BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 27. (2015)

2015 / 1-2. szám - BÍRÁLAT - Boka László: Törésvonalak, szólamok (Rákai Orsolya: A teljes zenekar. Schöpflin Aladár és a társadalmi modernség irodalmi jelentősége. Editio Princeps Kiadó, Budapest, 2013.

24 BUKSZ 2015 Hayden White történelemszemlélete. Hogy egy példát említsek: Niklas Luhmann konstruktivista társadalomelmélete, amely kommunikációs alapokon, de a funkcionális differenciálódás alapján határozott meg részrendszereket, segít Rákainak kimutatni a schöpflini szövegvilágban a szerepkörök szerint differenciálódó magyar társadalom hiátusait, történeti fejlődésének felemásságait. A középosztályt, a nyugaton jól ismert városi polgári osztályt magyar földön sokáig a köznemesség jelentette, s míg a kapitalizmus ott „egybeesett a politikai hatalmat birtokló polgárság érdekeivel”, addig nálunk a gyorsan, egy emberöltőn belül kényszerűen „polgárosuló köznemesség érdekeivel ez kifejezetten ellentétes volt” (62. old.). Rákai azt is pontosan tudja, hogy a Bécsi Körben még hangoztatott objektivitásigény, mely a kartéziánus elveket követi, a század következő évtizedeiben a kutatásnak már nem nyújt megfelelő keretet, s ha Siegfried J. Schmidt és társai szerint nincs más, csupán szubjektumtól függő tudás (másfajta eleve nem létezhet), akkor azt Rákai Schöpflin munkássága bizonyos pontjain mintegy visszavetítve is igazolva látja. Ám egyben üdvösen objektív és önkritikus is: a kitekintéseket, az olykor igen távolra mutató asszociációkat az indokolja, hogy „e problémakomplexum” szorosan összefüggött „az irodalmi és társadalmi modernség, a polgári radikalizmus és a nemzeti sors” kérdéseivel, s ez alól Schöpflin sem volt kivétel (63. old.). A könyv több irányból keres fogódzókat az irodalmi modernség jegyeinek azonosításához, miközben Schöpflin markáns szövegeinek felidézésére éppen a modernitás sokarcúságának érzékeltetéséhez van szüksége. A magyar irodalom töredezett, felemás öröksége aligha mutatható be ugyanis a szerves fejlődés, a társadalmi haladás sémáiban, az egyenes vonalú egymásra következésként megkonstruált modernitás eszményének megfelelően. Ez az eszmény zárt, és mára jórészt meghaladott, meggyőzőbb a Schöpflin által is propagált organikus, plurális, demokratikus modell, melynek alaptézise, hogy minden hangnak egyformán joga van megszólalni, ha gazdagítja a magyar irodalmat. A schöpflini eszmény, a „teljes zenekar” ugyanis egy kiteljesedett formációt, egy életképes, beérett és polifon alakzatot rejt: a korábbi nemzedék irodalmának egyszólamúságához képest azok is megszólalhatnak, akik korábban nem kaphattak teret, és úgy, ahogyan az irodalmi és társadalmi nyilvánosságba belépőknek korábban nem lehetett. Ezt az új differenciáltságot mutatja be Rákai Schöpflinnek a maga egyediségében revelatív értekező prózája vizsgálatával: átfogó és máig érvényes képet, igazi kor- és közvetett társadalomrajzot ad, mivel csak a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának és modernizációjának tükrében véli elhelyezhetőnek az irodalom tárgyalt átalakulási folyamatának egyéni lépéseit. Ebben elsődleges marad a nemkívánatos „külső” értékszempontok mellőzése a független esztétikai ítélet és az önálló irodalomeszmény érdekében. Rákai a kantiánus koncepció habermasi összegzését, azon belül a tiszta esztétikai értékelés társadalmi előfeltételeinek sajátos közegét is meghatározza, amikor a Nyugat körüli viták fényében értelmezi a Habermas által leírt folyamatot. A „teljes függetlenség nemes luxusának” beteljesüléséhez azonban - ahogyan Rákai finoman átengedi a szót Schöpflinnek - egy igen fejlett irodalmi élet kell, előfeltételként. Schöpflin tisztában volt vele, hogy ilyen mifelénk „sose volt és ma sincsen” (53. old.), hiszen az érthetetlenség, idegenség, nemzetietlenség korabeli vádjait maga is jól ismerte, a kultikus diskurzus és szertartásrend hatalmi mechanizmusait nemkülönben. Ezen a ponton egy kisebb kitérőt is célszerű beiktatnunk. A MODERNSÉG ÉS AZ INTÉZMÉNYEK Az ún. modern irodalmak megjelenése Európa-szerte az irodalom intézményeinek ki- vagy átalakulásával járt. Schöpflin pontosan látta, hogy az egyetlen nemzedék életében végbemenő radikális társadalmi változásoknak szükségszerűen új intézményeket is létre kell hozniuk, amelyek legitimálhatják az új irány(oka)t. Intézmények nélkül ugyanis egyetlen értékítélet sem nyerhet kanonikus távlatokat. Rákosi Jenő híres, A Holnapot támadó cikke után Schöpflin így írt Adynak 1908 végén: „Orgánumunk nincs, amelyben ellensúlyozni lehetne azt a hatást, amelyet a publikum előtt nagy tekintéllyel bíró emberek zárt csatarendben való felvonulása okvetlenül fel fog kelteni. A Nyugat erre kicsiny, zártkörű, a hitele még nem eléggé konszolidált arra, hogy olyan régi s tradicionális tekintélyekkel győztesen szembe tudjon szállni. A pillanat veszedelmes...”3 4 5 6 A kötet egyik fejezete nem véletlenül a hatalom és hegemónia kérdését vizsgálja a XIX. század felemás társadalmi modernizálódási folyamataiból kiindulva, szükségszerűen a kánonok működésrendjét is szóba hozva. Az irodalomban létrejött törésvonal eredetét Schöpflin is a XIX. század utolsó évtizedeire tette, s a megkülönböztetés alapjának a nemzeti-nemzetietlen fogalompárt nevezte meg, utóbbihoz előbb a kozmopolita ekvivalenst, később az idegent is csatolva, majd e fogalompárokhoz társult a jobboldali-baloldali is, miután az újabb, polgári radikális és szocialista törekvések valóban politikai tényezővé is váltak. 2 ■ Ez Schöpflin szellemében tulajdonképpen a nemzet egészének irodalmát fedi, „ha a nemzeti irodalom kifejezésnek nem politikai tartalmat adunk, s nem szorítjuk össze értelmét bizonyos meghatározott politikai állásfoglalásra, hanem a nemzet életének egész teljességét átfogó irodalomra gondolunk.” (112. old.) 3 ■ Schöpflin Aladár levele Adynak, 1908. december 22. L. Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei, S. a. r. Balogh Tamás. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2004. 51-52. old. 4 ■ Vö. Schöpflin Aladár: A város. Nyugat, 1908. 8. szám, 356. old. 5 ■ Vö. Hauser Arnold: A művészet szociológiája. Gondolat, Bp. 1982. 544. old. 6 ■ Vö. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Bp., 1999. 41. old.