BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 10. (1998)
1998 / 2. szám - MI A PÁLYA? - Raulff, Ulrich: A történetírás és képei
226 BUKSZ 1998 A TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KÉPEI „Egy korszak és egy másik különbsége két kép vagy két szimfónia különbségéhez hasonló, s így alapjában véve esztétikai természetű” - írja 1949-ben Philippe Ariés a tudományos történetírásról szóló írásában. „A történelem valódi tárgya az aura felismerésében rejlik, hiszen az aura az idő egy pillanatát éppúgy jellemzi, mint egy festő módszere egész életművét. A történészek a történelem esztétikai természetét elhanyagolták, s ez arra vezetett, hogy az általuk felidézni vagy magyarázni akart korszakok teljesen elszürkültek.” Aki, mint Aries, egy adott történelmi korszakot egy képzőművészeti alkotással vagy egy szimfóniával vet össze, a történelem esztétikai felfogása mellett tesz hitet. Ez az a tradíció, melyet Eduard Fueter A legújabb historiográfia története című művében a nagy XIX. századi dilettánsok, Renan és Burckhardt műveire vezet vissza. Jacob Burckhardt egész életében azon fáradozott, hogy a történelemfilozófia varázsát megtörje: a történelmi anyag reflexiója helyébe annak szemléletét akarta állítani. Burckhardt tudta, hogy ezzel együtt jár az idealizmus értékeinek átértékelése: az igazat és a jót az idő által sokrétűen változónak és meghatározottnak mutatja be írásában, és a szépet úgy, mint ami felette áll az idők változásának. Az olyan történelmi világban, ahol az erkölcsi törvények csillaga elhalványul és az esztétika napja felkel, a szenvedés is átszellemül, ami Burckhardt számára a történelmi megismerés első és utolsó szavával volt egyenlő: a szenvedés képe lett a történelem igazi képe - anélkül, hogy igazolta volna a szenvedés jogosságát. Ahogy az esztétika tárgya és a művészet ideálja a szép volt, úgy lett az esztétikai történelem tárgya a pátosz. „A korszak elszürkülése” - amiről Philippe Aries beszél -, egy olyan történelemfelfogás műve volt, mely a pátosz iránt való érzékenységét feláldozta az objektivitás iránti vágyáért. A történetírást hosszú ideig a művészet egy válfajaként tartották számon. Csupán a XVII. század vége óta erősödött meg azoknak a tudósoknak a hangja, akik a tudományhoz akarták közelíteni a történelmet. De csak a XIX. század kezdte meg, és, úgy tetszik, hajtotta is végre ezt az átalakulást. Mind a mai napig nem némult el teljesen a történelem szcientizmusa elleni, Nietzschére vagy Georgéra, az életre vagy a költészetre hivatkozó tiltakozás. Mind a mai napig nem tűnt el annak tudata, hogy a történetírás a tiszta művészet birodalmának és az egzakt tudományoknak, a fikció és a tények kultúrájának határát lépi át minduntalan. Művészet, mely elmúlt idők tényeiből komponál, de egyben tudomány is, melynek tárgya a levéltárakban raktározott fikció. Hogy a történelem múzsája, Klió is költő, arra Hayden White poetológiai tanulmányai emlékeztettek újra. És amit több mint hatvan évvel ezelőtt Friedrich Gundolf a történelemírás nagykönyvében megírt: mármint hogy a történetírás a német irodalom virágzó ágazata, ezt a természetes rokonságot egymásra irányuló, választott rokonság maszkja mögött a historizmus genealógusai, Wolfgang Hardtwig és legújabban Daniel Fulda tették újra láthatóvá. Nincs az a tudományosság, amelyik pótolni tudja a személyes stílus felbecsülhetetlen értékét, jegyezte meg egyszer egy eminens viktoriánus. Peter Gay sok évvel ezelőtt megpróbálta bebizonyítani, hogy ez a mondás a történészre is vonatkozik. Mekkora irodalmi babért arathat, de mekkora felháborodást is kelthet a tudomány határának őreinél az olyan történet, mely a források konkrétumait átlépi, és a képzeletre hagyatkozik - mindkettőt demonstrálta néhány évvel ezelőtt Jonathan Spence Matteo Ricciről szóló könyvével. Nem kell aggódni, nem akarom újra végiglapozni a történelem kontra tudomány, és történelem kontra művészet peranyagát. És a félelmetes „narrativitás” címkéjű dossziét, melyet két évtizede a bielefeldi szemináriumi dolgozatok csordulásig megtöltenek, sem nyitom ki. A történelmi esztétika elemeit csak igen csekély mértékben alkotják a történelem elbeszélő és retorikai dimenziói. Azok sokkal triviálisabbak, a történelmi felismerés vizuális részét érintik, és - egészen pontosan - a kép jelentőségét a történetírásban. Rossz példája lennék a kósza strukturalisták maroknyi csoportjának - akikhez még mindig tartozom -, ha azt akarnám állítani, hogy a történetírás képei még a nyelven innen vagy már azon túl találhatók. Ellenkezőleg: ha követnek, megláthatják, hogy mindig nyelvi eszközök szükségesek a képek feldolgozásához, artikulálásukhoz és feltárásukhoz. Ugyanakkor azt gondolom, szükség van rá, hogy pillantásunkat a történeti megismerés grammatikájáról újra annak optikájára vessük. Martin Jay közel állt az igazsághoz, amikor nemrég a látás hitelének rontását - „denigration of vision” - fájlalta a francia ismeretelméletben és hermeneutikában. A látás elhanyagolása a humán tudományokban szorosan összefügg, ha nem okozatilag, akkor azzal a „linguistic turn”-nel, mely sok mindent megvilágított, de jó néhány dolgot el is homályosított. A nyelviség szükségszerű hangsúlyozása és az elbeszélés üdvözölendő reneszánsza a történetírásban is avval a kevéssé örömteli mellékhatással járt, hogy a szemlélet szerepe háttérbe szorult és elhomályosult. De a történetírás számára is érvényes, amit Ernst Cassirer a felvilágosodás gyakran figyelmen kívül hagyott oldalának nevez, hogy annak mottója nemcsak „aude sapere”, hanem „aude videre" is. Nincs nagy történetírás vízió nélkül - a vízió összes lehetséges értelmében véve, azaz észlelés, szemlélet és arc nélkül. Ismerjük Edward Gibbon leírását 1764. október 15-e estéjéről, amikor a Capitolium lépcsőin ülve és a ferencesek énekét hallgatva megfogant benne a Római Birodalom bukásáról szóló hatalmas művének a terve. Ulrich Raulff: Die Historie und Ihre Bilder. Sinn und Form, 1998. 1. szám, 124-137. old.