BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 21. (2009)
2009 / 2. szám - SZEMLE - Böhm Gábor: Győrffy Miklós - Kelemen Pál - Palkó Gábor (szek.): Prózafordulat
nek lezárása, Czifra Mariann pedig (remélhetőleg) tagja annak a textológiai kutatócsoportnak, amely többek közt Kazinczy Ferenc életművének kiadásán dolgozik. Mint a tanulmányból megtudjuk (Kazinczy-levelezéskötetek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában), a készülő digitális kritikai szövegkiadás lehetővé teszi majd, hogy a felhasználó olyan típusú adatokhoz jusson hozzá, hogy egy-egy Kazinczy-levélnek hány példánya maradt fenn, milyen gyűjteményben található, része-e más kézirategységnek. Aki életében először gyanútlanul megpróbálta már lekérni a könyvtárból Kazinczy levelezésének Váczy által sajtó alá rendezett összes kötetét és a pótköteteket, s találkozott pillantása a könyvtáros megrovó tekintetével, majd kifizette a túlsúly miatt megrongálódott könyvtári lift után járó bírságot, az tisztában lehet vele, hogy körülbelül mennyi anyagról van szó, s hogy a jelzett szempontok szerinti átdolgozás mennyi munkát igényel. A Czifra Mariann által bemutatott példák talán azokat is meggyőzik e monstre vállalkozás jelentőségéről, akik kétkedve fogadnák: bizony nem mindegy, hogy egy-egy levél milyen narratívába illeszkedik, s kik e narratívák alkotói. S ehhez azt is hozzátehetjük, az sem mindegy, hogy a „jól ismert” pozitivista eljárások minek a szolgálatában állnak. Meglehet például, hogy aki először Czifra Mariann írásából értesül róla: hamarosan várható Kazinczy gazdasági iratainak sajtó alá rendezése, az e hír hallatán kevés lelkesedést tud kicsiholni magából, s eszébe juthat Foucault emlékezetes példája Nietzsche mosodai számláival kapcsolatban (Michel Focault: Mi a szerző? Világosság, 1981. 6. szám, 28. old.). Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a korszakban a gazdálkodói életforma és az értelmiségi lét olyan oppozíciót sugall, amelyet Kölcseytől Berzsenyiig nem volt egyszerű kibékíteni, s e kettősség Kazinczy önimageformáló eljárásainak is egyik fontos eleme. Másik példával élve: első pillantásra úgy tűnhet, hogy a kecskeméti levéltárban Mátyási verseinek szereplőit azonosítani már végképp a tudni nem érdemes dolgok tudományához tartozik, ám e munka nélkül vajmi keveset állíthatna a tanulmány szerzője a Mátyásit körülvevő szociális kontextusról. S ha a fenti példák alapján elkészítjük az eddigi mérleget, akkor valóban azt látjuk, hogy eltérő státusú szövegek kerülnek azonos textuális pozícióba, s emellett jól érzékelhető az elmozdulás - de Man terminológiáját idézve (Az olvasás allegóriái. Ictus, Szeged, 1999. 13. old.) - az irodalom belpolitikájára - a szövegszerűségre, a szövegértelmezésre, a poétikára - összpontosító területeitől az irodalom külpolitikája felé. Mindez persze nem jelent radikális újdonságot a felvilágosodás és a XIX. század kutatói számára, de felszámolhatja azt a minimális „lelkiismeret-furdalást” is, ami az 1995-ös debreceni konferencián Csetri Lajos szavaiból még kiolvasható volt, amikor a századforduló táján a német idealizmus felől átszivárgó hatásról beszélt (Csetri Lajos: Folytonosság és változás a felvilágosodás kori magyar irodalomban. In: Bitskey István - Debreczeni Attila [szerk.]: Folytonosság vagy fordulat? Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 26. old.), hozzátéve, hogy korszak- vagy alkorszak-fogalomként talán felesleges lenne alkalmazni, de végül is ez sem állna távolabb az önelvű irodalmiságtól, mint a „felvilágosodás” vagy a „nyelvújítás” terminus technicus. Azt is hozzá kell tennünk, hogy Csetri az idealizmus kapcsán még döntően az irodalmi szövegek jellegzetességéről beszélt. Végül e kiváló szövegeket tartalmazó kötet olvastakor fel kell tennünk a kérdést: vajon a textológiai-filológiai megalapozás igénye, illetve a kultúratudományi fordulat ihlette módszertani sokszínűség kizárólag e doktori iskolára lenne jellemző? Hazai terepen valóban ez az egyetlen, a felvilágosodás korával foglalkozó doktoriskola, de Debrecen és Szeged doktori képzése is integrálja a korszakot. Azt kell mondanunk, hogy az ezen műhelyekből kikerülő dolgozatok többségét eddig éppúgy jellemezte a kultúratudományi érdeklődés, mint a filológiai tájékozódás igénye. S ha az előbbi betudható is a korszellemnek, az utóbbi - többek között - azoknak a szövegkiadási pályázatoknak az eredménye, amelyek összekapcsolták Budapestet a szegedi és debreceni centrummal. Végső soron nem elvitatni kívánom e specifikumot a doktoriskolától, sokkal inkább arra utalnék, hogy más fogja eldönteni e szellemi közösség későbbi együvé tartozását, talán éppen a műhelymunka keretein belül megvalósuló folyamatos párbeszéd, amiről ma a kívülálló még keveset tud. TÓTH ORSOLYA Prózafordulat Szerk. Györffy Miklós, Kelemen Pál, Palkó Gábor. Bp., Kijárat Kiadó, 2007. 291 old., 2500 Ft A 2007-ben, hasonló címmel megrendezett konferencia anyagából összeállított kötet tizennyolc szöveget tartalmaz. A szerkesztők célja az volt, hogy „az itt olvasható tanulmányok lehetőség szerint olyan párbeszédbe lépjenek egymással, amelyben mérlegre kerülhetnek a »prózafordulat« nevet viselő irodalomtörténeti korszakhatár kijelölése mögött rejlő elméleti előfeltevések és diszkurzív feltételek is” (7. old.). A tét a nyolcvanas évek diskurzus-, illetve kánonformáló alakzataihoz való viszonyunk. Vajon milyen irodalomtörténeti, irodalomelméleti, illetve kritikai előfeltevések mentén gondolja, gondolhatja újra az ezredforduló utáni irodalomértés - a legújabb irodalmi fejlemények fényében - a Balassa Péter és Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető kanonizációs aktusokat (Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma. Mészöly Miklós: Megbocsátás. In: uő: Észjárások és formák. Elemzések és kritikák újabb prózánkról, 1978-1984. Tankönyvkiadó, Bp., 1985. 105-127. old., valamint Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Bp., 1993.)? A kötet érdekes koncepcionális sajátossága, hogy az Előszó magától értetődőnek tekinti azt a fordulatot, amelyet a benne foglalt írások egy része meggyőzően kétségbe von. Az elemzések irodalomelméleti hívószavai közé tartozik a kanonizáció örökké aktuális kérdése és a medialitás hittleri felfogása, amely nem annyira a képiség, mint inkább a közvetítés problémájára vonatkozik. A szerkesz