BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 21. (2009)

2009 / 2. szám - SZEMLE - Böhm Gábor: Győrffy Miklós - Kelemen Pál - Palkó Gábor (szek.): Prózafordulat

nek lezárása, Czifra Mariann pedig (remélhetőleg) tagja annak a textoló­giai kutatócsoportnak, amely többek közt Kazinczy Ferenc életművének kiadásán dolgozik. Mint a tanulmány­ból megtudjuk (Kazinczy-levelezéskö­­tetek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában), a készülő digitális kritikai szövegkiadás lehetővé teszi majd, hogy a felhaszná­ló olyan típusú adatokhoz jusson hoz­zá, hogy egy-egy Kazinczy-levélnek hány példánya maradt fenn, milyen gyűjteményben található, része-e más kézirategységnek. Aki életében először gyanútlanul megpróbálta már lekérni a könyvtárból Kazinczy levelezésének Váczy által sajtó alá rendezett összes kötetét és a pótköteteket, s találko­zott pillantása a könyvtáros megrovó tekintetével, majd kifizette a túlsúly miatt megrongálódott könyvtári lift után járó bírságot, az tisztában lehet vele, hogy körülbelül mennyi anyagról van szó, s hogy a jelzett szempontok szerinti átdolgozás mennyi munkát igényel. A Czifra Mariann által bemu­tatott példák talán azokat is meggyőzik e monstre vállalkozás jelentőségéről, akik kétkedve fogadnák: bizony nem mindegy, hogy egy-egy levél milyen narratívába illeszkedik, s kik e narra­­tívák alkotói. S ehhez azt is hozzáte­hetjük, az sem mindegy, hogy a „jól ismert” pozitivista eljárások minek a szolgálatában állnak. Meglehet pél­dául, hogy aki először Czifra Mari­ann írásából értesül róla: hamarosan várható Kazinczy gazdasági iratainak sajtó alá rendezése, az e hír halla­tán kevés lelkesedést tud kicsiholni magából, s eszébe juthat Foucault emlékezetes példája Nietzsche moso­dai számláival kapcsolatban (Michel Focault: Mi a szerző? Világosság, 1981. 6. szám, 28. old.). Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kor­szakban a gazdálkodói életforma és az értelmiségi lét olyan oppozíciót sugall, amelyet Kölcseytől Berzse­nyiig nem volt egyszerű kibékíteni, s e kettősség Kazinczy önimage­­formáló eljárásainak is egyik fontos eleme. Másik példával élve: első pil­lantásra úgy tűnhet, hogy a kecske­méti levéltárban Mátyási verseinek szereplőit azonosítani már végképp a tudni nem érdemes dolgok tudomá­nyához tartozik, ám e munka nélkül vajmi keveset állíthatna a tanulmány szerzője a Mátyásit körülvevő szociá­lis kontextusról. S ha a fenti példák alapján elkészít­jük az eddigi mérleget, akkor valóban azt látjuk, hogy eltérő státusú szöve­gek kerülnek azonos textuális pozí­cióba, s emellett jól érzékelhető az elmozdulás - de Man terminológiá­ját idézve (Az olvasás allegóriái. Ictus, Szeged, 1999. 13. old.) - az irodalom belpolitikájára - a szövegszerűségre, a szövegértelmezésre, a poétikára - összpontosító területeitől az iroda­lom külpolitikája felé. Mindez persze nem jelent radikális újdonságot a fel­világosodás és a XIX. század kutatói számára, de felszámolhatja azt a mini­mális „lelkiismeret-furdalást” is, ami az 1995-ös debreceni konferencián Csetri Lajos szavaiból még kiolvasha­tó volt, amikor a századforduló táján a német idealizmus felől átszivárgó hatásról beszélt (Csetri Lajos: Foly­tonosság és változás a felvilágosodás kori magyar irodalomban. In: Bitskey István - Debreczeni Attila [szerk.]: Folytonosság vagy fordulat? Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 26. old.), hozzátéve, hogy korszak- vagy alkorszak-fogalomként talán felesle­ges lenne alkalmazni, de végül is ez sem állna távolabb az önelvű irodal­­miságtól, mint a „felvilágosodás” vagy a „nyelvújítás” terminus technicus. Azt is hozzá kell tennünk, hogy Cset­ri az idealizmus kapcsán még döntően az irodalmi szövegek jellegzetességéről beszélt. Végül e kiváló szövegeket tartalma­zó kötet olvastakor fel kell tennünk a kérdést: vajon a textológiai-filológiai megalapozás igénye, illetve a kultúra­tudományi fordulat ihlette módszer­tani sokszínűség kizárólag e doktori iskolára lenne jellemző? Hazai terepen valóban ez az egyetlen, a felvilágoso­dás korával foglalkozó doktoriskola, de Debrecen és Szeged doktori képzése is integrálja a korszakot. Azt kell mon­danunk, hogy az ezen műhelyekből kikerülő dolgozatok többségét eddig éppúgy jellemezte a kultúratudományi érdeklődés, mint a filológiai tájékozó­dás igénye. S ha az előbbi betudható is a korszellemnek, az utóbbi - töb­bek között - azoknak a szövegkiadási pályázatoknak az eredménye, amelyek összekapcsolták Budapestet a szege­di és debreceni centrummal. Végső soron nem elvitatni kívánom e spe­cifikumot a doktoriskolától, sokkal inkább arra utalnék, hogy más fogja eldönteni e szellemi közösség későb­bi együvé tartozását, talán éppen a műhelymunka keretein belül megva­lósuló folyamatos párbeszéd, amiről ma a kívülálló még keveset tud. TÓTH ORSOLYA Prózafordulat Szerk. Györffy Miklós, Kelemen Pál, Palkó Gábor. Bp., Kijárat Kiadó, 2007. 291 old., 2500 Ft A 2007-ben, hasonló címmel meg­rendezett konferencia anyagából összeállított kötet tizennyolc szöve­get tartalmaz. A szerkesztők célja az volt, hogy „az itt olvasható tanulmá­nyok lehetőség szerint olyan párbe­szédbe lépjenek egymással, amelyben mérlegre kerülhetnek a »prózafordu­lat« nevet viselő irodalomtörténeti korszakhatár kijelölése mögött rej­lő elméleti előfeltevések és diszkurzív feltételek is” (7. old.). A tét a nyolc­vanas évek diskurzus-, illetve kánon­formáló alakzataihoz való viszonyunk. Vajon milyen irodalomtörténeti, iro­dalomelméleti, illetve kritikai előfel­tevések mentén gondolja, gondolhatja újra az ezredforduló utáni irodalomér­tés - a legújabb irodalmi fejlemények fényében - a Balassa Péter és Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető kano­­nizációs aktusokat (Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdoti­­kus forma. Mészöly Miklós: Megbo­csátás. In: uő: Észjárások és formák. Elemzések és kritikák újabb prózánk­ról, 1978-1984. Tankönyvkiadó, Bp., 1985. 105-127. old., valamint Kul­csár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Bp., 1993.)? A kötet érdekes koncep­cionális sajátossága, hogy az Előszó magától értetődőnek tekinti azt a for­dulatot, amelyet a benne foglalt írások egy része meggyőzően kétségbe von. Az elemzések irodalomelméleti hívószavai közé tartozik a kanonizáció örökké aktuális kérdése és a mediali­­tás hittleri felfogása, amely nem annyi­ra a képiség, mint inkább a közvetítés problémájára vonatkozik. A szerkesz­

Next