Brassói Lapok, 1979 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-28 / 30. szám
BL KÁNYÁDI SÁNDOR Tisztelgés PETŐFI SÁNDOR mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta remekebbet is termelt a magyar költészet, talán — tenném hozzá bizonytalanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekiházalkodását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csontujját: no, no, barátom, az én szavam sem szentírás, Kassák avantgarde-plakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenyeget, Illyés türelmesen várja a mondat Végét, de a „remekebbet” — neki sem tetszik —, Petőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem — mondják egyhangúan: Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie — állítják — a fehéregyházi síron, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet.” JUHÁSZ FERENC Petőfi Sándor szíven állva (Részlet) 19 Petőfi hitt a költészet forradalmasító, megváltoztató erejében. 20 Ezt hittük és hisszük ezt ma is vele, végzetesen szubjektíven és halálos küldetéstudattal. 21 Mert mindig lesz forradalom, mindig volt forradalom! És ritka pillanata a történelemnek, ha egy nép és költője ugyanazt mondja és akarja. És ha nem születtünk e szerencsére, dolgoznunk kell pontosan tovább! 22 Mert a költészet csak forradalmi, végzetesen szubjektív és konok küldetéstudatú lehet! 24 Úgy, ahogy Petőfi Sándor mondotta! 25 Mert Petőfi Sándor, költő volt a forradalomban is, annak minden gyötrelmével és gyönyörével. Nem szimbolista vagy annak előfutára, nem szeletekre bontható, de nem iskolázható költő, költő, küldetéses, hivő, politikában, életben, szerelemben, forradalomban, halálban, gyászban, föltámadásban. 26 Ezt hisszük vele mi ma is, akik bátran valljuk utódainak magunkat, mert hiszünk a költészet erejében. 27 Petőfi Sándor: pontos költő volt és így igaz. Mert az igazság lényege a pontosság. Amit ő leírt, azt bátran elhihetjük. A pusztát, a csárdát, a csárda romjait, a forradalmat, a téli estét vagy az Apostol forradalmi gyötrelmeit. Az így volt. Az volt a valóság. És a költészet ereje és lényege a valóság. Az övé is. 28 Nem lökte más síkra át a valóságot. Nem hígította fogalmivá. Nem párologtatta el a csontvázról a húst. És költészete nem is bontható föl önálló színképekre. Fölösleges. Hamisítás lenne. 29 Ezért szeretjük őt, hiszünk benne, mi, nem is árvább gyermekei a kornak, amelyben születtünk, amelyben szólnunk rendeltetett. Szavunkkal szolgálni. Az élő valóságot. 30 Ezt tanultuk mi tőle: Petőfi Sándortól. Ezt tanultuk léte végzetétől és erejétől, ezért hiszünk hitében és költészete tisztaságában, erejében, tanításában, gyötrelmében és gyönyörében. EUGEN JEBELEANU PeTOR Sándor fagy az Öntudat Vannak költők, akik a nép között élnek, mások leszállnak a néphez, ismét mások a nép fölött akarnak állni, esetleg a fellegekben vagy a csillagok fölött, és sok fajtája van még a költőknek, sokféle hangjuk, hivatástudatuk, állásfoglalásuk, alázatuk, gőgjük, szerénységük és így tovább. Vannak más — szerfölött ritka — költők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az emberiség legtisztább eszményei találnak helyet tudatukban. Ezek sohasem csak önmagukat, végső soron a többi emberéhez hasonlóan múlandó valójukat képviselik, hanem a világmindenség fényét, szárnyalását, szívét és eszét. Nemzetük kebeléből indulnak, hogy az emberiség öntudatává váljanak, s egyetlen nyelven kimondott szavukat megérti minden nép. Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszeplőtlenebb lángolások Petőfije, aki oly hasonló Bălcescuhoz, a mi Balcescunkhoz, a legmerészebb szárnyalások Bălcescujához, ahhoz a Bălcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igazságának tudata. Petőfi lírájának aranyfedezete nem csupán egy csodálatos költői bűverő, hanem — mindig — egy hol mélységesen nyugodt és a kamaszkorból csak nemrégen kinőtt emberhez képest paradoxálisan komoly, hol pedig frenetikus öntudat. Ezra hangjainak igazsága és szépsége éppen ezért nem veszített ragyogásából, mert Petőfi Sándor az öntudat költője, aki nem a maga, hanem az Emberiség jövőjét kovácsolja és védelmezi. Mint választott a választottak között Petőfi nemcsak egy századának öntudatai közül. Ő maga az öntudat, az olthatatlan fáklya. Ezt köszöntjük, nagy-nagy szeretettel, mint eleven lényt: az ő lényét. FARKAS ÁRPÁD Fehéregyháza, 1S49 Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek. Mélyében fojtott forradalmak hálnak, s gondolja, addig is még eljátszik veled. Fogai között forgat, s mint tört cseresznyeszálak merednek mennyire fénylő csontjaid, csupán az inged hófehér világa rothad a mélyben —, férgeket vakít! Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy veled játszhat, s csak tépi magát: „szeret — nem szeret?" Erdély hegyei közt az árva árnyak, meg-meglazuló idegrendszered. Hálónk, Vergődünk benne némán, s szavaid is, a cikkanó halak, nőnek az álmok morzsa-maradékán, s szunnyad a nép — villámos ég alatt. Ne bántsad érte, Sándor! Elég kingy is az, hogy szomorú fű nő Segesvárnál a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. — A szülőház A híd, ahol utoljára látták 1979. VII. 28. BODOR PÁL Följegyzés egy előszoba falára Ismét Elekes Vencelnél vagyok, nem lőttem már ki tudja, hány éve, tán évtizede, s megint ámultan állok a szoba-konyhás, előszobás lakásban, a világ talán egyetlen olyn lakásában, amelynek leírásából az előszoba semmiképp nem maradhat ki, lévén itt az előszoba múzeum és képtár, s ebben a pirínyő L-alakú helyiségben annyi művészi érték, amenny másutt, előkelő belvárosokban, egész utcákban nincsen. Vencel egy hosszú-hosszú léniával éppen művészettörténeti előadásának ágyait mutogatja a falon, s onnan a léc tovább bandukol az élőkamra ajtókerete fölé. Somolyogva élvezem, hogy a laikus vendégek, akik talán életükben először néznek meg tudatosan egy képet, még nem értik Vénes finom célzásait és örömeit, nem kapják föl a fejüket arra a megjegyzésre, hogy a Mattis-Teutschok mindhárom nemzedéke képviselve vagyon az előszoba-galériában. Mulatok azon is, hogy Kusztos Endre szénrajza mintha a gemközti ablakon bukott volna be a kanti tájból, s elnézem Karcsony János bácsi gyönyörű önarcképét, Benczédi Sándor látvám grimaszos agyagkarikatúráit, és tudom, hogy ami itt láthaó, az éppen csak a felület. Az Elekes Vencelhez címzett Nemzetiségi Múzeum birtokában pontosan 1006 festmény van (pontosabban volt, amikor ez a jegyzet készült), vagyis majdnem tízszer annyi, mint amennyi a falon tündököl, és az ex libris gyűjteményben háromvagy tán hatezer darab, és mind abban a valamiképp tulipántos ládára emlékeztető, maga barkácsolta, ötletes tárolóban, amelyben egyedülálló fototékája is rejtezkedik... Országot bejárta az a kisebb fajta csetepaté, amellyel Elekes Vencelnek sikerült kiverekednie, hogy szülőfalujába nagy képzőművészeti kiállítást vigyen. Sokan humorizáltak — Elekes Vencel pártján — az ügy körül; némi kis helyi elfogultság gőzölgött fel, megfoghatatlan akadályokat páráltatván annak idején a kiállítás útjába, azaz olyan köd gomolygott föl, hogy csak erős, éles lámpával lehetett átvilágítani rajta. Mert Elekesnél önzetlenebb múzeumőr és kiállításrendező aligha van e kerek világon. Titkos érzéseim azt sugallják, hogy teljes kép- és nyomattára talán egymilliót is megér, elvégre a képek mindegyike legalább 1000 lejbe számítható, de járt itt olyan külföldi látogató is, aki több ezer dollárt kínált egy Szász Endre-munkáért. Akadt azonban egyéb vásárlási szándék is: még Karácsony János bácsi is felkínált egy Vencel által megtalált, esőfogó kátránypapírként használt, szép román parasztasszonyokat ábrázoló 40 éves képéért 5 000 lejt... Elekes Vencel azonban nem az az ember, aki egy bánit is elfogadna, s egy képet is kiadna pénzért a kezéből. Ő a képet, ha kell (s ha kell neki, akkor biztos jó), minden áron, jó pénzért is megveszi, utazik érte, keres, kutat — de kiadni a kezéből csak ingyen hajlandó! Azt mondja most is: nem táltos lovam nekem a művészet, hogy magammal temessem a sírba, hanem azt akarom, száguldjanak vele messze mások is, ahogy engem is fölemelt jobb látóhatárokig... Valahogy így mondja, csak persze szebben, és látom a szemében: irtózatosan, felejthetetlenül fájt neki, hogy valakik szülőfalujában ezt nem akarták megérteni. És valamit arról is morog a hatalmas bajusza alatt, hogy őt is a faluja választotta meg, ha nem is szavazással, hogy képviselje a világban, és aztán, a hamuban sült pogácsa helyébe, amellyel jó szívvel útnak eresztette, vigye vissza a nagyvilágot a falunak. Ha én képviselő lennék abban a faluban, az Elekes Vencel példáját mondanám el arról, hogy mit jelent megválasztottnak, kiválasztottnak lenni. Hogy mit jelent a kötelesség azok iránt, akik hamuban sült pogácsával vagy anélkül útnak eresztik az embert. Mert annak be kell hoznia választóinak a nagyvilágot is, a világ új, friss, szép gondolatait, a világ legjobbjainak áldozatkészségét, munkaszeretetét, kezdeményező lázát. SZELLEMI IÍTONATAI. Három nyelven a lénk alatt Lendvay Eia — Engedje meg, hogy bevezetőül idézzem Brassó című versét A második kérdés című kötetéből, ezt a verset édesapjának, Szemlér Ferencnek dedikálta: „A hegy árnyéka síkokra bontja / A ködöt, ha száll az őszi holdra // S a Város fölött szétterül lassan / Hajnal készül a hegyszorosban. // E táj törvénye éltet és gátol / Életből, fényből, jó halálból. // Többet nem szabad követelned / Mint amennyit a hegy árnya enged. // Komor a törvény. Szigorú tér ez. / Későn virrad, korán sötét lesz. // Nyomon követ, míg sorsom betöltőm / A hegy árnyéka égen és földön.” A természeti horizont erős beszűkülését a belvárosi völgykatlanban gyakran a frontátvonulásos napokon érleljük. Írájkban viszont milyen képzettársításokat kelt illnk a ’ hegyek? — Adolf Meschendörfer Corona című, brass(írói regényében van egy részlet. A frissen Brassóra került székely cselédleányka nyugtalanul forgolódik az a,,,ajjan egyszer csak felsikolt, azt álmodta, hogy ráomlott a Cenk így láthatják azok, akik ide kerülnek. Viszont annak aki itt született, itt él és élt, annak biztonságérzetet is kölcsönöz Én például a síkvidéken vagyok nyugtalan. Brassó megnyugtat. Itt kitartott tenyérben érzem magam. — Édesapja mellett mostanában gyakran beszélnek idősebb Szemlér Ferencről, aki az egykori lora.S)k magyar gimnázium élén máig sem halványuló megbcsülést szerzett magának. Az irodalmi hagyományairól nem kiiirmilebben nevezetes városban Lendvay Éva egy írástu^'“^. madik nemzedéket képviseli... — Sőt, arról is van dokumentum, hogy dédnagyapám a mozdonyvezetés szüneteiben verseket far£„0^ Na^vapám idősebb Szemlét; Ferenc már élénk és fokoz^ formaérzékkel rendelkezett. Kissé szentimentális hangvétel - verseinek irodalmi értéke ma már nem halad meg egy ,,, Eintet" de nem is törekedett évszázados irodalmi, igazgatói állása teljesen lekötötte. A babérokra. Tanári, verseit egy füzetbe gyűjtötte össze, nagyanyám pedig gondos kézzel lemásolta azokat, gyönyörű kézírása volt. Nagyapám sokat fordított, román nyelvtanulása közben főleg Coşbucot, s van olyan Coşbuc-költemény, amelyet apám és nagyapám is — szinte egyidőben — lefordított. Én erről jóval később értesültem, így inkább csak véletlen egybeesés, hogy első műfordításom (vagy csak kísérletem, nyomtatásban máig sem jelent meg), még egyetemi hallgató koromban, szintén egy Coşbuc-vers volt. — Ha nem tévedek, akkoriban jelentek meg először saját versei is. — Először prózát közöltem az Utunkban, utolsóéves egyetemista koromban...Verskísérleteimmel sokáig nem mertem apámhoz fordulni. Amikor mégis rászántam magam, csak nagyon félszívvel, tartózkodóan biztatott. Óvott az érzések parttalan áradásától, ökonómiára intett. Aztán, amikor Létay Lajos asztalán árválkodott az egyik versem, Kiss Jenő szeme végül is megakadt rajta. Elkérte, elolvasta. Jó vers. Ki írta? A Szemlét lánya. Na, nem baj, ez még akkor is jó vers. És leközölte. Az első kötetemet aztán már nem követte ilyen elismerés. Szőcs István valósággal ledorongolta. S érzésem szerint, nem is valami lovagiasan. — Most a nőíró beszél? — Hát kérem, a szerkesztők s az irodalmi közvélemény is így van vele. Nem számít, hogy milyen a kézirat, de ha nő írja, biztos, hogy elnéző vagy egyenesen szánakozó mosollyal veszik kézbe. Legyen az akármilyen jó kézirat... — Pedig nem is olyan régen, a húszas-harmincas évek romániai magyar irodalmában a nőirók még vezérkedtek is. — Azóta jórészt kikerültek az irodalom középpontjából. Talán ezért nem csak a férfitársadalom a hibás, lehet, hogy a nőirók is hagyták kirekeszteni magukat. — Mi a véleménye Brassó irodalmi életéről? — A város irodalmi életét — vagy az irodalmi élet hiányát — az határozza meg, hogy nincsenek irodalmi lapok, kiadók. Márpedig aki ambiciózus ezen a pályán, szükségszerűen az irodalmi központokba húzódik. És lehet, mert kevesen vagyunk Brassóban, azért tartunk össze jobban valamennyien, akár a román, akár a magyar, akár a német nyelvű írásbeliséget képviseljük. — Térjünk vissza műfordításaihoz. Kötetben melyik volt az első? — Az első fordításkötetem Ioan Grigorescu Obsesia című riportkönyve volt, magyarul a Látomás címet adtam neki. De a legnagyobb vállalkozásom Hortensia Papadat-Bengescu Concert de muzică Bach című regénye volt, fordításban: Kamarazene. Ez a kitűnő írónő franciául gondolkodott és románul írt — nagyon nehéz volt átültetni a művét magyar nyelvre. Talán azért is hatott rám olyan mélyen, lelki rokonomnak érzem, szeretnék olyan analitikus, lélekelemző prózát írni, mint ő. — Úgy tudom, hosszabb ideig szoros kapcsolatok fűzték a iaşi-i Convorbiri literare című folyóirathoz. — A kapcsolatok ma is tartanak. 1965—66-ban kezdtem közölni náluk, akkor még élt Otília Cazimir. Egy műfordítói kalanddal vagy beugrással kezdődött, John Steinbeck Utazás Charleyval című regényének egy részletét fordítottam le a lapnak — angolból románra... Persze, aztán sokáig a magyar irodalom klasszikus költőit szólaltattam meg a Convorbiri literare hasábjain, Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Szabó Lőrincet és másokat. Nemrég küldtem el Iaşi-ba Garai Gábor és Nemes Nagy Ágnes néhány versének román változatát. — A Szarvassá vált fiú... poémájának, úgy tudom, érdekes útja volt. — Várjunk, az már a brassói folyóiratban, az Astrában jelent meg. Tudniillik Juhász Ferenc nagylélegzetű poémája Bartók Béla Cantata profanájára épül, Bartók itt egy román kolindát dolgozott fel. Amikor tehát Juhász Ferenc poémája románul is megjelent, zárult a kör, a motívum visszaérkezett forrásvidékéhez. Erre maga Juhász Ferenc döbbentett rá, amikor Pesten erről a fordításomról beszéltem neki. — Német fordításai közül az egyik legfontosabb Adolf Meschendörfer Erdélyi elégiája. — Meschendörfer Erdélyi elégiáját Radnóti Miklós fordította először magyarra. Tőlem sokan megkérdezték — apám is köztük —, hogy volt bátorságom Radnóti után belevágni. Én úgy érzem, érdemes volt. De döntsék el maguk az olvasók. — Hogy megkönnyítsük az olvasói döntést, idéznék ebből a fordításból: „Más itt a szénaillat, a március is más, / Másként szól itt a hűség — s szerelmi vallomás. / Magányos éjek társa, vöröslő holdkorong. / Megsápaszt naptól bámult sok ifjú homlokot — / Férfivá élnek itt, halálos kábulatban / A tölgyek bölcs szavára, a zöldes alkonyatban. / Az évek elvonulnak, mint arcuk sorfala. / Ah, szeptember van immár. Lomhán halad tovább...” Mondjon néhány szót készülő munkájáról. — Verseskötetem van a Kriterion Kiadónál, az év végéig ki kell egészítenem, önéletrajzi vonatkozású prózát írok, az Utunk szerkesztői szerint túl korán. Készítek egy román nyelvű antológiát, hazai magyar költők alkotásaiból, más fordításokon is dolgozom. Tervekben nincs hiány, csak rendre meg is jelenjenek... — A közlés, a közlési vágy mennyire serkenti? — Lassú alkotó vagyok, félek a fehér papírtól. A vers Sokszor hónapokig „készül” bennem, de csak olyankor írom le, amikor már készen, magától felbuzog... Lejegyezte: KRAJNIK-NAGY KÁROLY A székely magyar rovásírásról A Művelődéstörténeti tanulmányok című gyűjteményes kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1979 Ferenczi Géza és Ferenczi István különös figyelmet ’árejerreg munkát közölt a székely-magyar rovásírás eredetér és a kérdéséről. Figyelembe véve a már csaknem egy évszázada folyó kutatómunka eredményeit, a Ferenczi testvérek elfogadták azt a véleményt, amely szerint a székely-magyar rovásírás alaprétege belső-ázsiai, türk eredetű. Az ázsiai türk rovásírásnak azonban három változata volt: a felső-jenyiszeji néven ismert dél-sziriai az orkhoni (mongollal) és a Talasz-völgyi (nyugat-turkes után?. Vigfaj Létezett továbbá egy délkelet-európai rovásírás_változat a_ mely a fentiekkel csak igen távoli rokonság^mutat ’ Ferencziék arra hivatkoznak, hogy a székely-magyar rovásírás alaprétege többségében (mintegy kétharmad részben) keleti türk (Orkhon-Jenyiszej vidéki), egyharmad részben pedig nyugati türk (Talász-völgyi) rovásjelű változatokat őrzött meg. A dúlt négyzet (rombusz) alakú kégl tanúságából ly-magyar rovása következtetnek, kiindulva a szerzők úgy vélik, hogy a székely írás alaprétege keleti türk eredetű. Végül a hogy a magyarság 567-659 között, vagy ami valószínűbb a VIII—IX. században, a kazár fennhatóságén vette át ezt a rovásírást. Bá ’ Valóban, a székely-magyar rovásírás által kölcsönzött észak-pontusi f hangértékű görög th arra vall hogy türk eredetű alaprétegét Délkelet-Európában a vili—IX század folyamán alkalmazták a magyarság finnug , feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a rkaz£ állam területén abban az időben a délkelet-európátnálták. Következésképpen a székely-magyar rovásírási haszrovásírás ázsiai alaprétege olyan népcsoporttól származhat amely a vitt század folyamán érkezett Délkelet-Európába,a magyarsírhoz csatlakozott, s kezdett elmagyarosodni. A székely-magyar rovásírás jegyeinek nagy része csakugyan keleti türk jellegű, s elsősorban a dél-szibériai (felsőjenyiszeji) válfajhoz kapcsolódik. Tizennégy jegye azonban mind alakját, mind hangértékét illetően a nyugat-turkesztáni feliratoknál talál a legpontosabban azonosra. Mindez tehát arra vall, hogy a székely-magyar rovásírás alaprétegét olyan népcsoport hozta egykor Európába, amely a Felső-Jenyiszej és az Altáj-Irtisz közti dél-szibériai területről indult útnak, majd vándorlása során hosszasan Nyugat-Turkesztánban időzött, s ott a helyi rovásírás válfajainak számos jegyével gyarapította írásrendszerét. Nos ezek után A székelyek őstörténetének keleti vonatkozásai című vázlatomban (BL, 705, 1976. május 15., 4—5. old.) rámutattam arra, hogy a keleti források tanúsága szerint az Altáj-Irtisz vidékén, vagyis az úgynevezett felső-jenyiszeji rovásírás-válfaj területének a nyugati határán hajdanában az iszikil (szikil) nevű törzscsoport tanyázott. Ennek egyes fajai a türk foglalás alkalmával részint Mongóliába, részint pedig Nyugat-Turkesztánba vándoroltak. A bizonyos ideig Nyugat-Turkesztánban tartózkodó, s ott a helyi kultúrhatást átvevő szikilek egyik csoportja, talán a 751-es arab támadás alkalmával, Délkelet-Európába húzódott, ahol részint a bolgai bolgárokhoz, részint a kazár fennhatóság alatt lévő magyarokhoz csatlakozott. Ez a magyarokhoz csatlakozott szikil raj alkothatta a későbbi székelység keleti alaprétegét. Ismerve az elmondottakat, nagyon valószínűnek tartható az, hogy éppen az említett szikii csoport hozta magával a magyarság körébe a dél-szibériai jellegű, de erős halászvölgyi hatást tükröző ázsiai rovásírást. Amint tehát az látható, a Ferenczi testvéreknek a székelymagyar rovásírás eredetével kapcsolatos utalásai a BL hasábjain három éve közölt, akkor még csak feltételes jellegű, ma azonban egyre bizonyosabbá váló következtetésem mellett szólnak. BAKÓ GÉZA Élet Számvetés Nemrégiben az Utunkban érdekes hírt olvashattunk. „Az Igazság Fellegvár című... ifjúsági oldala egy év alatt negyvenkétszer jelent meg és 120 fiatal szerző 300 írásának adott teret.” Mi az érdekes ebben a hírben? Először is az, hogy van 120 olyan fiatal szerző, akik nem irodalmi, hanem napilapban jelentkeznek, s az a tény, hogy az irodalmi lap szerkesztői is méltónak tartják a tényt arra, hogy felhívják rá az irodalomolvasók figyelmét. Ha ismét a tényeket nézzük, akkor az Igaz Szó, a Gaál Gábor irodalmi kör és a nemrégiben a Korunk szerkesztőségében megtartott viták alapkérdése is ez volt: hogyan lehetne a fiataloknak nagyobb teret biztosítani a sajtóban? Természetesen az irodalomban és általában a művészetekben a tehetségek időbeli folytonossága elsősorban a „különbözöm, tehát vagyok" tételen alapszik, és egyetlen szerkesztő se mond le szívesen stilisztikai elképzeléseiről, csak azért, hogy néhány idézőjelbe tett „borzas" tehetséget saját elvei ellenére is közöljön. Így történik meg néha, hogy hamarabb jelenik meg kötete egy-egy fiatal írónak, minthogy az irodalmi lapokból megismerhetnék az olvasók. Gondolok itt Egyedi Péter kötetére, akiről igazán kevesek tudták, hogy verseket is ír, vagy Kőrössi P. József, Adonyi Nagy Mária és Palotás Dezső épp a napokban megjelent Forrás-kötetére. A legelső műfaj-jellegű észrevétel az, hogy napjainkban kevesen jelentkeznek epikai művekkel. A két éve készülő Hatások antológiája kötet szerkesztője is csak a költői termésből válogathatott. Maga a versforma is átalakul. Sokak verseiben hiába keressük a XIX. század óta annyira megszokott rím- és ritmusképzeteket. A költészetben már nem a dallamosság, hanem a gondolat határozza meg a formát, és a gondolatritmushoz igazodik a vers. Viszont sok epikai elem is belekerül a költészetbe, gyakran egy elbeszélés vagy karcolatnyi cselekmény húzódik meg a versben. Az is tény, hogy a fiatalok szívesen írnak értekező prózát vagy irodalomelméleti tanulmányt. Ezt az elméleti érdeklődést tudomásul véve, módosítanunk kell az ösztönös költészetről alkotott felfogást. Az ösztönös tehetség alkotása kiegészül a tudatos versépítkezéssel. A tudatos versformálás másik jele az ötletek variációja: azonos témára írt, különböző formájú verseket szerveznek ciklusba és ezen belül néha olyan műfaji elnevezéseket szeretnének átértékelni, új tartalommal megváltoztatni, mint például a szonett, a dal, sőt van közöttük olyan, aki még eposzszal is kísérletezett. Természetesen ez a szonett nem a reneszánsz rímképletet követi, és a Gaál Gábor irodalmi kör szonettversenyéről ezért vonultak vissza a legtehetségesebbek: ők a szonetten a harmonikus, a tökéletes forma utáni vágyat értik, nem a formai megkötöttséget. Szívesen teremtenek újat, olyant, amelyet, ők neveznek szonettnek és nem a stilisztika-tankönyvek. Ez a többoldalú műfaji érdeklődés élénk eszmecserére adhatna alkalmat az irodalmi lapokban, ha a fiatalokat írásaik és nem fiatalságuk alapján ítélnék meg. Kerüljük el annak a hibának még csak a lehetőségét is, hogy egységes csoportosulásként szemléljük a mai fiatal írókat. Ami közös bennük az, hogy írnak. Egyéniségüknek, tehetségüknek, képzettségüknek megfelelően — különbözőt. Olyant, amelyek a kor irodalmára jellemzően a szintetizálás jegyeit viselik magukon, s az új formateremtés irányzata esztétikai igénynyel párosul. ÁGOSTON VILMOS KL 30. SZÁM 4-5. OLDAL