Brassói Lapok, 1937. július (43. évfolyam, 126-152. szám)

1937-07-18 / 141. szám

4 Adria pensio Bukarest legmodernebb palotájában a főváros szivében . Calea Victoriei No. 39. (Adriatica palota, a Teatrul National mellett). — Telefon 368—33. Elsőrangú házikoszt, legmodernebb komfortos szobák. Ebéd Koszt átutazóknak (kintlakóknak) Is. Menü fix. 14 oldal m.l Miért nem nyitják meg a magyar iskolákat a magyar írók előtt? Az új magyar írónemzedék követeti a kapcsolatot a mai magyar fiatalsággal . A társadalmi kérdések érdeklik az ifjúságot Fája Géza, a kitűnő magyar író a Márciusi Front egyik vezére, érdekes cikket írt a budapesti „Magyarország“-ba, melyben „Mikor jut el a magyar író a magyar iskolába?" címen a fenti problémával foglalkozik. Cikkéből vesszük az alábbi részleteket: A mai fiatalság a mai irodalom iránt érdeklődik s többnyire regényponyva kerül a kezébe. Még élénkebben érdeklődik a társadalmi kérdések iránt s többnyire a politikai ponyva fertőzi meg fiatal szellemét. A fertőzés ugyan még nem általános, de annál komolyabb küzdelmet kellene indítanunk, hogy ne is lehessen általánossá. Nem lehet vitás, hogy az élő s értékes irodalommal, az élő géniusz immár kétségbevonhatatlan értékeivel kell a fiatal szellemeket immunizálnunk. De vájjon mit szűr át az iskola, közelebbről: az ifjúsági könyvtár az élő irodalomból? Körülbelül húszesztendős időközökben jelennek meg azzal, hogy milyen könyveket kell s melyeket „lehetséges“ az ifjúsági könyvtárakba besorozni. Az utolsó 1931-ben, az utolsóelőtti pedig 1912-ben jelent meg. Az új beszerzések természetesen a legutóbbi jegyzék szerint történnek. Elszomorító jegyzék ez. Még a XIX-ik század nagyszerű magyar irodalmi termése is megcsonkítva, húsné töredékek alakjában kerül az ifjúsági könyvtárakba. A teljes Jókai, a teljes Mikszáth még mindig „nem való az ifjúság kezébe". Teljesen kimaradtak azok, akik az 1364-tól kezdődő beteg történelmi korszakot „megellenezték“, a Tolnai Lajosok s a Justh Zsigmondok, mintha a történelem nem igazolta volna őket. S hiába keressük a XIX. század nagyszerű népköltési gyűjteményeinek teljes kiadását is. Ismerjük az óvatos, kézdörzsölgető kifogást, hogy az ifjúság naiv lelkületét nem szabad komoly emberi problémákat tárgyaló művekkel feldúlni. Mintha a mai gyerekeket egy mesterséges mesevilágban tarthatnák, mintha a mai nyíltszemű s nyílteszű fiatalság modern irodalmi művek nélkül nem érdeklődnék az élet és halál, a születés és a teremtés titkai iránt ? Móricz Zsigmondnak csupán egyneve, a „Légy jó mindhalálig“ került rá a szigorú listára. Holott e sorok írója még ma is frissen emlékszik arra a megrázó hatásra, melyet „Az isten háta mögött“ című regénye okozott ötödikes gimnazista korában. Nem mondhatnám, hogy szerelmi fűtöttsége megrontotta volna, ellenben tudatossá tette benne környezetét: a szlovenszkói magyar kisvárost. A fűzfairredenta költészet helyett, szerény vélekedésünk szerint, a magyar egység gondolatát sokkal jobban szolgálnák az utódállambeli s szenvedéseiben megtisztult magyarság nagy irodalmi értékei. De még Tamási Áron műveit is hiába keressük a hivatalos listákon, ellenben szép számmal találkozunk ismeretlen s jelentéktelen nevekkel, kiket sohasem fogadott be a közönség szeretete s egészen bizonyos, hogy az irodalomtörténet sem fogadja be őket. Nagyon szomorú az uj magyar líra mostoha sorsa is. Még Ady Endre sem vonult be az iskolába, antológia alakjába sem. Hiába ismerték el páratlan értékeit konzervatív tudósok és akadémikusok. Hiába keressük a magyar nyelvnek s lírának immár elhunyt nagy mesterét: Juhász Gyulát, Tóth Árpádot s Kosztolányi Dezsőt, az élők közül pedig Babits Mihályt, Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet. Holott az iskolai élet szerves része a szavalás, hatása mély nyomokat hagy a lélekben, nemcsak az ifjúságot neveli, hanem az ünnepélyeken a szülőket is. S valljuk csak be, hogy a lelkes fiatal szavalók többnyire jelentéktelen fűzfapoéták martalékai lesznek. Az iskolai könyvtárak nagyon félnek a társadalmi irányú művektől is. Meg is látszik ennek a hatása. A magyar társadalom általános műveltségéről jót kell mondanunk, de annál gyöngébb lábon áll társadalomtudományi tájékozottságunk. A különböző mérgező eszmeimportoknak ezért van akkora hatásuk, bizonyos fiatal rétegek ezért imádják a diktátorokat. Nagyobb volna e nemzet szellemi és politikai ellenálló képessége, ha társadalmunk tisztán látná az igazi, nagy társadalmi törvényeket. Az egyetemi hallgatók aligha sodródnának hol szélsőjobb, hol pedig szélsőbal maffiákba, ha az iskolában komoly s őszinte társadalomtudományi útravalót kaptak volna. * Senki sem tagadhatja, hogy ma elsősorban társadalmi kérdések érdeklik az éretteb ifjúságot. Egy hónapja egy 13 éves kisdiákkal megirattam, hogy miért legkedvesebb könyve az „Aranyember“ ? Hát azért tetszett a kis proletárfiúnak, mert „Tímár Mihály mindenfelé kenyeret osztogat.“ A kassai magyar gimnázium egyik tanára kiváncsi volt, hogy milyen könyvek érdeklik a nyolcadikosokat ? Kiderült, hogy valamennyien elsősorban 1937. július I. Buziás gyógyfürdő fRovT,Veeimi Természetes, páratlan szénsavas, radioaktív sós, vasas forrásvizekkel. Biztos gyógyhatás ■ és vérkeringési zavaroknál, szervi elhárásos érelmeszesedés, vese* C7V baj, vérszegénység, izomcsúz, hólyaghurut és kimerüléses idegesség iHi hdltoncén a változásos zavarok, fertőző betegségek, mérgezések nyomát HUI UCICyogy fellépett idegbajok (Tabes) eseteiben a legjobb eredménnyel. Ivókúrák, szakszerű orvosi kezelés. Kitűnő konyha. Elsőrangú szállodák. Diétás penziók mérsékelt árakkal. Modern napfényes szabad uszoda. A CFR. vonalain utazási kedvezmény. Állandó katonai zene. Pausálárak az „Europa“ utazási irodák útján. Fürdőidény május 15-től október 1-ig. Prospektust, felvilágosítást szívesen küld: Muschong Buziási Gyógyfürdő Rt. Fürdőigazgatóság, Buziás, Bánát. a nemrégiben megjelent új magyar szociológiai könyvekért rajonganak. De akkor miért hagyják elporladni Acsády Ignác korszakalkotó művét a magyar jobbágyság történetéről? Miért nem vonult be még az iskolákba a „Puszták népe“? A fiúk kikerülnek az életbe, egy társadalomba, mely tele van hibákkal, bűnökkel, mindenekelőtt pedig elodázhatatlan tennivalókkal. S erről a társadalomról alig szereztek tudomást, csoda-e tehát, ha politikai szekták és hóbortok, világnézeti könnyelműségek zsákmányai lesznek. Megrohanják az idegen eszmék, zsenge szervezetüket s nem ismerik a magyar géniusz, a korszerű írói beszéd legnagyszerűbb megnyilatkozásait. Honnan merítsenek tehát ezek a fiatalok ellenálló erőt? Ne feledjük, hogy belső várak is vannak. S aki a belső várak építésénél nem a szellem legjobbjait, nem a korszerű, a legmélyebb hatásra képes értékeket használja fel kötőanyagnak, úgy jár, mint a magyar népballada kőművesei: „Amit raktak délig, leomlott estére. Amit raktak estig, leomlott reggelre." Illyés Gyula: / * CSAPA Fürge, ferde mandula-szemével Panni, Sári, Katika húgom csilloghatna nemcsak itt e szellős, szőlőfedte kék hegyoldalon: forgolódhatnának bori-jókedvet töltve-cintve egy kán udvarán; rokon lenne ott is mind a vendég tatár kicsit ma is mindahány. Vagy mongol, vagy tunguz... tudja ördög, minden arcon van valami nyom, emlékeztető egy közös ősre, mint toronyra a sokféle rom, az ősre, kinevetve-ölelve szerteszórta mind e kincseket, miket aztán fölszedtek magukra a Kállayak, Urhegyiek, Hadfyak, Ferenczyek, Janiak, zug köröttem, vigad a család, mintha azért gyűlt volna csak össze, hogy megülje a zsákmányolást. Gyémántgombként csillog egy hinz-szem, aranytálként egy japán mosoly . Én mit kaptam barna homlokáról, a nagy és vas homloka alól? Gyermek álmát, mely nyugatra hozta s vitte volna még tovább, tovább zsebrevágni mindent, ami fényes, mindenestül Paris városát? — Nézek arra sóhajtva-nevetve, ő sunyit ki belőlem, a vén kalandos, kit telehajtva István sem látott, ha csak nem ág hegyén. . . Nem paripák, a diófa mellett két három vén kerékpár lapít, azon gyűltek össze a tatárok, csepülik a kor áldásait. Száll a szó és véle arcról-arcra gúny és dac és düh ugrándozik, mintha az ős táncoltatná lelkét, próbálgatná hunn-fintorait. Magamban, magamon mosolyogva, vagyis kicsit lelkem jobb felén, hívogatom én is. . . szinte mordul: „csak szabadságod ne hagyd, öcsém! Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha börtönfalként fordul vissza rád?“ Úgy hajtom a pohár bort le, néki, mint koncot a vadnak, rácson át. A bárénekes A kisvároson a tavasz sem segített. Éppen csak, hogy morgolódva felhúzott egy vékonyabb kopott zöld ruhát és kelletlenül kitűzött néhány virágot. .. A városka egyetlen kávéháza előtt az este éjszakává dagadó keserű, fekete leve locsogott. Talán ebből merített egy-egy csészével a kávéház két tagból álló személyzetének valamelyike és ezt az őslőrét szolgálta fel meglangyosítva, cukorral és kiskanállal, szóval korszerűvé téve, ha valamilyen vendég szomorúan és elkeseredetten egy feketét kárt. A kávéház nagyon mérsékelt fényárban úszott. Gyújtani csak éjfél előtt néhány perccel szabadott, egy, legfennebb két lámpát, közel a bejárathoz, éjfél előtt, mert éjfélkor érkezett a vicinális és sosem lehet tudni, hátha bevetődik néhány vendég. De e pillanatban még csak tizenegy óra. Az élemedett korú kasszírnő, kivel szemben egy-egy vendég részéről a kor iránt érzett tiszteletet csak a legritkább esetben nyomta el a haj „kábító“ szőkesége, a kasszában ült és lehúzva cipőit, megkönnyebbülten, fellélegezve mozgatta lábujjait. Féltizenkettő körül az öreg — ahogy maguk közt nevezték — felnyögött álmában a kályha mellett és tényleg: néhány perc múlva belépett Simor Pali. Csak így hívta mindenki: Simor Pali, pedig már elmúlt ötvenéves. De ez nem látszott rajta. Az a fajta volt, amelyik húszéves korában már öreg, de még hetvenévesen is fiatalos. Magas, vörhenyes ember, sűrű rövid hajjal, szeplőkkel és iszonyú öklökkel. Szemeinek éles, okos fényét néha valami nagy könyörtelenség és minden iránt érzett undor párája homályosította el. Száján konok fitymálás ült, amit legjobb volt szó és megjegyzés nélkül tudomásul venni, mert ha „rájött“, nem ismerte a tréfát. Józanon zárkózott, morózus ember volt, részegen — ahogy történni szokott — éppen az ellenkezője. Ilyenkor valami iszonyú cinizmus és könyörtelenség lett úrrá rajta, mintha egy hallatlan, érthetetlen sérelmet akart volna megtorolni. S úgy is mondták, hogy mint fiatal csendőrhadnagy, egy választás alkalmával belelövetett a tömegbe — állítólag félreérthetetlen felsőbb parancsra — s mikor a sortűz nyomán országos felháborodás támadt, őt tették mindenért felelőssé és elbocsátották, talán be is zárták. És hogy azóta volna a gúny a szája szélén és az undor a szemeiben. Egyebekben kis birtokán gazdálkodott, a nősüléssel kétszer is próbálkozott, de egy évnél tovább vagy ő nem bírta, vagy az asszony. Hát most belépett a kávéházba, lassan egyik asztalhoz ment és belehuppant a díványba. Jenő és Gyuri akkor már ott voltak. Gyuri az asztalt pallogatta, Jenő hátratett kezekkel várt. — Egy üveg bort és vizet — mondta Simor. — Milyent parancsol ? — hajolt közelebb Jenő. — A fene... — rántotta meg vállát Simor és csak úgy, mozdulattal fejezte be, hogy: „a fene bánja, hozzon amilyent akar“. — Egy üveg bort, igenis -! lendült el az asztaltól Jenő és egy elegáns kanyarral a söntés felé indult. Útközben hozzácsatlikozott az öreg: — Részeg ? — kapkodta a lélegzetet. A főúr bólintott: — Totál. Mire a kávés, mialatt a vékony, rózsaszín papírból csomagolta ki az üveget, ezt dünynyögte: — Na, ez is elmaradhatott volna. Simor csendesen iddogált. Csend volt kint és csend volt bent. Olyan nyomott mű csend, mint egy betegszobában. Aztán egyszerre halkan, távolból, a beérkező vicinális füttye hallatszott Egy pár kocsi elrobogott, egy pár hang elhúzott a kávéház előtt, de be nem jött senki. De... de mégis, annyi idő után, hogy egy idegen az állomásról éppen betapogathat a kávéházig, megnyílt az ajtó. Fiatalember lépett be. Világos ruhában volt, világos felöltőben, szőke hajjal és fehér arccal. Úgy látszott a homályban vékonyan és szinte villogón, mint mikor egy nyári, besötétített szoba ajtóhasadékján besüt a nap. Aktatáska volt nála, melyre még egy újságpapírba burkolt csomag volt akasztva. A személyzet, az öreggel az élén, megrohamozta. Gyuri a csomagját akarta, Jenő a kabátot. A jövevény finoman, kissé ijedten tiltakozott: — Köszönöm. Egy kávét... egy kávét, ha kaphatnék... A jövevény levetkőzött, csomagját rátette egy székre és ő maga is helyet foglalt nem messze Simortól. Szétnézett a kávéházban és mintha sóhajtott volna. Simor úgy nézte, mint a kutya a legyet. Simor kért még egy üveg bort s mikor Jenő kihozta, a jövevény felé intett a fejével: — Menjen s kérdezze meg attól a pasitól, hogy kicsoda. Jenő nem tehetett mást, a zenekarral tárgyaló idegenhez lépett. Aztán pár perc múlva — Egy bárénekes, nagyságos úr — hajolt Simor elhúzta a fejét: — Küldje ide.