BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 25. (2013)
2013 / 1. szám - LEVELEZÉS - Balogh Magdolna: Miłosz lengyel kánonja (Czesław Miłosz: A lengyel irodalom története)
BALOGH - MILOSZ lengyel szerzője Stanislaw Lem. Mindezen jelenségek beépítése és említése összhangban van azzal, ahogyan Milosz az irodalomtörténet értelmét meghatározza: „Az irodalom számomra nem más, mint olyan pillanatok sorozata az emberi nem életében, amelyeket rögzített a nyelv, ezért elmélkedhet rajta az utókor” (8. old.), írja a bevezetésben. KONCEPCIÓ: IRODALOM ÉS TÖRTÉNELEM, IRODALOM A TÖRTÉNELEMBEN Milosz az irodalmon keresztül valójában a törénelmet kívánja bemutatni, azt szeretné elérni, hogy a kötetből kirajzolódjon a lengyel nemzet, „egy latinizált szláv nemzet története”. Ez az irodalomtörténetet a történelem szolgálatába állító felfogás egyszersmind Milosz egyik válasza az irodalomtörténet-írás módszertani kételyeire - amelyeket egyébként a szakma a maguk mélységében csak az 1970-es években, jórészt Hans Robert Jaup munkái nyomán tudatosított. Más kérdés, hogy a 2010-es években olvasva Milosz koncepcióját, óhatatlanul arra gondolunk, hogy a történetírás és a „valóság” viszonyát problematizáló narrációelméleti munkáknak, Hayden White, Reinhard Koselleck, Paul Ricoeur, Frank Ankersmit és mások írásainak megjelenése óta az irodalom és a történelem viszonyát is másképp fogjuk fel, mint Milosz négy és fél évtizeddel ezelőtt. Ma már kérdés, hogyan értelmezhetjük az irodalmi műveket történeti dokumentumokként. Milosz elgondolása mögött még egy másfajta világ- és irodalomértelmezés húzódik meg: valamiféle, a világ átláthatóságában mégiscsak bízó világszemlélet. A nagy nyugat-európai irodalmakkal és az orosz irodalommal szemben a lengyel irodalom legfőbb sajátosságát a történelemmel való átitatottságában véli fölismerni. Szerinte a lengyel irodalomnak elsődleges közege és forrása is a történelem. A lengyel irodalom történelmi okok miatt kényszerült közössége, nemzete létének problematikáját - és elsődlegesen azt - regénybe, drámába, versbe foglalni. (Hogy ez a közép-európai régió más nemzeti irodalmairól is elmondható, azt Közép-Európa nyolcvanas évekbeli újrafelfedezése idején a régió szellemi reneszánsza egyik kulcsfigurájaként éppen Milosz írta le.) Az itt vázolt irodalomtörténeti koncepció ismeretében már érthető az az első látásra furcsa (bár nem szokatlan) eljárás, hogy a kötet alapvetően történeti korszakolást alkalmaz: a fejezetek többnyire csak a század megjelölésével különülnek el egymástól. Milosz csak igen ritkán szerepeltet stílustörténeti/művelődéstörténeti irányzatot jelölő terminust fejezetcímként, mert erősen szkeptikus a művelődéstörténeti irányzatokat, stílusokat megnevező terminusok használhatóságát illetően (a második világháború utáni lengyel irodalom ismertetésében egész egyszerűen mellőzi is ezeket). „Nem rúghatunk be a palackok címkéjétől és szomjunkat sem olthatjuk velük” - idézi magyarázatként Paul Valéryt (I. k. 10. old.). Tartózkodása attól, hogy irányzat- és stílusjelölő szakszavakat alkalmazzon, azokon a pontokon válik zavaróvá, ahol átveszi a lengyel irodalomtörténet-írás sajátos elnevezéseit egy-egy korszak megnevezésére, mint a pozitivizmus vagy az Ifjú Lengyelország esetében. A lengyel szakmai tradíció a pozitivizmus szakszóval írja le az 1863-as felkelés és az 1890 közötti időszak irodalmát, amelyben realista és naturalista művek egyaránt születtek. A pozitivizmus a kor lengyel íróinak világnézeti inspirációja volt, mert jól illett az értelmiséget a levert forradalom után hatalmába kerítő általános rezignációhoz. A függetlenség visszaszerzése irreális törekvésnek bizonyult, az értelmiség a hétköznapi aprómunkára összpontosította energiáit. Ezt a váltást volt hivatva támogatni a pozitivizmus ideológiája. Tudni kell, hogy a lengyel irodalomtudományban a pozitivizmus szakszót a szocreál uralma idején parttalanná tágított s derűre-borúra használt realizmus terminus elkerülésére is használták. Mindez indokolja Milosznak a lengyel hagyományt követő fogalomhasználatát, ám egy külföldieknek szóló kézikönyvben érthetőbb lett volna az általánosan ismert és alkalmazott realizmus szakszó. Hasonlóan problematikus az Ifjú Lengyelország fejezetcím is, amely a „homályosnak”, körvonalazatlannak, „reménytelenül definiálhatatlannak” tartott dekadencia, szimbolizmus és impresszionizmus helyett szerepel egy heterogén művészi törekvéseket magába foglaló korszak megnevezéseként. TUDOMÁNYTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK, ÚJ KÉP A LENGYEL IRODALOMRÓL Egy kézikönyv mindig kánonalakító is, és ez koránt sincs Milosz ellenére, aki mindig is kritikusan közelített a nemzeti hagyományhoz. Írásainak visszatérő eleme volt a klasszikus és modern lengyel irodalom hagyományának felülvizsgálata; ezt a munkáját is erősen motiválta a szándék, hogy átformálja az angolszász nyelvterületen közkézen forgó kézikönyvek képét a lengyel irodalomról. A hatvanas évek végéig főként két, széles körben ismert munka határozta meg ezt a képet, Julian Krzyzanowski (1892-1976) monográfiája, illetve Manfred Kiidl (1882-1957) kézikönyve. Mindkét szerző a lengyel irodalomtörténet-írás jeles alakja. Krzyzanowski nagy formátumú tudós volt, egyformán otthonosan mozgott a régi lengyel irodalom, a romantika, a realizmus és a századforduló irodalmában. Monográfiát írt Sienkiewiczről, és folkloristaként is alapvető munkákat tett le az asztalra. Nyugaton a londoni School of Slavonic and East European Studies tanáraként (1927-1930) és az 1930-ban megjelent, majd 1968-ban újrakiadott Polish Romantic Literature című munka szerzőjeként ismerhették. A Lengyelországban számos kiadást megért, többkötetes kézikönyvének angol nyelvű változata The History of Polish Literature címmel jó egy évtizeddel Milosz kötete után, 1978- ban jelent meg.