Brassói Lapok, 1935. március (41. évfolyam, 49-75. szám)

1935-03-31 / 75. szám

B. 1L. VASÁRNAP 11 ME 1L 11 ÉLET! Zsolt Béla: A vándorló erdélyi lélek Kolozsvár, március 30. Budistól Konstansáig körülbelül ugyan- az a középeurópai falum uralkodik s s ezért a lényegben rra alig van különböség Erdély és az Inn-völgye között. Legfeljebb a dimenziók és a külsőségek mások, de az okok és a konzekvenciák azonosak. Munkanélküliség, fogyasztói válság, a politikai helyzet bizonytalansága, a parlamentáris és antiparlamentáris rendszerek híveinek láthatatlan, vagy harcias vetélkedése, a takarékossági és leépítési láz — mindez Bécsre éppúgy vonatkozik, mint Belgrádra, vagy Bukarestre. Az újságíró aki néhány napon át megkísérli összegyűjteni az állami és társadalmi élet jellegzetes jegyeit, csupa ismerős ténnyel és jelszóval találkozik, amelyeket anélkül, hogy tudatosan átvették volna, a közös bajok internacionalizmusa sugalmazott. Erről a területről tehát aligha tudósíthat olyasmit, amit az olvasó ne ismerne a közvetlen tapasztalat útján. A világ sohasem volt ennyire egyarcú s ez az egy arc sohasem volt redősebb és mosolytalanabb és sohasem volt értelmetlenebb, hogy ezen az egy arcon a nemzeti és faji elfogultságok indulati megvillanjanak. Itt, Erdélyben, régi hagyománya van a békés párhuzamosság és a termékeny együttműködés eszméjének. Itt nemcsak a különböző nemzetek, de még a magyarok is nem egyszer megfértek s kooperáltak egymással. A magyar nyelvterületen e pillanatban sincs példaadóbb szolidaritása annak, ami, ha ellentétes is, de eszmei, intellektuális és művészi, mint Kolozsvárott. Itt a különböző társadalmi szemléletek mindenekelőtt nem idéztek fel személyi, társasági szakadást magyar és magyar között — békésen megférnek, sőt keresik a kontaktust s láthatóan kölcsönösen megtermékenyítik egymást. Ami háborúelőtti radikalizmus a mai Erdély magyarságában elevenen él, szaturálódott azzal az irodalmi transzilvanizmussal, amely a legnemesebb megnyilvánulási formája egy nép racionális életösztönének s a konzervatív nacionalizmus a másik oldallal való érintkezés és együttműködés révén akaratlanul átivódott szociális hajlammal , fokról-fokra elvesztette történelmi és osztályjellegét. Ez a kényszerű fegyverszünetnél jóval többet jelentő kölcsönös méltányosság az alap-attitűdje az erdélyi magyar léleknek is, amely középeurópai balsorsa közepette edződött a magyar lélek ideális modelljévé.- Itt, természetesen nem tud olyan alkotóvá válni, amilyen Budapesten lehetne, ha ott formálódik ki. Itt szép verseket, jó regényeket, kiválóan színvonalas és sokat olvasott folyóiratokat produkál csupán s ez nagy távlatokban talán a legtöbb, mert szilárd és örök időkre szóló kulturális talajt teremt a kicsúszott politikai és gazdasági helyett, de, sajnos, a középeurópai fátum sokféle mindennapi bántalma ellen nem igazi védelem. De ha Pesten szerkesztenék az Erdélyi Helikont, amelynek az a célja, hogy az egységes magyar kulturspektrumot mutassa meg minden színében, a vöröstől a fehérig s ha Pesten vitatkoznék ugyanannál az asztalnál a szélső radikális teoretikus a fajelmélet teoretikusával s ha a gróf oly testi és intellektuális közelségbe kerülne a polgárral, mint itt lépten-nyomon, — ebből az egymáshozdörgölődésből kicsiholódnék, mint Robinson kemény- és puhafájából az a tűz, amelynek heve az egységes magyar lendületből hiányzik. Aki itt jár-kel, s üldögél kávéházi asztaloknál és úri házak szalonjaiban s látja a lojalitás s a megérteni, közeledni, egymástól szellemileg irritálódni s megtermékenyülni-vágyódás példáit — szinte nem is érti, miért nem ■ lehet ezeket a példákat átplántálni min- idenre, ahol a magyarság új életformáját keresi? Mindezt el kell mondani újra és újra, valahányszor az újságíró Erdélybe téved, mert újra és újra frappánsan hat, hogy a hagyományoknak ritkán, csakugyan van folytatásuk, generációról generációra hagyott szellem- és jellemalakító erejük. Ha a mai ember keresi a negyvennyolcas, vagy hatvanhétes nagy magyar generáció lemenőit, sehol sem leli őket, de itt csakugyan ég a fáklya, amelyet a stafétafutó nemzedékek egymásnak továbbadnak. Erdélyben van lélekvándorlás , az ember halhatatlan lelke, a humanitás, emberből emberbe költözik. S ennek az igazán, eredetien, stilárisan és minden szavában hangsúlyozott magyar erdélyiségnek, mely keleten a legnyugatibb jelenség, abszolút európai áramlat iránt való érzékenységével S Nyugat-Európában sem ennyire frázistalan nemzetekfeletti elfogulatlanságával — fölöttébb szuggesztív hatása van. Íme, most került ki a legszebb lipcseihez fogható köntösben egy fiatal román költőnek, Gheorghe Petre-nek Sânge figur (Vér és Arany) című Ady antológiája, a legabszolútabb Ady-versekkel, a románul tudók szerint kongeniális fordításban. Valóban, a románul nem tudók is érzik a versek azonos lejtésén és zenéjén, hogy a román közvélemény tiszta és méltó képet fog kapni a nagy költőről. A bukaresti rádióban egyórás felolvasást tartott Gheorge Petre Adyról, teljesen politikamenteset, tehát anélkül, hogy ki akarta volna aknázni Ady kétségtelen radikalizmusát, liberalitását a másfajta nemzetiség iránt. S több, mint udvariassági gesztus, hogy több kötetben lefordították a modern és a klasszikus román költőket s ezzel a magyar közönség kezébe adták az Eminescukat és Alexandrákat. Mindez természetesen jobbról és balról, távol a politikától, sőt sokszor talán a politika ellenére történik. De a költők már eljutottak egymásig s bizonyos, hogyy a népek békéjének, békés megegyezésének, engedékenységének, az egymás ellen elkövetett igazságtalanságok korrektiójára való hajlandóságának első feltétele, hogy megismerjék egymást. A Népszövetség iránt egyre szkeptikusabbá vált facifista közvéleményt azzal szokták megnyugtatni a Népszövetség professzionális védelmezői, hogyha a genfi konventikulumoknak nincs is gyakorlati értékük, legalább a különbző népek, főkép az ellenfelek államférfiai mégismerik egymást. Ám sokkal biztatóbb, ha a népek nem a politikusok, hanem a kötetek révén látnak egymás földrajzi és lelki határai mögé, mert sokkal előnyösebb, s főképp sokkal őszintébb oldalukról ismerik meg egymást. Itt, Erdélyben, jobboldali és baloldali magyarok s az egy földön élő népek elsősorban is intellektuális vezetőik révén tartják a kontaktust s ez a kapcsolat akkor is erősödik, amikor a politikai divergenciák fokozódnak. S ebben legnagyobb szerepe annak az erdélyi magyar szellemiségnek van, amely kisebbségi sorsában s a középeurópai válság mélypontján egy pillanatra sem felejti el, mivel tartozik szűkebb otthonának, az egyetemes magyar kultúrának és Európának. Arató András: MAI VERSEK Izsa Pajkos csaló vigyázta a virágok neszét, én a lány mellett álltam - s nem fogtam a kezét. Kökörcsin-illat szállott, felhőt lehelve ránk, én úgy szerettem volna — s mégsem ért össze szánk. Szemedben fonnyadt mákony ég és alvad már a véred, semmit sem ér az életed, mert kisvárosban éled. . . Petyhüdt apály az unalom s már rég sikálja vállad, iszapba fojtja perceid, iszaptenger a vágyad. Beteg lomposság, gyűrt iszony s az utca hangja mérgez, szisszenő nyíl itt minden szó és nincsen, ami vértez. Házak fala üveg talán, leplezni mitsem tudsz itt: Kaja fekete titka vibrált, mint drága fény, mind meghaltam a vágytól — , nem simogattam én. Szivárványszínű körben a szelek hangja nőtt, én ujjaihoz sem értem, — mert nem ismertem őt. Vidéki ballada szemvillanás, egy rossz mosoly s a pletyka rákja pusztát. Rejtett zacskóban ahogy gyűl a tartott évek gennye, nem is tudod és ellepett, mint vad mocsarak szennye. Már mozgó eb vagy, megmarod a leghívebb barátot, de érezheted és érzed is: nem ő volt, aki bántott. Csak sorsod tört rád, vércsevágy és szitok tép a szádon. (. . . E kisvárosi éted magadtól kérjed számon.) Látszott, hogy nagy fáradságába kerül, amíg kimondja ezt a két szót: „Nemi jól“. M 1? Súlyos mellsebe volt, száján nyál habzott, amit a vér rózsaszínre festett. Tizikintetében, amint rajtam pihent, valami meglepődés tükröződött, hogy a nagy kavarodásban ennyi gondosságot szentelnek neki. Hajadonfőit, blúzban voltam, semmi sem különböztetett meg a körül lőttünk sürgölődő ápolóktól, semmi sem keltette fel Clovis bizalmatlanságát Szemlélődése kedvező lehetett rám nézdve s a sebesült arca kissé nyugodtabbi lett. ^ 1 — Nincs szükséged valamire ? — kérdeztem. Arcán zavar tükröződött s amint felhúzta szemöldökét, mintha ezt mondta volna: — Nincs, Istenem, mire lenne ? Halkan hörögni kezdett. Egyik kezét a kezembe fogtam és megkerestem az érvelését. Gyönge, maradószó, egyenetlen volt. Nem húzta vissza a kezét, inkább szinte átengedte magát. Elfogadta a rokonszenvet, a segítséget, a közellétemet, így maradtunk vagy egy jó negyedórás hosszat s ezalatt nekem úgy tetszett, hogy Clovis lemond a küzdelemről s lassosan-lassan meghalni készül. Nem tudtam többé, mit szóljak hozzá. Húszszor is lenyeltem egy-egy hiúságos mondanivalót, míg végül egy gondolatom támadt. O, an se volt éppen különös: valami kis kedveskedés, amilyet az ember elszende-rülő gyermeknek vagy haldoklónak mondhat. — Tudod-e. — suttogtam hozzá, szájammal a fülére hajolva —, tudod-e, hogy engem is, mint téged, Duhamelnek hívnak ? Azt hittem, erre majd megélénkül, érdeklődik, talán fel is derül kissé. De éppen az ellenkezőjét értem el. Clovis hiri télen visszahúzta kezét a kezemből « a«' takarója alá rejtette. Kitágult pupillái» át bizalmatlan és haragos pillantást rejtett felém, aztán barátságtalan hangon suttogta: — Nem vagyunk rokonságban. Hosszas csend támadt. Clovis, vörös szempilláin át, még mindig engem kémlelt. Orrának két oldalán, lefelé, két szilaj árok mélyült. Izgatottságomban már elügyetlenkedtem a dolgot: — Akarod, hogy írjak valakinek helyetted ? Nincs üzenni valód a családodnak? A haldokló hirtelen és fáradságos erő- feszítéssel megpróbálta, hogy hátat fordítson. Közben ezt mormogta: — Nincs semmi üzenni valóm! behajtott fővel mentem el tőle. Ahogy két óra múlva visszatértem, durva vájszontakarója alatt Clovis Duhamellette már hidegülni kezdett. Nem szoktam félni a halottaktól, de ehhez az egyhez, nem tudtam borzongás nélkül közeledni.] Egyszerű dal CIOVIS Irta: GEORGES DUHAMEL Faisne, aki akkor is otromba, amikor gyöngéd szeretne lenni, dörmögve, tüszszögve jött be a szobába, lerázta köpenyéről az esővizet, cipőjét a sarokba hajlította és egyenesen hozzám fordult: — A C-darakba most hoztak egy sebesültet, Duhamelnek hívják, mint téged. Alighanem a testvéred. Nem volt rá okom, hogy megijedjek. A rokonságom nem éppen olyan nagy, hogy ne ismerhetném s tudtam, hogy közülünk senki más nem szolgál a hadtestben. Mégis, nem tudom, miért, valami zavaros érzés arra késztetett, hogy feltűzve lelúzom gallérját, az esőbe fussak. Mintha ezzel akart volna megnyugtatni. Faresne még a küszöbről is utánam kiáltott: — Szegény ördög, elég rossz bőrben van. — De én már messze jártam. Vagy fél perc múlva már be is léptem a C-darakba. Nagy volt a sürgés-forgás, de azért nem sok fáradságomba került, hogy rátaláljak az emberemre. Vöröshajú legény volt, csupa csont és bőr. Földműves lehetett. Bütykös kezű, kos homlokú, sápadt arcát szeplők borítják. Nem több harminc évesnél. — Mi a neved? — kérdeztem tőle. — Duhamel. — Hát még? — Clovis. A Duhamel-név nem ritka Franciaország északi részén, a meroying-keresztnév is elég gyakori a pikardiai parasztok között. Szánalommal és kíváncsisággal néztem ismeretlen névrokonomra, azután zsámolyt húztam egészen közel az ágyához és folytattam a kérdezősködést: — Hogy vagy?