Budapest, 1973. (11. évfolyam)
3. szám március - Lukácsy Sándor: Petőfi
22 * • * Lukácsy Sándor PETŐFI Tanítják, szavalják, ünneplik: Petőfit mindenki ismeri. És mégis: vannak életművének, sorsának, egyéniségének kevéssé ismert vonásai. Megkísérlünk ezek közül néhányat — Petőfi prózai művei alapján — felvillantani. * Mennyi szó esett ösztönös zsenijéről, sokkal kevesebb nagy műveltségéről; a művészetek iránt érdeklődő, a műértő Petőfiről meg éppen semmi. Pedig ha útirajzot írt, sosem mulasztotta el följegyezni, milyen műemléket látott vándorlásai közben. Kassán a gótikus templomot, „mely a város közepén úgy áll, mint valami óriás barát, sötét csuklyában", Nagybányán a város „ó-szerű épületeit s gót tornyát", melyeket „mint egy darab középkort, itt felejtett az idő". Festmények előtt is megállt. A gácsi várnak — írja — „bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott". Ugyan miért érdekelte annyira Petőfit ez a kép? s vajon megvan-e még? Nem tudjuk, de nem is kereste-kutatta senki... * A természet rajongója valamit még a természetnél is jobban szeretett. Kiderül ritkán idézett, meglepő vallomásából: „A vásár legkedvesebb látványaim egyike... általában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok, de hiába! Egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat." A puszta költője volt, igen. De Budapesté is! A csárdák költője, de kávéházban írta verseit. Bolyongásai közben félszemmel mindig Pestre sandított, a Pilvax felé, pletykára éhesen . Még Koltóról is, a mézeshetek alatt! 1847. szeptember 30-án írja Bernát Gáspárnak: „írj egy rakás pesti újdonságot, írd meg kompániánk tagjainak legújabbkori történetét... rám nézve minden újság, ami július óta történt, mert én azóta csak egy hírmondó madarat sem láttam. Egy lélek se ír nekem a sok kutya közül. Légy te különb ember nálak, s firkantsd meg a levelet, de abban a szempillantásban, amint e sorokat átkalandoztad, nehogy akkor érkezzék ide, épen mikor én Pestre érek. Még csak arra figyelmeztettek: túlságosan el ne paprikázd leveledet, hogy feleségem is élvezhesse." Ismét egy meglepő vallomás ... Az Ellenzéki Kör 1848. március 14-i gyűléséről van szó: halogató liberális nemesek és tüzes márciusi ifjak vitáztak a 12 pont sorsáról. Petőfi naplójában ezt olvashatjuk: „Én nem voltam jelen az Ellenzéki Kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét." Petőfi nem volt jelen a fontos, a sorsdöntő tanácskozáson? Persze, lehetett rá valami személyes oka is: Júlia nyűgös volt, foga fájt, mit tudhatjuk. De távolmaradása összhangban van egész eddigi magatartásával, melyről így vall a Napló: „Politikai életünket távolról néztem vagy rá sem néztem, amiért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet maguknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokba rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör... Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe." * E vallomást — a legpolitikusabb magyar költő nagyon furcsa nyilatkozatát — megerősítik versei: 1848. március 15-e előtt szinte sosem írt verset napi politikai témáról. Vörösmarty és mások megverselték a jobbágykérdés, úrbér, katonaállítás, korteskedés stb. témáit. Petőfi nem ír a forradalomról, a jövőről írt. S arról is, ami a forradalom után következik: „Ma lenn voltam többed magammal a bányában. Irtóztató mélység. Mi mintegy ezer ölnyire voltunk benn, s hol lehet még onnan a belső vége? Mentünk, mentünk, a hosszú, szűk folyosón befelé, mint a töltés a kolbászba, egy darabig egyenesen, aztán föl és alá, végre távolról halk kalapácsolásokat hallottunk, s föl-föl kezdtek tünedezni a bányászok lámpái, meg eltűntek, amint tovább haladtunk, mint a csillagok a fekete felhők között. Talán nincs nyomorúbb élet, mint a bányászok élete. Túrnak, túrnak ezek a sápadt vakondokok távol a napvilágtól, távol a zöld természettől, mind halálig; és miért ? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök, s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik. Mért nem támad olyan földindulás, mely a világ minden bányáját összerázná és a föld legközepéig süllyesztené ?... nem lenne pénz, és lenne boldogság." Aztán eljött az áhított, az annyiszor megénekelt forradalom ... és nem a pénz nélkül boldoguló társadalom felé haladt. Petőfi szembefordult a forradalom liberális vezetésével. 1846 végén Egy gondolat bánt engemet című versével a szociális forradalom jelképét, a piros zászlót énekelte meg, először a világirodalomban. 1848 március utolsó, április első napjaiban ez a szín, ez a jelvény a valóságban is feltűnt Budapest utcáin, először a hazai történelemben: Petőfi és hívei lobogtatták. Eszményeit azonban elutasította a nemesi politika és a pesti polgárság, amely nem kért a forradalom köztársasági és szociális továbbfejlődéséből. Petőfi népszerűtlenné vált, elszigetelődött, vereséget szenvedett. Nem Szabadszálláson, június végén, amikor menekülnie kellett a leitatott szavazók elől, veresége már előbb, az áprilisi és különösen a májusi politikai harcokban beteljesedett. Szabadszállás csak ennek a logikus következménye volt. Petőfinek már május 27-én ezt kellett írnia: „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam ... néhány hét, s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám. Több újságlap nem átallta magát pellengérré tenni, hogy nevem rá szögeztessék." Bőven akadt lap kipellengérezni Petőfi nevét; verseit közölni egyre kevesebb. A forradalom alatt több költeménye maradt asztalfiókban, mint korábban, amíg a cenzúra — az igazi — működött, íme az elfojtott szavú politikus-költő panaszai: Levél Orlay Petrics Somához, 1848. nov. 3. „Eredj el a Kossuth Hírlapja szerkesztőségébe, s kérd el Bajzától (ha lapjában közölni nem akarja) A vén zászlótartó című versemet, s add át Jókainak. "— Bajza csakugyan nem közölte a verset. Levél Csengery Antalhoz, a Pesti Hírlap szerkesztőjéhez 1848. nov. 13. „Az én verseim ritkán szerencsések ön lapjába jutni; ha ez sem kellene, legyen szíves Jókainak átadni." Annyi kudarc és csalódás — országos kudarc és személyes csalódás — után Petőfi megkeseredett. Másképp látta már az egykori örömnapokat is, és az első évforduló táján újra megírta március 15-e történetét. Mindenki ismeri a 48-as Napló mámoros szavait: „Oh szabadságunk, édes kedves újszülött . . . szép vagy te, mert nem fürödtél vérben, téged tiszta örömkönnyek mostak ..." Vajmi ritkán emlegetik a 49-es jegyzetek keserű szatíráját: „Délután a városház teremében Nyári és Klauzál táblabíráskodtak, a rend, a rend volt minden második szavuk ... A helytartótanács előtt Klauzál szónokolt; a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú ... Táncsicsot a székházba vitték, onnan jött a városházához, s köszönetet rebegett. . . Nyári hevesen, csaknem dühösen protestál minden forradalmi szó ellen, tagadja, hogy ez forradalom." * És végül egy francia levél, Bemhez: „Mon cheval, je fais cette confession avec des larmes dans mes yeux ..." — magyarra fordítva: „Könnyekkel a szememben vallom be, hogy lovamat, mely oly kedves volt nekem, mivel öntől kaptam, el kell adnom, hogy kenyeret vehessek rajta . . ." Igen, el kellett adnia lovát, s talán ez okozta halálát, hiszen a segesvári síkon mindenki életben maradt, aki lovon menekült. Petőfi gyalog futott be a kukoricásba . ..