Budapest, 1947. (3. évfolyam)
7. szám - BÁRÁNY TAMÁS: Egy szúnyog tetemére (Vers)
gymás mellett a szűk bolthelyiségek, amelyek kirakat hiányában az árupolc és a fal közt húzódó szűk ösvényre rakták ki az egyik oldalon, a polgári ízlésnek és a hatvanhetes kiegyezéses hazafiságnak legmegfelelőbb nélkülözhetetlen lakberendezési tárgyaiként : a gipszszobrokat, amelyek a milói Vénuszt, és Ferenc Józsefet, a nyilas Ámort és Deák Ferencet, a Búsuló juhászt és Szent Istvánt, Erzsébet királynét és Kossuth Lajost ábrázolták. E gipszes kívánatosságok mellett nyúlt fel a magasba a kulissza, amelyen látható volt a híres Csillag Annának féloldalt álló alakja, a fejétől lába hegyéig kibomolva leomlott százharminckét centiméteres csodafürteivel ; a buja haj tenyészetnek e csodája előtt feküdtek a halomba rakott tégelyek, amelyek a hölgyközönséget potom pénzért, hasonló jókkal kínálták. A szemközti ösvényen szőnyeges támlájú hintaszékek, összerakható kerevetek és az országos nevű Schöberl mester szabadalma: nappal-szekéjjel-ágyak lábatlankodtak a járókelők útjában. Innen továbbhaladva a látogató fedetlen udvarba ért, melynek közepén még a sátorponyva alatt keskenyen végighúzódó bazár is úgy hatott, mintha valami falusi vásáros nép egy fővárosi bérház udvarán ütött volna tanyát. A Városház északi oldalán, két lépcsőnyi mélyben, a szint alá süppedt, girbe-gurba házak húzódtak. A tér közepén, épúgy, mint Petőfi idejében is, terebélyes szoknyájú kofák gubbasztottak a gágogó és csipogó kosaraik s a pikelyes hal- és szőrös nyúltetemekkel vagy cserépvirágokkal, csokrokkal és koszorúkkal megrakott polcaik előtt. A szíves kínálatnak és hangos keresletnek nyelve ezen a piacon, még az én időmben, az ezeréves magyar honfoglalás évtizedében is, épúgy, mint a magyar szabadságharcnak idején, német, illetve Goethe nyelvének pestbudai korcs elváltozása volt, mely a gyerek Petőfi fülét bizonyára ép olyan bántóan verdeste, mint a mienket. A gimnázium és a városháza közt, hátul egy szögletben zöldért lármás udvarainak sokával a Mátyás-korabeli Zöld-ház s az Eskü-téri templom házfalának egy csücske is ki-kikandikált a Városház-tér felé. Az Eskü-téri templom és a piarista kolostor közti szűk utca a Halpiacba torkolt, ahonnét a gimnázium hatalmas tömbje, a még rendezetlen, gidres-gödrös s a folyam vizével egy szinten levő Dunapart felé kanyarodott. Már most, ha hozzáképzeljük ehhez a városképhez a járdanélküli és kövezetlen utcák saját porát, akkor előttünk van az a Pest, amelyet gyermekszemével Petőfi látott. BÁRÁNY TAMÁS Egy szúnyog teremére A sorsod az, hogy jóllakottan, A vérszívás vad mámora után Brutális kézzel összenyomlak S lepöccljütlek a vállamról sután. Egy perc csak : s porba hullasz, ám ott A bűnöd majd hiába bánod, Hisz nem vagy vétkes, nem, dehogy ! Csupán Csak annyira, mint én ebéd után. Még tétovázol , merre szúrjál ? Vagy tán azért tűnődsz, kis óvatos, Hogy szúrj egyáltalán ? No, döfj már, Hisz érted úgysem ér egy rossz hatost ! . . . Jogod van enni, szent! S ha jő a dél, Megtölti mind a bendejét, ki él. Veszted csak az, hogy én lesz'' el jogod Nem ismerem, ha véremet szopod. Hogyan? Te még itt replikázol, S felhányod vádlón sok-sok ételünk ? Hogy lúdon élünk s marhahúson ? Csacsi kis állat, ezt szabad — nekünk. Hisz csak jogunk van enni ! És a dél Ha jó, megtölti bendejét, ki él. Jogunk ellen, van tán, ki szót emel ? No, csak beszéljen, hogyha szólni mer . . . ! Mit mondasz? Önző s rút igazság? Ne hidd, szúnyog ! Tanuld meg : ez a Rend, A Jog s az ős, Bevált Igazság ; Ki nem hisz benne, nincs itt módja fent. E rút földön inkább nem élsz ? s ezér, Hogy tétovázol? Már nem kell a vér? Bolond ! Az éhhalál dicsfényt nem ád . — Akard a vért! Döfj ! S halj mártírhalált! 246