BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 5. (1993)
1993 / 4. szám - SZEMLE - Pető Katalin: William Styron: Látható sötétség
BUKSZ 1993 nem gyávaság, nem a család, a hátrahagyottak iránti kegyetlenség, hanem a határtalan szenvedés, a kibírhatatlan kín megszüntetése. A lelki megbetegedésekről, azok eredetéről való elképzelések - némi túlzással - egyidősek a civilizáció történetével. „Már a régi görögök is tudták”, hogy bizony nagy fába vágja fejszéjét az, aki a lélek megismerésére vállalkozik. A ma lélekgyógyász igehírdetői erről mintha megfeledkeztek volna. Magabiztos kinyilatkoztatásaikat hallva a szerintük létező egy igaz útról, tudom (bár nehéz elhinnem), hogy tényleg azt gondolják: mindaz, amit érzünk, gondolunk, amitől rettegünk vagy amire vágyunk, tényleg beskatulyázható, s egy névvel (sőt a jobb összevethetőség kedvéért, kóddal) leírható? Hogy létezik egységes magyarázat? Lássuk, mit ír minderről Arisztotelész a Lélekfilozófiai írások első könyvében! „Azonban a lélekre vonatkozóan... valami bizonyossághoz eljutni mindenképpen a legnehezebb dolgok közé tartozik... kétségeink lehetnek a lelki tulajdonságokra nézve is, vajon ezek mind közösek-e a testtel, vagy van olyan is, amelyik csak a léleknek sajátja...” (Steiger Kornél fordítása). Styron könyvének némely passzusát kötelező olvasmányként ajánlhatom minden pszichiáter számára. Tengerentúli recepcióját nem ismerem, de úgy gondolom, az Amerikai Pszichiátriai Társaság nem teszi ki az ablakba. Alcíme akár „A iatrogéniáról” is lehetne. Az a hihetetlen mennyiségű bornírtság, amivel egy súlyosan beteg ember találkozik, ha - felismerve és elfogadva betegsége tényét („betegségbelátással rendelkezik”) - bekerül a pszichiátria intézményrendszerébe... Orvosi utasítások, amelyek egyszerűen semmit sem jelentenek a beteg számára, hiszen honnan tudná, hogy a fokozatosan emelkedő esti altatóadag-igény az - önmagában is életveszélyes - hozzászokás jele? Mit érdekel valakit az, hogy reggel vagy este pusztítóbbak-e a tünetei, s mikor elviselhetetlenebb a szenvedés... Ha ilyesmit kérdezünk (és kérdezni kell, mert, kérem, ennek nagy szerepe van a betegségek elkülönítő diagnózisában), a beteg számára ott, bent az átláthatatlan sötétben azt jelenti: az orvos nem rá figyel. Ha az utolsó mentsvár, az orvos, a végső kapaszkodó, arra figyelmeztet, hogy egy új, majd hetek múlva ható tabletta impotenciát okozhat, ez csak egyet jelent: a végső magárahagyottságot. Olyan, mintha az amputált lábú ember figyelmét a sebész arra hívná fel, hogy most egy darabig nehéz lesz méretre cipőt kapnia. És ha a világ legokosabb embere, az orvosom, még ő sem ismeri a betegségem - ha ismerné, nem mondana ilyent, tudná, hogy élőhalott vagyok -, az eljuttat a végső határig. Ami velem van, az mással még soha nem esett meg, az nincs is, bűn, rossz, az én hibám - vagy én magam -, és csak velem együtt pusztítható el. S tesszük pedig mindezt a szakma szabályai szerint, lege artis, mint tette a könyvben említett dr. Gold is, asztalán az amerikai (és a magyar) pszichiáterek „bibliájával”, a Lelki megbetegedések diagnosztikus és statisztikai kézikönyvével. A depresszió misztérium volt és marad - írja Styron. Azt hiszem, másról van szó. Misztérium az emberi lélek, kiismerhetetlen, mert végtelen természetű. Pénz, tehetség, siker, rendezett élet, jó orvosok, kezelés - hrányan hiszik, ha ők részesültek volna mindebben, nem jutottak volna olyan mélyre. Sosem kerültek volna olyan súlyos állapotba, ha nem kerültek volna pszichiátriai osztályra. És íme ebben a történetben a pszichiátria viszont igazi azilum, ahol a belépés pillanatától megkönnyebbül a lélek, s a csábító vég, az öngyilkosság vonzása fokozatosan megszűnik. Hősünk találkozik a pszichiátriai osztály infantilis, legfeljebb szellemi fogyatékosok számára megfelelő „csoportjaival”, részt kell vennie - rajzterápia címen - kiscsoportos óvodások szintjén működő foglalkozásokon - és meggyógyul. Van persze minderre néhány elméleti magyarázat, elfogadhatók. Csak hát ki ne hallott volna tragikus kimenetelű, ellenkező előjelű példákról. Ismerünk emberi roncsokat, akik egy-egy elmeosztályos kezelés immár örökre kitörölhetetlen nyomait viselik, s akiknek életében a „pszichiátriai karrieren” kívül minden más út bezárult. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy lelkünk megismételhetetlenül önmaga. Ilyesmi ugyan az ujjlenyomat is, de az örökké változatlan, egy emberre és csakis őrá jellemző, mindig ugyanaz. Effajta lelki daktiloszkópia azonban nincsen. Nemcsak az tudományos, ami megismételhető. És nem is csak az az értékes. Ha egy pszichiáter agya (gondolkodásmódja) úgy működik, hogy az eredménye számítógépbe táplálható - abból sok minden származhat (például „közlemények”), de egy biztosan nem: a beteg megértése. Igen, tudom, itt rajtakapható vagyok, de a beteg és a betegsége nem azonos. Abból, hogy bizonyos hormonoknak, gyógyszereknek mi a koncentrációjuk a vérben vagy a liquorban, sokat tudhatunk meg a betegség biokémiájáról - de arról semmit, hogyan élte át valaki kisgyermekként az anyja halálát. Sem irodalmi, sem szakmai szöveg fordítása nem könnyű feladat. Különösen nem az, ha a kettő keveredik. Kiss Zsuzsa fordítása hűséges, olykor túlságosan is. Bár az eredeti szövegben Styron valóban azt írja, hogy a Cino del Duca-díj átvételének „káprázatosan helyre kellett volna hoznia” az egoját (11. old.) (to accept an award which should have sparkingly restored my ego), azért ez magyarul mégis jobban hangzana mondjuk úgy, hogy a díjtól „énem ragyogó gyógyulása elvárható lett volna”. Nem tudom, hogyan jutott eszébe a fordítónak a „hízott a májam” fordulat, kevés ennél stílusidegenebb ötletet tudok elképzelni. Ráadásul az „As an American I found it especially hard not to feel honored” mondat nem is ezt jelenti. Jobban megfelel neki talán valami olyasmi, hogy „nehéz lett volna nem éreznem az ebben [a díj odaítélésében] rejlő megbecsülést”. Értelmi és fordítási hiba (14. old.) a „mediating intellect” „mérlegelő tudat”-ként fordítása, hiszen az „közvetítő értelme”-t jelent. Styron nem a „balesetek valóságosságáéban hisz (29. old.), ellenkezőleg, abban, hogy valóban léteznek tudattalanul önmagunk ellen elkövetett balesetek (I believe in the reality of accidents we subconsciously perpetrate on ourselves). Kórházba kerülését nem „közel tettleges”