Brassói Lapok, 1939. július (45. évfolyam, 147-171. szám)
1939-07-30 / 171. szám
Si oldal k.at. PETŐFI ERDÉLYBEN — A FŐLAPON KÖZÖLT CIKKEINK FOLYTATÁSA — MEDGYES Meigyes és Nagysejk között Petőfi Szekere, amelyen egy másik honvéd tiszttel együtt ült, nagy csapat gyalog és solyós székelységgel találkozott. Petőfi a Sverénylő őrnaggyal beszédbe ereszkedett l és azalatt a másfélezernyi csapat a szerkér közelébe érkezvén, kíváncsian hallatta a társalgást. — Mi a neve a százados úrnak? — —kérdezte elválás előtt az őrnagy. — Petőfi vagyok. — A poéta? — kérdezi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból. — Az vagyok, — válaszolt Petőfi. E szóra, mint egy varázsütésre, másfélezer ajakról harsant fel az „éljen!” Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, amelyben Petőfi kigyult arccal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek. ERDÉLY Bem Erdélynek egyik, Petőfi a másik végén jött be és különös, azonnal egymásra találtak. — Hannibálról szólván, tudja ön, tábornok úr, kit tartok én hozzá oly hasonlónak, amennyire csak lehet két ember egymáshoz? — kérdezte egyszer Bemtől Petőfi. — Nos? — önt, tábornok úr. — Tudja Isten, ennyit nem igényiek. Én csak egyet tudok, vagy nem is tudok ... Azt nem tudom, mi a félelem és a csüggedés. — Az a fő, Hannibál is ezt a kettőt nem tudta. — Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdemem, hanem Isten ajándéka. SZELINDEK Az erdélyi hadsereg 1849 január havában az első szebeni ütközet után Szelindekre vonult vissza. Az erdélyi ifjúság itt dalárdát alakított, amely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harci és más dalokat énekeltek. Kedvenc daluk volt akkortájt a népdalokon kívül a Marseillaise és „Búsul a lengyel”. Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólitotta szállására, velük barátságosan kezet szorított s aztán borral, szivarral, dohánnyal kínálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németeket, de oly cifrán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek. — Úgy, úgy, fiuk — mondotta —, csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A franciák szabadságdalát s a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a német nótákkal kikergethetnétek a világból. BERECZK Petőfi Kolozsváron át Tordára érkezett s nejét és gyermekét az ottani református papnak, Miklós Miklósnak vendégszeretetére bízta, maga pedig Egressy Gábor társaságában tovább haladt. Útközben értesültek róla, hogy Bem seregével együtt kivonult Moldovába. Petőfi július 25.-én Kővári Lászlóval, akit a magyar kormány a hadviselet történetének följegyzésére küldött ki, utána akart menni, de ezalatt híre jött, hogy már visszatérőben van. Kővári elmaradt, hanem Petőfi Egressyvel Bereczk nevű háromszékmegyei városkáig mégis elébe ment az öregnek, akire ott rá is találtak. Bem hintája a piacon állott, midőn Petőfi Egressy társaságában odalépett. Amint Bem Petőfit meglátta, felugrott, kihajolt a kocsiból, sírva borult Petőfi nyakába s felkiáltott franciául, mert rendszerint igy szoktak egymással beszélni ! — Mon fils! Mon fils! (Fiam! Fiam!) A körülállók azt kérdezték Egressytől: — Ugye bizony, ez az ifjú fia a tábornoknak? ERDÉLY 1849 pünkösd napján egy szász mezővárosban az előfogatot intéző biztoshoz ment egy honvédtiszt előfogatot kérni. Hátán remek kétcsövű fegyvert viselt, amelyet nem mert elhagyni. A biztos ajtaja előtt megállt egy pillanatra. Benntről heves szóváltás hallatszott ki. A biztos veszekedett valakivel, aki viszont őt a legválogatottabb szavakkal illette. — Már mondtam — kiáltotta a szász biztos jó magyarsággal —, nincs. Ma éppen negyvenkettő ment el. Várjon, míg vina kerül valamelyik! — Azzal a másik szobába ment s az ajtót hevesen becsukta maga mögött. A honvédtiszt kevés reménnyel nyitott be. Az előbb perelő idegen rá sem nézett, a sarat törülte le nadrágjáról. A biztos végre visszatért a szobába. Az újonnan érkezett tiszteletteljesen meghajolt s német nyelven előfogatot kért — Jaj, uram, de meglátszik önön, hogy erdélyi ember, — felelt a biztos. — Mily udvarias az erdélyi, ellenben milyen kötekedő a magyarországi... Nincs előfogat, uram. De tessék helyet foglalni, félóra múlva saját fogatomon utazik ön. Igen, igen, pedig nem tartoznám vele!... A honvédtiszt megköszönte szívességét s távozott. A magyarországi utána ment. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. — Hol loptad azt a fegyvert? — kérdezte az utcán. — Nem loptam. — Megér kétszáz pengőt. — Gondolom. — Add el nekem, megfizetem. — Nem eladó. — A biztos neked saját fogatát kínálta fel, add át nekem. Az én utam sietősebb. — Nem lehet, — szabadkozott az erdélyi. — Hogy hívnak? — Petőfi. — Petőfi? Te vagy az? Én úgy vagyok. Átölelték egymást, összecsókolóztak s a vendéglőben nagyot ittak. Most már maga kívánta, hogy fogadja el tőle emlékül fegyverét, de Petőfi visszautasította. Amikor előállott a biztos könnyű kocsijával a két tüzes paripa, Kay felajánlotta Petőfinek, aki el is fogadta s a bucsucsók után a lovak elvágtattak. Nemsokára betoppan a biztos haragtól kipirult arccal és heves szemrehányást tesz neki, hogy barátságával viszszaélve egy rakoncátlan embernek adta át az ő kocsiját — Uram, bocsásson meg, nem feliettem másként Ő fontosabb ügyben utazik, mint én. Aztán meg ő Petőfi. — Mit mond? Petőfi? Az lett volna? ő az én Schillerem, Göthém, Kleistom, Uhlandom!... Olvastam, bámultam műveit. Nekem is megvannak. No, uram, üzenje meg neki, hogy lovaimat is neki adom, csak hogy láttam, veszekedhettem a legnagyobb magyar költővel, Petőfivel! ERDÉLY Petőfi tudvalevőleg Klapka miatt kétszer is lemondott őrnagyi rangjáról s darab ideig visszavonult a nyilvánosság elől. Bem azonban úgy hozzá volt már szokva, hogy egyszer aztán utána küldte hadsegédét, Kiss ezredest s visszahívta táborába. És Petőfi nem birt ellentállni e hívásnak. Követte Bemet harmadnap a végzetes segesvári ütközetbe is. Mikor a vesztett csata után a csillagos ég ráborult a csatatérre, Bem már Keresztúrról nyomoztatta Petőfit minden irányban. Piszkosan, rongyosan szállingóztak a főhadiszállásra a vert sereg foszlányai. Az öreg úr minden egyes katonától külön megkérdezte: — Hol van Petőfi? De senki sem tudott feleletet adni. Bemet kétszeresen nyugtalanította az a tudat, hogy ő hívta vissza Petőfit. B. Kemény Farkas később azt kérdezte Bem jelenlétében egy honvédőrnagytól: — Instállak, nem tudtok még semmit sem Petőfiről? Bem felkapta fejét irataiból s mohon lépniPzfp • — Hallott talán valamit? — Nem. — Ne juttassák eszembe legnagyobb bűnömet! Én vagyok halálának oka: én hívtam őt vissza. Azután Bem újból elmerült az iratokban. MAROSVÁSÁRHELY 1849-ben, egy szép nyári hajnalon Ma-rosvásárhely utcáin sétált egy apa négy ©45 immm Anyám.elfelejtett nekem az este egy kis kandi MAGNESIA S. PELLEGRINO? adni. azért nem érzem jól magam. MAGNESIA S.PELLEGRINO Anizzsal, vagy anéljem és pezsgg. éves kisfiával. Messziről meglátja Petőfit, aki az utcára tolt szekerén apróságokat rakosgatott. — Jer, fiam, csókold meg a nagy költő kezét és emlékezzél reá! — szólta fel fiát az apa, aki ismerőse volt Petőfinek. — Isten áldja meg, Petőfi bácsi! — üdvözölte őt a gyerek. — Nagyot nőjj, fiam! — viszonzá Petőfi. A gyerek eközben megragadja és megcsókolta a költő kezét, mire Petőfi erősen szembe nézett a gyerek apjával s feddő hangon azt mondotta: — Ne neveld fiadat rabszolgának. 1939. július . „NEM NYÍLNAK A VÖLGYBEN... fsz erdődi vár, a szatmári emléktábla és a költői kastély Irta Jakab Antal 17" annak helységek, amelyek nevének puszta említése is nemzeti életünk egy-egy kiválóságát, életünknek fontosabb mozzanatát idézi fel bennünk. Tanulás közben képzeteinket térben és időben szeretjük valamihez odarögzíteni. Petőfi Sándor életének legnagyobb szerelmét így rögzítettük oda három szatmármegyei helységhez: Szatmárihoz, Erdődőhöz és Költőhöz. Júlia iránti szerelmének csúcsait és mélységeit ebben a városban és e két kis falucskában élte át a költő. Szerelmi lírájának legszebb termékei itt virágoztak ki. Ezt a három helységet úgy fonja körül a „Szeptember végén” borongós, örömteli és baljós hangulata, mint a költői Telekikastélyt a tetőig felfutó repkény. Még áll a vár, amelynek kertjében egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve ült a költő és szerelmese. Még áll a kápolna, amelyben elhangzott a holtomiglan, holtodiglan. Még látható a tó partján, a szomorúfűz ernyedten alácsüngő ágai alatt a hervadozó őszi tájról és szerelmének véghetetlenségéről álmodozott az Üstökös. Még látható a ház, amelynek homlokzatáról nem is olyan régen távolították el az emléktáblát. Azt hirdette ez a tábla, hogy azon a helyen szállott meg az ifjú pár, amikor a szívtelen apa átkai közben elindult boldogsága beteljesülése felé. Még megvan a kastély, ahol mézesheteiket töltötték. És megvan még a somfa, amelynek lombjai alatt a költő olyan sokat üldögélt, nézve a völgyben hervadozó virágokat. A vár félig rom már. Tégláit és köveit elviszik a falusiak. A kápolnának márcsak omladozó falai láthatók, tetejét elhordta a szél. A tóból fülencsés, iszalagos pocsolya lett. Aranyhalak helyett békák és vízisiklók lakják. A tűz korhadt törzséből fiatal csemeték sarjadoztak. Ágaikról nedv csepeg az emléktáblára. . Álldogálok a tó partján...” A háromágú somfa lelke helyén üresség tátong, ’férem még, de görcsös ágai úgy fonódnak össze, mintha napjai megnyújtásáért imádkoznék. Csendesen és szomorúan lépeget az, aki a költő nyomdokain erre jár. Tavaly ősszel jártam ott. Őt kerestem... A hajthatatlan apa elől, kedvesét átkarolva, ott tűnt el a megtépázott park tölgyfái között. Lábuk alatt még hallani véltem a haraszt zizzenését. Juliájával ott nézett ki a szatmári volt Eötvös utca kis házának ablakán. A fogatot várták, hogy a Teleki-kastélyba vigye őket... A koltói akácos úton előttem porzott el szekerük... Vitte őket a zsalugáteres emeleti szoba felé. Vitte őt, aki „már itt a földön üdvözült". És láttam a somfa alatt, midőn a papír fölé hajolva, a haza és Erdély egére tornyosuló felhők miatt aggódott, de elhessegette gondjait és pajkos jókedvvel vetette papírra: „Tiz pár csókot egy négbül...” ERDŐDErdőd, ez a kis szőlőkkel és gabonatáblákkal körülölelt falucska, mindig bizonyos tartózkodással viseltetett a költő iránt. A helység lakóinak nagy része, az évezredes magyar tekintélytiszteletből, inkább a Károlyi kastély uraihoz húzott. Ebből a tiszteletből jókora rész jutott Szendrey Ignác intézőnek, Julia apjának is. A lakosságot gazdaságilag elválaszthatatlan szálak fűzték a grófi birtokhoz. Az egyszerű nép fiai közül ki ismerte még az országutak vándor poétáját, aki egész életét a nép sorsának megjavítására és szabadságának biztosítására áldozta fel? Annak idején még csak az egyetemi és városi ifjúság lelkesedett érette, illetve a reformeszmékért. A gazdasági rend irányítói sárkányoknál jobban őrizték a falvak népét, nehogy Petőfi eszméi és forradalmi gondolatai gyökeret verjenek a széles tömegekben. Az urek pedig, megyei önkormányzatuk megtépázását féltve, mély pukkedliket csináltak a bécsi kormányzat felé. Júliával való megismerkedését megelőző nap nem hiába irta Petőfi a nagykárolyi megyegyűlésen. ..Isten, küldd e heteta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába jármot, hátára kancsukát!” De a népe sorsáért vívódó költő számára már útnak indult az isteni igazságszolgáltatás. A megyegyűlést követő bálon, 1846. szeptember 8-án, megismerkedik Júliával... A következő napokon szatmári barátaival: Riskó Ignáccal és Pap Endrével, Erdődön is meglátogatják a feltűnő szépségű, alig 18 éves leányt. Mialatt a barátok a várkastély fogadószobájában poharazgatnak az apával Sándor és Julia kiszöknek a parkba, ahol elhangzik a szerelmi vallomás. A lány a végleges választ tavaszra ígérte. „Rejtély vagy te, lányka nékem, S állsz megfejthetetlenül. Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közül." Felkapaszkodom a háború előtt kitatarozott bástyára. Messze a Szamos völgyében megcsillan a folyó. Idelátszanak a szatmári tornyok. A háttérben felködlenek a bányai hegyek. A kápolna omladékai között denevéreket riasztok fel álmukból. A boltíves és helyenként beomló alagutakban gyíkok futnak el lépteim közeledtére. Kérdezgetem a gyereket, aki utamon elkísér: — Halolttál róla? Ismered a verseit? Mit tudsz felőlük? — Verseket itt feleli. — A táblája itt van a kápolna falán, meg lent a tóparton. Itt esküdött meg a nagyságos tiszttáró úr leányával. Anyám mesélt róla valamit. Egy versét is tudtam, de már elfelejtettem. Hiába faggatom, mit tud még róla? Semmit. Ellenben tud egy regét a régi kuruc világból. A várkisasszony kiszökött és egy hurgonyos tisztnek átadta a kulcsokat... Azóta visszajár a szelleme.... Éjszakánként nem is tanácsos a romok között járni. Fehér ruhájában körüljárja az omladékokat és aki meglátja őt, meghal... A költő szelleme nem jár vissza Erdődön... Rongyos condrája, izzadó öreg paraszt hajtja el ökreit a várdomb alatt. Jobbágy-ősök ivadéka. Gyerekkorában még azt tanulta az iskolában: „ur ir”. A költő 95