Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - BÁRÁNY TAMÁS: Egy szúnyog tetemére (Vers)

gymás mellett a szűk bolthelyiségek, amelyek kirakat hiányában az árupolc és a fal közt húzódó szűk ösvényre rakták ki az egyik oldalon, a polgári ízlésnek és a hatvanhetes kiegyezéses hazafiságnak legmegfelelőbb nélkülöz­hetetlen lakberendezési tárgyaiként : a gipszszobrokat, amelyek a milói Vénuszt, és Ferenc Józsefet, a nyilas Ámort és Deák Ferencet, a Búsuló juhászt és Szent Istvánt, Erzsébet királynét és Kossuth Laj­ost ábrázolták. E gipszes kívánatosságok mellett nyúlt fel a magasba a kulissza, amelyen látható volt a híres Csillag Annának féloldalt álló alakja, a fejétől lába hegyéig kibomolva leomlott száz­harminckét centiméteres csodafürtei­vel ; a buja haj tenyészetnek e csodája előtt feküdtek a halomba rakott tégelyek, amelyek a hölgyközönséget potom pénzért, hasonló jókkal kínál­ták. A szemközti ösvényen szőnyeges támlájú hintaszékek, összerakható kerevetek és az országos nevű Schö­berl mester szabadalma: nappal-szek­éjjel-ágyak lábatlankodtak a járó­kelők útjában. Innen továbbhaladva a látogató fedetlen udvarba ért, melynek köze­pén még a sátorponyva alatt kes­kenyen végighúzódó bazár is úgy hatott, mintha valami falusi vásáros nép egy fővárosi bérház udvarán ütött volna tanyát. A Városház északi oldalán, két lépcsőnyi mélyben, a szint alá süppedt, girbe-gurba házak húzódtak. A tér közepén, épúgy, mint Petőfi idejében is, terebélyes szoknyájú kofák gubbasz­tottak a gágogó és csipogó kosaraik s a pikelyes hal- és szőrös nyúltete­mekkel vagy cserépvirágokkal, csok­rokkal és koszorúkkal megrakott polcaik előtt. A szíves kínálatnak és hangos keresletnek nyelve ezen a piacon, még az én időmben, az ezeréves magyar honfoglalás évtizedében is, épúgy, mint a magyar szabadságharcnak idején, német, illetve Goethe nyelvé­nek pestbudai korcs elváltozása volt, mely a gyerek Petőfi fülét bizonyára ép olyan bántóan verdeste, mint a mienket. A gimnázium és a városháza közt, hátul egy szögletben zöldért lármás udvarainak sokával a Mátyás-korabeli Zöld-ház s az Eskü-téri templom ház­falának egy csücske is ki-kikandikált a Városház-tér felé. Az Eskü-téri templom és a piarista kolostor közti szűk utca a Halpi­acba torkolt, ahonnét a gimnázium ha­talmas tömbje, a még rendezetlen, gid­res-gödrös s a folyam vizével egy szin­ten levő Dunapart felé kanyarodott. Már most, ha hozzáképzeljük ehhez a városképhez a járdanélküli és kö­vezetlen utcák saját­ porát, akkor előttünk van az a Pest, amelyet gyermekszemével Petőfi látott. BÁRÁNY TAMÁS Egy szúnyog teremére A sorsod az, hogy jóllakottan, A vérszívás vad mámora után Brutális kézzel összenyomlak S lepöccljütlek a vállamról sután. Egy perc csak : s porba hullasz, ám ott A bűnöd majd hiába bánod, Hisz nem vagy vétkes, nem, dehogy ! Csupán Csak annyira, mint én­­ ebéd után. Még tétovázol , merre szúrjál ? Vagy tán azért tűnődsz, kis óvatos, Hogy szúrj egyáltalán ? No, döfj már, Hisz érted úgysem ér egy rossz hatost ! . . . Jogod van enni, szent! S ha jő a dél, Megtölti mind a bendejét, ki él. Veszted csak az, hogy én lesz'' el jogod Nem ismerem, ha véremet szopod. Hogyan? Te még itt replikázol, S felhányod vádlón sok-sok ételünk ? Hogy lúdon élünk s marhahúson ? Csacsi kis állat, ezt szabad — nekünk. Hisz csak jogunk van enni ! És a dél Ha jó­, megtölti bendejét, ki él. Jogunk ellen, van tán, ki szót emel ? No, csak beszéljen, hogyha szólni mer . . . ! Mit mondasz? Önző s rút i­gazság? Ne hidd, szúnyog ! Tanuld meg : ez a Rend, A Jog s az ős, Bevált Igazság ; Ki nem hisz benne, nincs itt módja fent. E rút földön inkább nem élsz ? s ezér, Hogy tétovázol? Már nem kell a vér? Bolond ! Az éhhalál dicsfényt nem ád . — Akard a vért! Döfj ! S halj mártírhalált! 246

Next