BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 23. (2011)

2011 / 3. szám - SZEMLE - Fülöpová, Marta: Hajdu Péter: Tudás és elbeszélés. A Mikszáth kispróza rejtelmei

geire helyezi, elnyomva a mutatkozó ironikus felhangot, amely szerint az embereket jobban felháborítja az álla­tok gyötrése, mint az emberi szenve­dés. A német vendégeket felkavarják a madáretetőknél elfogott madarak, pedig náluk olyan szegénység van, hogy nemcsak a szárnyasok, hanem az emberek is éheznek. A francia gou­­vernante elájul, amikor Ponci a macs­kát bántja, de Zolát nyugodt lélekkel olvassa. Az ilyen és ehhez hasonló interpretációs árnyalatok nem csök­kentik az elemzések színvonalát, sokkal inkább Mikszáth nyelvi és gon­dolati gazdagságát bizonyítják, amely többféle megközelítést tesz lehetővé. Izgalmas téma a Hajdú által is felve­tett identitásváltogatás kérdésköre is. A politikai karcolatoknak szentelt fejezetben Hajdú elsősorban tisz­tázza Mikszáth viszonyát a műfaj megteremtéséhez. Mélyreható sajtó­történeti kutatása a kötet nagy érté­ke, mivel több kétséget eloszlat a korai Mikszáth-karcolatok szerzősége körül. Felvázolja, hogyan változott meg a politikáról író Mikszáth viszo­nya a témához - az aktuális hatalmi diskurzussal összhangban szakrális vonatkozásokat is mutató kezdeti lel­kesedés teljes lelohadásáig, a politika mint mindennapi munka (?) ábrázo­lásának szintjéig, aminek semmi köze sincs semmilyen méltósághoz. Hajdú kitér a komikum eszközeire a karco­latokban, és tipizálja őket a narratíva szemszögéből, mintegy válaszként a Bevezetésben hiányolt elméleti kérdé­sekre. A fejezet kifejezetten olvasóba­rát­ idézetekkel gazdagon illusztrálja Mikszáth különböző narratíváit, ame­lyeknek „egyik legfontosabb teljesít­ménye a politika dignitásáról szóló hatalmi diskurzus aláaknázása” (108. old.). Hajdú természetesen itt is felfigyel a posztmodern irodalmi vonatkozásokra, tárgyalja például az intertextualitás hatását a más szöve­gek (például a lejegyzett parlamenti beszédek) létezését feltételező karco­latokra. Külön fejezet szól a szövegek irodalmon kívüli realitásáról, illet­ve Mikszáth valóságábrázolásáról, egyetértve a fejezetcímnek választott Mikszáth-idézettel: „Igazat talán nem is lehet írni.” (111. old.) A gyakori nézőpontváltás mint a narráció meg­változtatásának eszköze is az elbi­zonytalanítást szolgálja, és a politika megbízhatatlanságára mutat rá. Mik­száth politikai szövegeit meglehetősen felületesen ismertem eddig, kevésbé hozzáférhetők is, és meglepett, meny­nyire meghatározó még ma is, milyen szemmel tanította látnunk a politika világát - megteremtve például a par­lamenti büfé máig élő mítoszát. Az irodalomelméleti kérdéseket feszegető harmadik fejezetben Hajdú Mikszáth regénytörténeti szövegeit vizsgálja a narráció és a retorika (a történeti felépítés és a meggyőzés) posztmodern kérdéseinek szemszögé­ből. Az irodalomtörténetben működő elbeszélési stratégiákat a Mikszá­th által a Magyar regényírók képes kiadása egyes köteteihez írt elősza­vain demonstrálja. Kiemeli Mikszáth irodalomtörténeti gondolkodásának ma is időszerű témáit, mint amilyen a befogadás-központúság, a gender­­tematika, az írónők életpályája, az irodalom mint rendszer ábrázolása, amelyben jól megférnek a különböző írói stratégiák. Helyesen állapítja meg a Tolnai Lajos műveit bevezető esszé kapcsán, hogy a Tolnai regényeinek óborként aposztrofálása nem hordoz magában ítéletet sem nőknek író­dott, limonádénak titulált művekre, sem Dickens regényeire nézve, ame­lyek Tolnai kietlen világához mérten cukorból vannak. Mikszáth ponto­san arra mutat rá, hogy az olvasók különbözősége folytán egyiknek is, másiknak is van létjogosultsága. Ezt a gondolatsort Hajdú tovább bővíti a mikszáthi kifejezésmód ellenpon­tozásos stratégiájának tárgyalásában. Mikszáth - nemcsak ezekben az esszékben - gyakran szerepeltet ellen­tétpárokat, de ez nem vezet értékka­tegóriák szembeállításához, mivel a megengedő hangvétel dominál. Tehát az egyik állítás nem zárja ki a másikat, nincs vagy-vagy, alkalmasabb az is-is ambivalenciája. Ezzel kapcsolatban a nagyobb hangsúlyt nem az értéktu­­lajdonítás bizonytalanságára, hanem a megengedő viszonyra helyezném, amely összhangban van a fentebb már tárgyalt nézőpont-különbözősé­gek alkalmazásával, amivel - néze­tem szerint - Mikszáth az egyén, az individuum jelentőségét nyomatéko­­sítja. Annál is inkább igaz ez, mivel némely ellentétpárnál egészen hatá­rozottan foglal állást az egyik vagy másik oldal mellett (egyértelműen elítélő például Justh Zsigmond léha életmódú kortársaival kapcsolatban), tehát szó sincs értékingadozásról. Egyszerűen vannak esetek, amelyek hasonló szinten helyezkednek el, és az ember választhat közülük (lehet politikus, író vagy tudós), és van, ami nem elfogadható (ha az ember „csak gróf’). Az értékelés amúgy is imma­nens, megkerülhetetlen komponense a regénytörténeti esszéknek, hiszen maga a válogatás vitathatatlanul értékközvetítő szándékú, kanonizá­­ciós relevanciája van. Hajdú jelzi, hogy „a magyar regénytermést Mik­száth alapvetően nem értékelte túl­ságosan magasra” (148. old.), s ezért gyakran folyamodott az irónia eszközéhez, feszültséget teremtve szövegeinek látszólagos jelentése és valódi mondanivalója között. Haj­dú a Kemény Zsigmondnak szentelt esszé szövegén mutatja be Mikszáth értékelő-elemző diskurzusának figu­­rativitását, hangsúlyozva a metafo­rák jelentőségét (különös figyelmet szentelve az érzékelés metaforáinak), amelyek nemcsak az irodalomtörté­neti esszékben érdemelnek kiemelt figyelmet, hanem az egész életmű fontos meghatározói. Hajdú nem először próbálkozik meg a metaforák működésének jellemzésével Mikszáth prózájában, hasonló interpretációval találkozhattunk a Csak egyet, de két­szer. A Mikszáth-próza kérdései (Bp., Gondolat, 2005.) című kötetben, pél­dául a Galamb a kalitkában megket­tőzött történetének mélystrukturális elemzésében is. Mind képi telített­ségük, mind a szabad asszociációk miatt, amelyekre a metafora elegendő teret biztosít, bevonva az olvasót az értelemteremtés folyamatába, a pró­zai szövegek metaforikájának kutatása nagyon hálás és előremutató szöveg­­elemzési stratégia. Hajdú azonban kitér egy kevésbé kényelmes témára is, amikor a Beöthy-esszé kapcsán anali­zálja Mikszáth viszonyát a hazaihoz és a külföldihez. Észreveszi ugyan, hogy Mikszáth a „magyar” és a „hazai” jel­zőhöz nem köt egyértelműen pozitív tartalmakat, többször ironizál is ezzel kapcsolatban, de a fejezetből hiányzik a nyíltabb véleményformálás. Hajdú kétli ugyan, hogy Mikszáth komolyan

Next