BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)

2002 / 2. szám - PROBLÉMA - Hász-Fehér Katalin: Az ángoly kert és a kínai enciklopédia (Közköltészet 1. Mulattatók Sajtó alá rend. Küllős Imola. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század. IV.; Mesterkedők. Antológia. Szerk. Kovács Sándor Iván)

ta a nem nemzeti nyelvű irodalommal való foglalko­zást. A nemzeti irodalom szerinte „egy nemzet nyel­vén kifejezett szellemi termékek összessége. [...] Itt a nyelv az összekötő és elválasztó vonal.” Ugyanakkor „az irodalomban a nemzeti szellem kutatása vagy a fejlődés nyomon követése czéljából más, pl. latin nyelvű irodalom [...] is a nemzeti irodalom körébe vonható, a­nélkül, hogy az azért a nemzeti irodalom­hoz szorosan hozzátartoznék”. Ennek fényében bírál­ja a modern túlkapásokat a diszciplínán belül, me­lyek szerint „a modern irodalomtörténet nem lehet nemzeti, hanem csak európai, hogy az nem egyéb, mint korrajz, művelődés-, erkölcs- és lélektörténet (Platzhoff), hogy az irodalomtörténet annyi mint műtörténet (Bartels) stb.”.11 Horváth János a Minerva 1922-es évfolyamában ugyancsak szintézisként definiálja a tudományágat: „minden rendszeres irodalomtörténet voltakép meg­annyi kísérlet a szintézisre”, Pintér Jenőt pedig azzal minősíti (le), hogy „nincs meg benne az egész nagy történeti anyagon végigvonuló, s azt mintegy gondo­latbeli egységbe szervező szintetikus vezérelv”. A ve­zérelv azonban Horváth Jánosnál a mátrix ellenében működik. A narratíva szerinte a történeti anyagban magában rejlik, így azt „utólagosan”, a szövegek és folyamatok közvetlen megfigyelésével kell rekonstru­álni, és ez az irodalomtörténész legfontosabb felada­ta.1­12 Az anyagra ráterített elsődleges narratív háló - legalábbis egyes irodalmi-történelmi korszakokban - szerinte túl mechanikusan szelektál: „A nemzetiség s művésziség elvével is oly pusztítást kellene véghez­­vinnem a régiségben, hogy ez ellen felháborodva til­takoznék minden történeti érzék.”13 Előzetes nagy elbeszélésként értelmezi a tudo­mányágat az a típusú szemlélet is, amely a felszaba­dított módszerek, megközelítésmódok és perspektí­vák sokaságát állítaná az egyetlen narratíva helyébe. Dézsi Lajos a XX. század legelején két tanulmány­ban teszi közzé diszciplináris reflexióit, felsorolva a korszakban újdonságnak számító módszertani irány­zatokat, amelyeket két csoportra oszt. Az elsőbe a külföldön már alkalmazott és a magyar irodalomtör­ténet-írásra nézve is termékenynek ígérkező módsze­rek kerülnek (a filológiai, esztétikai, fejlődéstörténe­ti, történelmi vagy történelmi-lélektani, erkölcsi, összehasonlító és „aesthopsychologikus” módszer). A második csoportba az egyéni nevekkel - Ricardou, Lacombe, Renard, Dumesnil stb. - fémjelzett utak („diskurzusok”) tartoznak, melyeket „jobbára a fel­sorolt módszerek összetételeinek, változatainak, to­vábbfejlesztéseinek” tekint. Az első csoport kész, ki­dolgozott narrációs sémákat jelent (amennyiben a módszert is narratív struktúraként definiáljuk), a máso­dik variációk, egyéni elbeszélések lehetőségét foglalja magába. Ez utóbbiakkal később nem foglalkozik, noha a „melyikhez csatlakozni” kérdésre adott vála­sza - „mindenikhez és egyikhez sem kizárólag” - ezt a reményt keltené kései olvasójában. A narratívák teljes felszabadítását Dézsi több okból is elutasítja. Az irodalomtörténetet mindenekelőtt az anyag ren­dezésének és rendszerezésnek tartja, olyan szelekciós tevékenységnek, amely az „aesthetika kánonával” méri és emeli be vagy zárja ki a tudományterületről a folyton gyarapodó mennyiség egyes darabjait.14 A rendszerezés egyúttal rendszabályozás is, ezt szol­gálja a kritika, amikor kijelöli az anyagban való tájé­kozódás útjait, irányait, járható területeit, vagyis nar­­ratívába zárja a lehetséges diskurzusokat: „Rengeteg erdő évezredes örökzöld sudárfákkal s apró cserjék­kel, alant letűnt tenyészet vastag avarrétegével. Nagy oczeán, mely ezredévek óta gyarapodott s gyarapo­dik folyvást a beleömlő számtalan nagy folyamok és kis patakok ezreivel. Mire van szükségünk, hogy a rengetegben el ne tévedjünk, s ez óczeánon czéltala­­núl idestova ne bolyongjunk? Ha az irodalomtörté­netet térképhez hasonlíthatnók, iránytűnek, mely szerint tájékozódjunk, az irodalmi kritikát kell elfo­gadnunk.”15 Az irodalomtörténet diszciplináris pilléreit Dézsi Lajosnál a továbbiakban a pontosan definiált tárgy, feladat és cél alkotja. A tárgy az irodalmi mű és az író életrajza, a feladat az idő rendjének megteremtése, ezen belül egy fejlődéskép narratívájának a felépítése, végül a cél egy társadalmi kánon létrehozása és szigorú felügyelete: „tisztult ízlésnél fogva, melyet képvisel, ez a tudomány van hivatva a közízlés helyeslését vagy kárhoztatását kifejezni, sőt annak irányt jelölni.”16 17 18 19 A forráskutatás egyszerre szabad és kötött ebben a látszat ellenére többszörösen zárolt koncepcióban. Egyrészt fel kell tárnia és megmentenie „nemzeti iro­dalmunk mindazon emlékeit, melyek még el nem kal­lódtak”. Ehhez a hitelesség és pontosság érdekében, de azért is, mert minden narratíva lényegében egy sa­ját szövegstruktúrára épül, vissza kell térnie az eredeti 11 ■ Dézsi Lajos: Az irodalomtörténet módszerei.­­ Bevezetés az irodalomtörténetbe. Irodalomtörténeti Közlemények 1903. 1-32., 136-142., 274-295., 394-127. old. (A továbbiakban: Dézsi, 1903.) Itt: 5. és 8. old. 12 ■ Horváth János: Magyar irodalomismeret. Minerva, 1922. 1-3. szám, 187-207. old. 13 ■ Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai, Bp., 1976. 74. old. Horváth János koncepciójáról vö. Erdélyi K. Mihály: A szintézis jegyében. Az irodalomtörténeti rendszerezés gondolata a századfordulón s századelőn, külö­nös tekintettel Horváth Jánosra. Literatura, 1980. 3-4. szám, 389-409. old.; Reisinger János: Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón. Horváth János és Babits Mihály. Literatura, 1980. 3-4. szám, 410-427. old. A jelzett problémakör szem­pontjából különösen fontos Szili József tanulmánya: A nemzeti irodalomtörténetírás elméletei. Literatura, 1990. 2. szám, 130-140. old. 14 ■ Dézsi Lajos: A magyar irodalomtörténeti kutatás felada­tairól. 1902. szept. 23-án tartott budapesti egyetemi megnyitó előadás. Irodalomtörténeti Közlemények, 1904. 1-15. old. (A továbbiakban: Dézsi, 1904.) 15 ■ Dézsi, 1903. 17. old. 16 ■ Dézsi, 1904. 2. old. 17 ■ Horváth Károly: A pozitivizmus a magyar irodalomtörté­netírásban. Irodalomtörténeti Közlemények, 1959. 403-415. old. 18 ■ Horváth: i. m. 413. old. 19 ■ György Lajos: Tárgytörténet és irodalomtörténet. Iroda­lomtörténeti Közlemények, 1934. 225-233. old. Itt: 231. old.

Next