Brassói Lapok, 1926. november (32. évfolyam, 248-271. szám)

1926-11-01 / 248. szám

ó, d­la?. 243­ szám. BRASSÓI LAPOK A kolozsvári színtársulat már novemberben megkezdi a brassói szezont Egyelőre nyolc estén­él fognak játszani drámákat és operetteket KOLOZSVÁR. (A Brassói Lapok tudósí­tójától.­ A napokban érkezett haza Buda­pestről dr. Janovics Jenő, a kolozsvári bras­sói színtársulat igazgatója, aki az új dara­bok előadási jogának megszerzése végett uta­zott fel a magyar fővárosba. Hazaérkezése után, ma este," a Dámó előadása előtt volt szíves fogadni munkatársunkat,­ára előtt budapesti útjáról és ezzel kapcsolatban a brassói közönséget érdeklő eseményekről a következőket mondotta: — Budapesten lekötöttem az összes szám­bajöhető uj darabokat. A prózai darabok közül Molnár Ferenc új drámáját, amely­nek »Játék a kastélyban« a címe és amely­nek tudvalevőleg külföldön volt a bemu­tatója, Fodor Lászlónak, a dr. Srajbó Juci szerzőjének »Szeretek egy színésznőt« című új vigjátékát, Galsworthy »Menekülő asz­­szony«-át, amelynek az a tartalma, hogy egy, asszony hogy menekül a társadalom plety­kái elől, Szenes Bélának »Nem nősülök« cí­mű vígjátékát. Ezután elmondja a direktor, hogy a következő operetteket fogják játszani: az­­Akácfavirágot, amely Mikszáth Kálmánnak az »Eladó birtok« című regényéből íratott és zenéjét Kráter Loránd szerezte, a Cirkusz­­hercegnőt, Kálmán Imrének ezt a nagysikerű új operettjét, a Hajtóvadászatot, amelynek szerzői Maszka és Martos és végül a Cho­pint, melyet a nagy zenekör fő műveiből Kara­gó Jenő állított össze. Ezeket a darabokat Brassóban is elő­adják? — Valamennyit. Ellenben mondhatok egy újságot: november hónapban nyolc estén át­­Brassóban fogunk játszani. Az első négy estén drámai előadásokat rendezünk, való­színűleg a következő darabokkal: a meg­nyitó előadáson Molnár, Goethe, Loraffiale darabjaiból egy-egy felvonást, a következő estéken pedig előadjuk a Szomorúságának énekesét, ami nagy élmény lesz a brassóiak számára, a Szeretek egy színésznőt és talán a Cámet. A következő négy estén a legújabb operetteket mutatjuk be. — úgy hallottuk, hogy Budapestre is megy a társulat? — Igen és valószínűleg még a brassói út előtt. Odafenn a Fővárosi Operettszínházban fogunk játszani és a következő reprezentatív darabokat adjuk elő:: Tabéry Gézának »Ko­lozsvári Bál” című színművét, Caragiale »Sze­met szemért, fogat fogért« darabját, Ossyp Dymov »Szomorúságának énekesét« Bird La­jos »Álarcok* című darabját, amelyet Pesten még nem játszottak és a Cárnőt. Magyarország gyógyuló sebei Az ellenzéki politika feladatai az új Magyarországon BUDAPEST. (A Brassói Lapok kikül­dött munkatársától.) Még nem tud a maga lábán járni, de igaz, meg nem is engedik, hogy megpróbálja, tudna-e, azért Magyar­­ország mégis sokkalta jobban magyar, sok­kalta jobban ország is a maga belső füg­getlenségében, önállóságában, mint eddig akármikor. Úgy, ahogy csak az árpádok, Mátyás és az Anzsuk alatt volt. A történe­lem során nézzünk vissza a századokon vé­gig: Mikor volt az, hogy Magyarország tisz­tán önmagára fordíthatta volna a pillantá­sát? Mikor volt az, hogy a maga baja volt és lehetett a legnagyobb baja? Mikor nem voltak nemzetiségei, akik idegen hússal töl­tötték meg a szörnyű sebek helyét, ame­lyeket török, tatár és német szakgatott a magyar nemzet testén s amelyeknek befor­­rasztására sohasem engedtek neki időt? Eddigi cikkeimben megpróbáltam meg­írni, mi volt eddig az útja ennek a drágán fizetett önállóságnak s hogy a magyarság szívére korlátozott Magyarország hogy kere­si a maga igazi feladatait azok között a ve­szedelmek között és azok között a rémek között, amelyeket szomszédai jelentenek és készítenek szüntelenül számára. S mivel a mindennapi feladatok végzésében az ellen­zék éppen olyan tettekkel tényező, mint a kormány, felkerestem Rassay Károlyt, a mai magyar ellenzéknek talán legjobban tisztelt vezérét, aki mindenesetre a legnépszerűbb azáltal, hogy ma az ő lapja, az Esti Kurír a legfrissebb, a legjobban olvasott bulvárd­­újságja a magyar fővárosnak. Azonban a »legjobban« nem jelent mindig jót is. Az Esti Kurír bizony pletyka­lap inkább, mint például a régi idők Pesti Naplójának az utódja és Rassay Károly is inkább a mai idők mértékével mérendő, nem éppen a Kemény Zsigmond politikai fegyverzetének a viselője. " . ! .­i .y.! . Hagyján, hogy túl sok olyan oldala van, aminél fogva meg lehet támadni. Hagyján, hogy előbb szélső nacionalista programmal és hivatással jelent meg, — hiszen Musso­lini is szocialista iskolán nőtt fel, s feltét­lenül az az egészséges útja a fejlődésnek, ha valaki egy-egy felfogás tiszta ideológiá­jában megerősödve, erejével és növekedé­sével párhuzamosan mind szélesebb és szé­lesebb horizontokat tekint be. Feltétlenül ér­dem és tiszteletreméltó fejlődés, ha valaki szélsőséges racionalistának indul és ahogy érlelődik, úgy lesz egyre higgadtabb és meg­értőbb s a nacionalistából demokratává hig­gad Bizonyos, hogyha az alapok jók és őszinték voltak, akkor demokráciájában nekt kell árulóvá lennie a nemzeti gondolattal szemben. S azonkívül, hogy vájjon mennyi­re kell hát értékelni a mai magyar ellenzék munkáját, éppen ez a szempont is vezetett hozzá. Megnézni, milyen ember, milyen el­me, milyen szív az ellenzéknek az a vezé­re, aki a mai jobboldalról indul el és úgy fordul szembe azokkal, akik uralmon van­nak és maradtak. Az ellenzékiségnek ebben az útjában nagyon sok minden van, ami kétségtelenül imponál. A hatalom helyett az eszmékért, az igazságért az ellenzéki oldal­ra menni át. S ez az ellenzéki oldal sem azt jelenti ma Magyarországon, amit jelentett például, az Apponyiék közjogi ellenzékisége. Erről ugyan már volt szó ebben a cikksorozat­ban, de azért mégis ki kell emelni itt is, hogy a régi közjogi harcokkal ennek a ké­nyelmes pozíciónak is vége van. Kényel­mes? Igen, abban az értelemben, hogy az ellenzéknek sohasem kellett másban levon­ni ennek a politikának a következményeit, mint abban, hogy úgysem lesz abból gya­korlati kormányprogram, soha. Kényelmes volt, mert nem kellett vele a gyakor­lati élethez alkalmazkodni, kimerülhetett frázisokban és abban az áldozatban, hogy amikor az ország a mindennapi élet gond­jaiért­­harcolt, az ellenzéki politika szün­telenül a tiszta eszmei jogokért küzdött és ébren tartotta a magyar jogfolytonosság gon­dolatát. Nem akarom lekicsinyelni ezt a fel­adatot. Nagyon szerencsétlen és szánni való magyarságnak kellett volna lennünk ha nem lettek volna szüntelenül apostolai annak a ténynek, hogy a dolgozó Magyarország mégis csak Ral-Magyarország, leigázva és kihasználva osztrák célokra. De azok, akik a nemzeti érzés lángjának a szitására vol­tak hívatva, maguk is tudták, hogy ez csak eszmei ellenzékiség, ellenben maguk sem merték volna és nem is merték ennek a po­litikai állásfoglalásnak a gyakorl­a­ti követ­kezményeit levonni. Ma ellenben más az ellenzék feladata az új magyar politikában. Még a mostani ülésszak megkezdése előtt került a kezembe egy ellenzéki lap, amely, azt sorolta fel, hogy a kormány munk­a tervével szemben mit követel az ellenzék: a régi ellenzék csak annyit követelt szüntelenül, hogy a kor­mány ne dolgozzék. Most? A kormány a fő­rendiházi javaslat, tárgyalását kívánta, az el­lenzék pedig ragaszkodik ahhoz, hogy első­sorban a szociális törvények kerüljenek a ház munkarendjére. Érzi-e az olvasó azt a változást, ami ebben a vitában visszatükröző­dik? Érzi-e, hogy­­ta a magyar politikának többé nem kell a maga erőiből semmit mels­dő témák feszegetésében eltékozólnia, hogy ma már csak igazán az választja el egy­mástól a pártokat, hogy mit tartanak a fel­merülő gyakorlati kérdésekről is hogy, mi­lyen megoldást tartanak jobban a nemzet érdekében valónak? Magyarország száz szá­zalékig felhasználhat minden­­lelki erőt, szel­lemi készséget, tudást és a nemzethez való ragaszkodást a nemzet érdekében. Igen, ha tudja. De a megvalósítás útja ebben sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Most más nagy vita tolódott be a régi viták helyébe. Most világnézeti harc fé­ljük mindenütt és a budapesti parlament­ben talán sokkalta jobban, mint akárhol másutt. A kormány a szigorú rendet jelenti és a szigorú rend keretein belül az egyének szabad érvényesülését igyekszik biztosítani. Az ellenzék legelső­sorban éppen ezt a szi­gorúságot sokallja és mivel gyakorlati prog­­rammot éppen olyan kevéssé adhat, ahogy, eddig még egyetlenegy ilyen értelemben vett ellenzéknek sem sikerült gyakorlati alkotá­sokat felmutatni, s a maga bontó erejével úgy feszíti bele a csákányt a fal réseibe, hogy esetleg újra összeomolhat tőle az egész, épület. S ez az ellenzékiség veszedelmesebb a réginél, mert ez ugyan nem sok mérsék­letet tanúsít. Ez megmutatta, hogyha mód­jában áll, kész átvenni a hatalmat és kész el is zülleszteni mindent, ami ebben a hata­lomban alkotásra való erő, így a magyar ellenzéki politika a maga több vagy kevesebb szabadosságra való tö­rekvésében újra egy szörnyű nagy vitát tart ébren és szörnyű lehetőségekre készíti elő a talajt. S ha a polgári pártok, — milyen ér­telmetlen, renyhe és önkényes megkülönböz­tetések vannak ebben a kettős elnevezésben, amely cégtáblaszerűen választja szét egy­mástól a polgárságot és a munkásságot, — türelmetlenebbek és a maguk polgári ideoló­giájában szabadabban vitatják a nagy alap­vető kérdéseket, akkor a háttérben ott álla­nak azok, akik csak a felfordulásra várnak, hogy az önmagában megkülönbözőtt vezető erők romlásával átvehessék és a munk­ástö­­megek uralmának hazug elme alatt egy el­enyésző kisebbség kezébe ragadják a hata­lommal való élés és visszaélés gyönyörét. És előnyeit. A magyar parlamentnek ugyan nemcsak baloldali ellenzéke van, nemcsak azoké, akik a demokráciának különböző fokozatait kép­viselik, hanem jobboldali is, olyanok is, a­k­iknek még nem elég nacionalista, nem elég zsidóüldöző, nem elég diktatórikus a kor­mány, természetesen a szélső nemzeti gon­dolat jegyében. Ezek azonban átmeneti je­lenségek. Nincs a jövőre kihatásuk. Ez még a visszhang, amely a kommunizmusra tá­madt Magyarországon, ők nem vehetők gya­korlati értelemben ellenzéknek, mert soha­sem lehetnek szövetségesei a baloldali el­lenzéknek , m­ert számuk természetesen nap­­ról-napra csökken. S ha a parlamentben ta­lán nem is, az országban igen; a nemzeti munka nem tűr ilyen természetű akadályo­zókat. 1 . Magyarország tehát független és magyar. Ezzel elvesztette a közjogi vitákat és felsza­badultak­­azok az erői, amelyeket ezeknek a közjogi és nemzetiségi kérdések tárgyalása kötött le. A m­agyar politika ma érdemleges kérdések körül folyik. De viszont Magyar­­ország mégis kívülről kapja a maga nagy kérdéseit: ha nem függ Ausztriától, függ a Nemzetek Szövetségétől, amely elvette tőle régi és jogos birtokait. S szüntelenül ré­sen k­ell lennie szomszédaival szemben, a­kik egy pillanatra sem szüntetik meg a vi­gyázzállást. Ez olyan tényező, amelynek a magyar­ belső politikában is szüntelenül visz­­sza kell tükröződnie. S ha ez bizonyos mér­tékben pótolja a közjogi vitákat, a nemze­tiségek nagy kérdése helyett viszont itt van az osztályharc nagy ügye, amely szintén kí­vülről került Magyarországba. Itt van az egyéni szabadság, vagy állami szocializmus filozófiai kérdése, amelybe beletorkollik majd­nem minden gyakorlati intézkedés, majdnem minden egyes törvény és magának az ország kormányzásának kérdése. Igen, ma k­ormányképes ellenzéke van Magyarországnak. De csak abban az érte­lemben, hogy az ellenzék sem foglalkozhatik mással, mint a gyakorlati kérdésekkel, azok­kal, amelyeken múlik egy országnak, egy nemzetnek a sorsa, a jelene, s vele a jövő­je. De éppen ezért az ellenzék is éppen olyan felelősséget hord magán, mint a kor­mány, s Rassayn keresztül éppen azt aka­rom megtudni, hogy vajjon ez a felelősség­érzet és le az ellenzékben? Vele való beszélgetésem és vitám a kö­vetkező cikkre marad. *gifl ‘pjfdlfSÉf^ . Semper Idem. 1926. november 1.

Next