BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 5. (1993)

1993 / 4. szám - SZEMLE - Pető Katalin: William Styron: Látható sötétség

BUKSZ 1993 nem gyávaság, nem a család, a hátra­­hagyottak iránti kegyetlenség, hanem a határtalan szenvedés, a kibírhatat­lan kín megszüntetése. A lelki megbetegedésekről, azok eredetéről való elképzelések - némi túlzással - egyidősek a civilizáció tör­ténetével. „Már a régi görögök is tudták”, hogy bizony nagy fába vágja fejszéjét az, aki a lélek megismerésé­re vállalkozik. A ma lélekgyógyász igehírdetői erről mintha megfeled­keztek volna. Magabiztos kinyilat­koztatásaikat hallva a szerintük lé­tező egy igaz útról, tudom (bár ne­héz elhinnem), hogy tényleg azt gon­dolják: mindaz, amit érzünk, gondo­lunk, amitől rettegünk vagy amire vágyunk, tényleg beskatulyázható, s egy névvel (sőt a jobb összevethető­­ség kedvéért, kóddal) leírható? Hogy létezik egységes magyarázat? Lássuk, mit ír minderről Arisztote­lész a Lélekfilozófiai írások első köny­vében! „Azonban a lélekre vonatko­zóan... valami bizonyossághoz eljutni mindenképpen a legnehezebb dolgok közé tartozik... kétségeink lehetnek a lelki tulajdonságokra nézve is, vajon ezek mind közösek-e a testtel, vagy van olyan is, amelyik csak a léleknek sajátja...” (Steiger Kornél fordítása). Styron könyvének némely passzu­sát kötelező olvasmányként ajánlha­tom minden pszichiáter számára. Tengerentúli recepcióját nem isme­rem, de úgy gondolom, az Amerikai Pszichiátriai Társaság nem teszi ki az ablakba. Alcíme akár „A iatrogéniá­­ról” is lehetne. Az a hihetetlen mennyiségű bornírtság, amivel egy súlyosan beteg ember találkozik, ha - felismerve és elfogadva betegsége tényét („betegségbelátással rendelke­zik”) - bekerül a pszichiátria intéz­ményrendszerébe... Orvosi utasítá­sok, amelyek egyszerűen semmit sem jelentenek a beteg számára, hi­szen honnan tudná, hogy a fokozato­san emelkedő esti altatóadag-igény az - önmagában is életveszélyes - hozzászokás jele? Mit érdekel valakit az, hogy reggel vagy este pusztítób­­bak-e a tünetei, s mikor elviselhetet­lenebb a szenvedés... Ha ilyesmit kérdezünk (és kérdezni kell, mert, kérem, ennek nagy szerepe van a be­tegségek elkülönítő diagnózisában), a beteg számára ott, bent az átlátha­tatlan sötétben azt jelenti: az orvos nem rá figyel. Ha az utolsó ments­vár, az orvos, a végső kapaszkodó, arra figyelmeztet, hogy egy új, majd hetek múlva ható tabletta impotenci­át okozhat, ez csak egyet jelent: a végső magárahagyottságot. Olyan, mintha az amputált lábú ember fi­gyelmét a sebész arra hívná fel, hogy most egy darabig nehéz lesz méretre cipőt kapnia. És ha a világ legokosabb embere, az orvosom, még ő sem ismeri a betegségem - ha ismerné, nem mondana ilyent, tud­ná, hogy élőhalott vagyok -, az eljut­tat a végső határig. Ami velem van, az mással még so­ha nem esett meg, az nincs is, bűn, rossz, az én hibám - vagy én magam -, és csak velem együtt pusztítható el. S tesszük pedig mindezt a szakma szabályai szerint, lege artis, mint tet­te a könyvben említett dr. Gold is, asztalán az amerikai (és a magyar) pszichiáterek „bibliájával”, a Lelki megbetegedések diagnosztikus és statisz­tikai kézikönyvével. A depresszió misztérium volt és marad - írja Styron. Azt hiszem, másról van szó. Misztérium az embe­ri lélek, kiismerhetetlen, mert végte­len természetű. Pénz, tehetség, siker, rendezett élet, jó orvosok, kezelés - hrányan hiszik, ha ők részesültek vol­na mindebben, nem jutottak volna olyan mélyre. Sosem kerültek volna olyan súlyos állapotba, ha nem kerül­tek volna pszichiátriai osztályra. És íme­­ ebben a történetben a pszichi­átria viszont igazi azilum, ahol a be­lépés pillanatától megkönnyebbül a lélek, s a csábító vég, az öngyilkosság vonzása fokozatosan megszűnik. Hő­sünk találkozik a pszichiátriai osztály infantilis, legfeljebb szellemi fogyaté­kosok számára megfelelő „csoportjai­val”, részt kell vennie - rajzterápia cí­men - kiscsoportos óvodások szintjén működő foglalkozásokon - és meg­gyógyul. Van persze minderre né­hány elméleti magyarázat, elfogadha­tók. Csak hát ki ne hallott volna tra­gikus kimenetelű, ellenkező előjelű példákról. Ismerünk emberi roncso­kat, akik egy-egy elmeosztályos keze­lés immár örökre kitörölhetetlen nyomait viselik, s akiknek életében a „pszichiátriai karrieren” kívül min­den más út bezárult. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy lelkünk megismételhetetlenül önmaga. Ilyesmi ugyan az ujjlenyo­mat is, de az örökké változatlan, egy emberre és csakis őrá jellemző, min­dig ugyanaz. Effajta lelki daktilosz­­kópia azonban­ nincsen. Nemcsak az tudományos, ami megismételhető. És nem is csak az az értékes. Ha egy pszichiáter agya (gondolkodásmódja) úgy működik, hogy az eredménye számítógépbe táplálható - abból sok minden származhat (például „közle­mények”), de egy biztosan nem: a beteg megértése. Igen, tudom, itt rajtakapható vagyok, de a beteg és a betegsége nem azonos. Abból, hogy bizonyos hormonoknak, gyógysze­reknek mi a koncentrációjuk a vér­ben vagy a liquorban, sokat tudhat­unk meg a betegség biokémiájáról - de arról semmit, hogyan élte át vala­ki kisgyermekként az anyja halálát. Sem irodalmi, sem szakmai szöveg fordítása nem könnyű feladat. Külö­nösen nem az, ha a kettő keveredik. Kiss Zsuzsa fordítása hűséges, olykor túlságosan is. Bár az eredeti szöveg­ben Styron valóban azt írja, hogy a Cino del Duca-díj átvételének „káp­rázatosan helyre kellett volna hoz­nia” az egoját (11. old.) (to accept an award which should have spar­­kingly restored my ego), azért ez ma­gyarul mégis jobban hangzana mondjuk úgy, hogy a díjtól „énem ragyogó gyógyulása elvárható lett volna”. Nem tudom, hogyan jutott eszébe a fordítónak a „hízott a má­jam” fordulat, kevés ennél stíluside­­genebb ötletet tudok elképzelni. Rá­adásul az „As an American I found it especially hard not to feel honored” mondat nem is ezt jelenti. Jobban megfelel neki talán valami olyasmi, hogy „nehéz lett volna nem éreznem az ebben [a díj odaítélésében] rejlő megbecsülést”. Értelmi és fordítási hiba (14. old.) a „mediating intel­lect” „mérlegelő tudat”-ként fordítá­sa, hiszen az „közvetítő értelme”-t jelent. Styron nem a „balesetek való­ságosságáéban hisz (29. old.), ellen­kezőleg, abban, hogy valóban létez­nek tudattalanul önmagunk ellen el­követett balesetek (I believe in the reality of accidents we subconscious­ly perpetrate on ourselves). Kórház­ba kerülését nem „közel tettleges”

Next