BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 3. (1991)
1991 / 1. szám - SZEMLE - Lakner Judit: Bachmann Gábor - Rajk László - Peternák Miklós: Ravatal - Catafalque
SZEMLE Bachman-Rajk-Peternák: Ravatal - Catafalque NA-NE Galéria, H., é. n. 73 old., ár nélkül A kiadvány katalógus. Tárgya az 1989. július 16-án a Műcsarnok előtt, Bachmann Gábor és Rajk László tervei alapján elkészített ravatal, mint műalkotás. A kétnyelvű, magyar-angol kiadvány Peternák Miklós, művészettörténész bevezető tanulmánya után a ravatal terveit - a millenniumi emlékműre elképzelt korábbi verziót, s a végső műcsarnoki tervrajzokat - és felépítésének fekete-fehér dokumentumfotóit, majd a kész ravatal három színes fotóját tartalmazza. A függelékben Bachmann Gábort és Rajk Lászlót néhány dátumos életrajzi adat, alkotásaik, kiállításaik, publikációik , és a róluk szóló irodalom jegyzéke mutatja be. A füzet legutolsó oldalán írásos dokumentum, az 1989. június 2-i „Felhívás a magyar Nemzethez.” A rajzfüzet formájú könyv jól néz ki, szép Lugosi- Lugo László borítója, a rozsdabarna mezőbe kasírozott fekete keretes ravatalfotóval. A kétnyelvű cím és a design egyaránt „európai” hangulatot áraszt. Couleur locale: ha kinyitjuk, a lapok kihullanak belőle, és hő (fűtés) hatására a keménypapír fedőlap felkunkorodik. A NA-NE Galéria, mint tudjuk, és mint neve is jelzi, az „elutasított” avantgárd művészet fóruma. Aki nem ismeri Rajkot és Bachmannt, végignéz az itt felsorolt építészeti és kísérleti építészeti terveken, film és színházi díszletterveken, lemezborítókon, grafikákon, kiállításokon, és kiállító helyszíneken, a munkatársak névsorán, megtudhatja, hogy az autonómiáját az elmúlt korszakban is megőrző két avantgárd építészdíszlettervezőről van szó. Nem tudja meg Rajk László személyes, családi motívumait, amelyek a ravataltervezésre késztethették, és amelyek a mű érzelmi töltetét magyarázhatnák. Igaz, az efféle személyeskedés nem illene a katalógus objektív hangvételéhez. Hogyan viszonyul a temetőművészet az avantgárdhoz? Azaz, hogyan viszonyul ma a temetési pompa, a pompes funébres, a művészethez egyáltalán? Peternák Miklós írja bevezetőjében: „Normális esetben a halott búcsúztatása, majd a temetés olyan egyszeri aktus, melyet az adott közösségre jellemző szokások jól meghatározott keretbe vonnak. Minél kötöttebbek és betarthatóbbak az előírások, annál nagyobb segítséget kapnak az ittmaradottak (...).” Nem véletlen, hogy a temető a biztonságos giccs tárháza. A rituális jelleg olyan kötelezettségeket ró az emlékmű és a ravatal tervezőire, amelyeket igazi művész - különösen a huszadik században, amikor az igazi művészeket a formabontás és a médiummal való kísérletezés jellemez - csak kivételesen mér magára. A 19. század második felében Magyarországon a módosabbak külföldi szobrászokra vagy a kor népszerű magyar művészeire, Löfflerre, Pásztorra, Stróblra, Wesselyre bízták emlékműveik elkészítését. A tömegigényt egyszerű sírkőfaragók, vagy a híres Gerenday-féle sírkőgyár elégítette ki, a Gerenday cég neves embereknek is állított emléket, ők faragták Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Egressy Béni síremlékét és összesen 21 Kossuth-szobrot. Modernizmusnak csak elvétve találjuk nyomait a századforduló temetőiben, a szecesszió két hazai mestere, Lajta Béla és Lechner Ödön tervezett síremlékeket a budapesti zsidó temetőkbe. A Kerepesi temető három mauzóleumát (Batthyány, Deák, Kossuth) az akadémikus művészet jelentős képviselői, Schikedanz Albert, Gerster Kálmán, Stróbl Alajos, Székely Bertalan tervezték és díszítették. Három monumentális historikus építmény, az akadémikus művészet allegóriáival. A századforduló temetési lázában („Csináljuk meg a Campo Santo-t a művészet szent nevében! Mutassuk meg, hogy valami nevezetességünk mégiscsak van!”) a legnagyobb művészek is érdemes feladatnak találták a sírkő és emlékműtervezést. Újító szándékú, eredeti művészek is részt vettek a pályázatokon. (A Kossuth-mauzóleum második díjasai Lajta Béla, Tóth István, Teles Ede). Az első világháború után azonban a szobrászat és a megrendelésre dolgozó emlékműszobrászat különvált. A ravatal most jelent meg első ízben a modern magyar funerális művészet történetében, mint jelentős művészeti alkotás. Mária Terézia az udvarába hívott fafaragó művészekkel még életében elkészíttette ravatalát. De a halálra való előkészület ilyen gondossága az utóbbi két évszázadra nem jellemző. A ravatal gyorsan kell, és ideiglenes, a temetés után lebontják. A ravatal felállítása és díszítése a századforduló leghíresebb temetésein is valamelyik temetkezési vállalat szakembereinek rutinfeladata volt. Ők állították fel a tradicionális kellékekkel ellátott és a kor divatjának megfelelően elkészített és feldíszített emelvényt valamelyik rangos helyszínen (Akadémia, Operaház, Nemzeti Múzeum stb.) Originalitást senki sem várt tőlük, csak azt, hogy a dolog „nagyszabású” legyen. Az újságok elragadtatva számoltak be: hány lépcső, hány kandeláber, oszlop, koszorú, mennyi baldachin, ezüst, arany lett alkalmazva. A dokumentálás és a sokszorosítás könnyű technikái megváltoztatták a művészek anyaghoz és időhöz való viszonyát. Az avantgárd vonzódik a tünékenyhez. A kor nem kedveli a nagyotmondást a maradandóságot illetően. Az ötvenhatos mártírok emlékművére kiírt pályázatot Jovánovics György nyerte meg, az avantgárd művészet minimalistája, aki a legtörékenyebb anyagból, gipszből készíti legtöbbször tiszta fehér, gyakran csak rézsútos fényben láthatóvá váló reliefjeit. Magyarországon 1989. június 16- án temetés-tévé-forradalom volt. Temetni tudunk. Nem véletlen, hogy a nemzeti egységbe forrás, a forradalmi megigézettség, az újjászületés - a gyászhimnusz balsorssal vert hazájában, ahol mellesleg a főváros egyik központi szabadidő- 97