BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 2. szám - PROBLÉMA - Hász-Fehér Katalin: Az ángoly kert és a kínai enciklopédia (Közköltészet 1. Mulattatók Sajtó alá rend. Küllős Imola. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század. IV.; Mesterkedők. Antológia. Szerk. Kovács Sándor Iván)
ta a nem nemzeti nyelvű irodalommal való foglalkozást. A nemzeti irodalom szerinte „egy nemzet nyelvén kifejezett szellemi termékek összessége. [...] Itt a nyelv az összekötő és elválasztó vonal.” Ugyanakkor „az irodalomban a nemzeti szellem kutatása vagy a fejlődés nyomon követése czéljából más, pl. latin nyelvű irodalom [...] is a nemzeti irodalom körébe vonható, anélkül, hogy az azért a nemzeti irodalomhoz szorosan hozzátartoznék”. Ennek fényében bírálja a modern túlkapásokat a diszciplínán belül, melyek szerint „a modern irodalomtörténet nem lehet nemzeti, hanem csak európai, hogy az nem egyéb, mint korrajz, művelődés-, erkölcs- és lélektörténet (Platzhoff), hogy az irodalomtörténet annyi mint műtörténet (Bartels) stb.”.11 Horváth János a Minerva 1922-es évfolyamában ugyancsak szintézisként definiálja a tudományágat: „minden rendszeres irodalomtörténet voltakép megannyi kísérlet a szintézisre”, Pintér Jenőt pedig azzal minősíti (le), hogy „nincs meg benne az egész nagy történeti anyagon végigvonuló, s azt mintegy gondolatbeli egységbe szervező szintetikus vezérelv”. A vezérelv azonban Horváth Jánosnál a mátrix ellenében működik. A narratíva szerinte a történeti anyagban magában rejlik, így azt „utólagosan”, a szövegek és folyamatok közvetlen megfigyelésével kell rekonstruálni, és ez az irodalomtörténész legfontosabb feladata.112 Az anyagra ráterített elsődleges narratív háló - legalábbis egyes irodalmi-történelmi korszakokban - szerinte túl mechanikusan szelektál: „A nemzetiség s művésziség elvével is oly pusztítást kellene véghezvinnem a régiségben, hogy ez ellen felháborodva tiltakoznék minden történeti érzék.”13 Előzetes nagy elbeszélésként értelmezi a tudományágat az a típusú szemlélet is, amely a felszabadított módszerek, megközelítésmódok és perspektívák sokaságát állítaná az egyetlen narratíva helyébe. Dézsi Lajos a XX. század legelején két tanulmányban teszi közzé diszciplináris reflexióit, felsorolva a korszakban újdonságnak számító módszertani irányzatokat, amelyeket két csoportra oszt. Az elsőbe a külföldön már alkalmazott és a magyar irodalomtörténet-írásra nézve is termékenynek ígérkező módszerek kerülnek (a filológiai, esztétikai, fejlődéstörténeti, történelmi vagy történelmi-lélektani, erkölcsi, összehasonlító és „aesthopsychologikus” módszer). A második csoportba az egyéni nevekkel - Ricardou, Lacombe, Renard, Dumesnil stb. - fémjelzett utak („diskurzusok”) tartoznak, melyeket „jobbára a felsorolt módszerek összetételeinek, változatainak, továbbfejlesztéseinek” tekint. Az első csoport kész, kidolgozott narrációs sémákat jelent (amennyiben a módszert is narratív struktúraként definiáljuk), a második variációk, egyéni elbeszélések lehetőségét foglalja magába. Ez utóbbiakkal később nem foglalkozik, noha a „melyikhez csatlakozni” kérdésre adott válasza - „mindenikhez és egyikhez sem kizárólag” - ezt a reményt keltené kései olvasójában. A narratívák teljes felszabadítását Dézsi több okból is elutasítja. Az irodalomtörténetet mindenekelőtt az anyag rendezésének és rendszerezésnek tartja, olyan szelekciós tevékenységnek, amely az „aesthetika kánonával” méri és emeli be vagy zárja ki a tudományterületről a folyton gyarapodó mennyiség egyes darabjait.14 A rendszerezés egyúttal rendszabályozás is, ezt szolgálja a kritika, amikor kijelöli az anyagban való tájékozódás útjait, irányait, járható területeit, vagyis narratívába zárja a lehetséges diskurzusokat: „Rengeteg erdő évezredes örökzöld sudárfákkal s apró cserjékkel, alant letűnt tenyészet vastag avarrétegével. Nagy oczeán, mely ezredévek óta gyarapodott s gyarapodik folyvást a beleömlő számtalan nagy folyamok és kis patakok ezreivel. Mire van szükségünk, hogy a rengetegben el ne tévedjünk, s ez óczeánon czéltalanúl idestova ne bolyongjunk? Ha az irodalomtörténetet térképhez hasonlíthatnók, iránytűnek, mely szerint tájékozódjunk, az irodalmi kritikát kell elfogadnunk.”15 Az irodalomtörténet diszciplináris pilléreit Dézsi Lajosnál a továbbiakban a pontosan definiált tárgy, feladat és cél alkotja. A tárgy az irodalmi mű és az író életrajza, a feladat az idő rendjének megteremtése, ezen belül egy fejlődéskép narratívájának a felépítése, végül a cél egy társadalmi kánon létrehozása és szigorú felügyelete: „tisztult ízlésnél fogva, melyet képvisel, ez a tudomány van hivatva a közízlés helyeslését vagy kárhoztatását kifejezni, sőt annak irányt jelölni.”16 17 18 19 A forráskutatás egyszerre szabad és kötött ebben a látszat ellenére többszörösen zárolt koncepcióban. Egyrészt fel kell tárnia és megmentenie „nemzeti irodalmunk mindazon emlékeit, melyek még el nem kallódtak”. Ehhez a hitelesség és pontosság érdekében, de azért is, mert minden narratíva lényegében egy saját szövegstruktúrára épül, vissza kell térnie az eredeti 11 ■ Dézsi Lajos: Az irodalomtörténet módszerei. Bevezetés az irodalomtörténetbe. Irodalomtörténeti Közlemények 1903. 1-32., 136-142., 274-295., 394-127. old. (A továbbiakban: Dézsi, 1903.) Itt: 5. és 8. old. 12 ■ Horváth János: Magyar irodalomismeret. Minerva, 1922. 1-3. szám, 187-207. old. 13 ■ Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai, Bp., 1976. 74. old. Horváth János koncepciójáról vö. Erdélyi K. Mihály: A szintézis jegyében. Az irodalomtörténeti rendszerezés gondolata a századfordulón s századelőn, különös tekintettel Horváth Jánosra. Literatura, 1980. 3-4. szám, 389-409. old.; Reisinger János: Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón. Horváth János és Babits Mihály. Literatura, 1980. 3-4. szám, 410-427. old. A jelzett problémakör szempontjából különösen fontos Szili József tanulmánya: A nemzeti irodalomtörténetírás elméletei. Literatura, 1990. 2. szám, 130-140. old. 14 ■ Dézsi Lajos: A magyar irodalomtörténeti kutatás feladatairól. 1902. szept. 23-án tartott budapesti egyetemi megnyitó előadás. Irodalomtörténeti Közlemények, 1904. 1-15. old. (A továbbiakban: Dézsi, 1904.) 15 ■ Dézsi, 1903. 17. old. 16 ■ Dézsi, 1904. 2. old. 17 ■ Horváth Károly: A pozitivizmus a magyar irodalomtörténetírásban. Irodalomtörténeti Közlemények, 1959. 403-415. old. 18 ■ Horváth: i. m. 413. old. 19 ■ György Lajos: Tárgytörténet és irodalomtörténet. Irodalomtörténeti Közlemények, 1934. 225-233. old. Itt: 231. old.