészet gyász jelvényeit hozta magával s a hatalmas beszédű ajkon rég kihamvadt az élet utolsó szikrája. És én, a ki szeretett Borsodja nevében őt üdvözölni volnék hivatva, bánat és fájdalom tolmácsa vagyok, hogy csak koporsóját s koporsóban nyugvó hamvát üdvözölhetem. Mélyen meg­hatva, búsan köszöntjük azt, de hódolattal és elismeréssel is, melyet a hazának szentelt munkás élettől a jobb lelkek soha meg nem vonhatnak. Köszöntjük hervadatlan koszorú­val, melyet égő honszeretet, magas röptű szellem s államférfim bölcsesség fűzött az ő homlokára, kegyeletes ragaszkodással és áldó emlékezéssel, mely testvért testvértől legin­kább megillet. Aludni az örök álmot a föld bármely szögletében, mindegy az aluvóra nézve. De mi élők vigasztaló érzést találunk abban, ha szeretteink a halál után is közelünkben pi­hennek. Folytatni véljük mintegy velük a megszakadt összeköttetést, a sírban is társa­inkul tekintjük őket s hozzájuk remélünk költözni azon után, melyen ők előre mentek. Ám emelkedjenek dúsgazdag fővárosokban fényes valhallák és emlékcsarnokok, melyek a nagy emberek arczképeit és szobrait egy csoportba gyűjtve szemléltetik , de legyenek meg a vidéknek is kevés számú szentelt sir­­halmai, melyekhez áhitatos kegyelettel köze­líthessenek az élők s melyek mintegy a ha­zában szerte emelkedő oltárok buzdítsanak honfiúi erényekre, nemesebb törekvésekre, közjóért való önfeláldozásra. Ily oltár lesz e naptól fogva Borsodvár­­megye területén Szemere sírja. Egy kincs­eset gazdagul itt a föld az ő porai által. Hol közhasznú munkásságáról annyi emlék tanús­kodik, legméltóbb helye van pihenésének. Csendes és háborútlan lesz itt nyugalma, mint zajos és zaklatott volt nyilvános élete. Mily élet volt az és minő­ség! Nem most száll sírba először, még életében meghalt és eltemettetett. Meghalt, mert elhomályosult benne az élet napja, a ragyogó szellem; a földhöz , azután csak test szerint tartozott; temetője jen egy setét természetű szállás, a honnan midőn a budai sirkertbe általvitték, csak épen hajlékot cserélt. Most a szülő­föld visszakérte őt a ven­dégszerető távoli hantoktól, melyek eddig jószivüleg, barátságosan fedezték. Magához öleli nagy emlékű fiát, rég nem látott hű gyermekét a szerető édes­anya, mi pedig le­tesszük sírjára a hála és kegyelet virágait minnyájan külömbség nélkül. Mert hiszen, forduljon bár egyikünk kelet felé, másikunk nyugat felé, mikor imádkozik, minnyájan egyek vagyunk az ima tárgyában. Tereljenek bár külön útra küzdelmeink, felfogásunk, vagy szenvedélyeink, kell, hogy egyek le­gyünk a közös haza szeretetében, a honfiúi jellemek és a valódi érdemek őszinte mél­tánylásában, s az erkölcsi eszmék tisztelé-­ sében. A halottak nem lesznek boldogabbak­ a tömjén által, mit sírjokon erényeiknek­ gyújtunk, mi leszünk szegényebbek lélekben­ és szellemi értékben, ha tőlük a méltó elisme­rést megtagadjuk. Pedig Szemerének nemi volt más eszménye csak a haza, nem volt­ más czélja csak a nemzet felvirulása. Emi­nek áldozta egész életét; erről beszél maga,­e ném­a koporsó. „Ott van a diósgyőri völgy­ben egy magas domb; ott vágy­tam nyugodni az élet után.“ Igen,­ feledhetlen barátunk! megértettük ábrándos­ honvágyad szózatát, melyet bujdosásod közel ben följegyeztél. Szivünkhöz ért annak visz­­hangja sírboltod üregéből. És ime! két évis szendergésed után megzavartuk ragaszk szeretetünk­kel hamvaid nyugalmát s vissz adunk kis hazád földének, melyben pihent óhajtottál. De megbocsát szellemed, hogy bérezés Bikk hegység vadonja helyett, e ódon szentegyház szelíden védő szárnya alat jelöltünk számodra nyughelyet, hol nem erdők örök magánya, hanem lelkesülni ki nemzedék öleli emlékedet, — hol intő és buz­dító például emelkedik sírod az élők előtt viharok helyett a hazaszerető szivek sóhajtá­sa lengi körül. Itt jelöltünk helyet, hogy sirhalmoddal együtt közelünkben álljon serkentsen vas-szorgalmad képe, mely a ház­­szolgálatában soha meg nem pihent, soh meg nem fáradt; bizó, erős hited, mely nemzet jövendője iránt száműzetésed gyötrel­mei között is soha el nem csüggedt; körül tekintő eszélyed és bölcsességed, mely köny­­nyelmü el­bizakodással nemzeti létünket kocz­­kára tenni mindig óvakodott. Bennünket a sürgő élet foglalkozása el­szólít tőled. Nyugodt önérzettel bízzuk a porsódat ez ismerős dombok védelmére. Aludd itt álmodat az ősök csontjai között, agg bajtársad, a haza hálájától kisért Paló­czy közelében, „kinek — mint egykor mon­dád — tiszteletben megőszült haja, mint fehér zászló a békét jelenté előtted s te úgy állottál mellette, mint e zászló fe­­nyere, mely némileg háborút egyvere­­jelent, midőn a haza földébe lefúródik. “ Most vele együtt te is békét hirdetsz immár nekünk: de a föld mely feletted halommá domborul s majd zöl­delő pázsittal hímez életet hamvaid fölé, nem rabol el tőlünk mindenestől. Szellemi alakod üdén fog élni közöttünk munkásságod ered­ményében, magas eszméid s műveid hatásá­ban. Ha küzdelemre szállunk a köz édes­anyá­ért, erényeidre lesz függesztve szemünk. A törekvésünkben félreismerés, hálátlan

Next