Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció

don szétaprózódnak, gazdaságtalanná vál­nak a beruházások. Nézetünk szerint éppen az ő javaslata nö­velné óriási mértékben a szükséges beruhá­zásokat! Hiszen nem csupán a környék intézményhálózatának, illetve teljes infra­struktúrájának, valamint lakásépítésének ter­he hárulna a fővárosra (végső soron a nép­gazdaságra), de ezen felül kellene ellátni a főváros meglevő, fejlesztésre, korszerűsí­tésre szoruló területeit is. Az általános ren­dezési terv alapgondolata éppen az, hogy a meglevő város hiányosságainak felszámolását az újonnan épülő, vagy átépülő városrészek igényeinek kielégítésével együtt kell meg­oldani. Ez a közlekedési- és közműhálózat, valamint az intézményhálózat kiépítésére egyaránt vonatkozik. A városközpont teher­mentesítésére tervezett hat városközpont Budapest összefüggő nagyobb városrészei­nek és az agglomeráció Budapesten kívül településeinek felsőfokú intézményellátását együttesen oldja meg. Fodor László kon­cepciója szerint viszont ezeket meg kellene duplázni , ami gazdasági szempontból el­képzelhetetlen. A lineáris fejlesztés olyan nagymértékű infrastrukturális beruházáso­kat igényelne, hogy megvalósítása esetén le kellene mondani meglevő városrészeink, pél­dául Kőbánya, Kispest, Pesterzsébet, Csepel fejlesztéséről. A lineáris fejlesztés elve egyébként nem most merült fel először; az 1948-ban készült városrendezési program már hangsúlyozta a józan mértékű észak-déli fejlesztés előnyeit. Az 1971. évi városrendezési terv előkészítő munkái során a Főváros Tanácsa megvizs­gáltatta a különböző számbajöhető fejlesz­tési koncepciókat. 1966-ban önálló tanul­mány is készült „Fő irányokban koncentrált lakásépítés lehetőségei" címmel. Ez a tanul­mány részletes vizsgálatok alapján négy fő­irányban tartotta lehetségesnek a lineárisan koncentrált lakás- (illetve város-) építést. E négy főirány közül három megegyezik a most közölt javaslattal, azzal a lényeges kü­lönbséggel, hogy az 1966. évi tanulmány — részletes közlekedési elemzések alapján — a négy főirányban maximálisan 220 ezer lakás építésével számolt. Ezeknek több mint a fele Budapest közigazgatási határán belül helyezkedett volna el. Ezt az 1966-os tanulmányt — megvita­tása során — az illetékes szervek úgy érté­kelték, hogy ilyen merev, sematikus módon nem szolgálhat a tervezés alapjául. Ennek az állásfoglalásnak számos oka közül most csak kettőt emelünk ki. Egyik oka az volt — amint azt az előzőekben már érintettük —, hogy a lineáris városépítés esetén az alapfokú köz­intézményellátás amúgy is jelentkező felada­tai mellett olyan középfokú és felsőfokú intézményeket kellene megépíteni, amelyek a belső területen jórészt adottak, vagyis feles­legesen hatalmas beruházási többletigény keletkeznék. A másik alapvető ok az volt, hogy a lineárisan kiépülő területek tömeg­közlekedési és közúti hálózata, illetve ellá­tása a jelenlegi közlekedési rendszer (MÁV, HÉV, bevezető főútvonalak) korszerűsítésé­vel sem oldható meg. Viszont új, párhuza­mos közlekedési rendszerek kiépítése a Budapest közigazgatási területén belül amúgy is szükséges nagyberuházások (pl. metróhálózat) költségeit nem csökkentené. Tehát a közlekedési és közműkapacitások növelési lehetőségei mind Budapest köz­igazgatási határán belül, mind azon kívül behatárolják a fejlesztés kívánatos (illetve maximális) mértékét. Hangsúlyozzuk, hogy a gazdasági tényezők mellett a társadalmi és egyéb szempontok is az ilyen nagy­arányú lineáris fejlesztés ellen szólnak. Fodor Lászlót javaslatának kidolgozásá­nál feltételezhetően befolyásolta a párizsi régió közismert fejlesztési sémája, amely Párizs fejlesztését észak-keleti és dél-nyugati irányban, messze a város közigazgatási hatá­rán túl javasolja. Párizs és Budapest prob­lémái között azonban ebből a szempontból három alapvető különbség van. Az első, hogy a ma nyolcmilliós párizsi agglomeráció a demográfiai előrebecslések szerint a századfordulóig 14 millióra növek­szik, tehát egy dinamikusan fejlődő, nö­vekvő településszerkezetről van szó. Nyil­vánvaló, hogy 6 millió jövevény elhelyezése új, nagy kiterjedésű térbeli struktúrát igé­nyel. A budapesti agglomeráció (Budapest és 44 település) lakossága viszont lassan nö­vekszik. Pontosabban: a korábbi gyors növe­kedés jelentősen lelassult, az utolsó években évi 20 ezer alá csökkent. A demográfiai prog­nózisok szerint a növekedés további mérsék­lődésével kell számolni. Lényegében tehát nálunk egy mai nagyságrendjében megma­radó városról, illetve agglomerációról van szó. Ez nyilván nem igényel olyan struktu­rális változásokat, amelyekre Párizs kény­szerül. A második különbség, hogy Párizs köz­igazgatási határán belül sűrűn, nagyvárosia­san betelepült. Népessége ezért csak a régi városon kívül fejlődhet, így a történelmi Pá­rizs népessége a túlzsúfoltság felszámolásá­val törvényszerűen csökken. Budapestnek az európai városok között egyedülálló jellegze­tessége az igen kis területű nagyvárosias mag, ezen kívül pedig a külterjesen, lazán, rész­ben igen rossz minőséggel beépült hatalmas területek. Nálunk, ugyanis — ellentétben Párizzsal — a peremtelepülések idecsatolása, Nagy-Budapest megalkotása már 1950-ben megtörtént. A budapesti peremkerületek ebből a szempontból Párizs környékével azonos megítélés alá esnek, még jelentős népességtöbblet felvételére képesek, sőt ez az egyik előfeltétele annak, hogy gazdaságosan korszerűsíthetők legyenek. Fodor László koncepciója — bár kimondat­lanul — azt a nézetet tükrözi, hogy a buda­pesti agglomeráció népessége a jelenlegi demográfiai előrebecsléseknél esetleg sokkal nagyobb mértékben növekedhet. Ha ez a felté­telezés — amely egyébként gazdaságpoliti­kánkkal és a távlati tervkoncepciókkal ellen­kezik — reálisnak bizonyulna, abban az esetben ténylegesen szükségessé válhat a mai városszerkezet jelentős bővítése. Nyil­vánvaló, hogy akkor ennek legkedvezőbb irányait és a koncentráció kívánatos mérté­két meg kell majd keresni. Ez azonban csak mélyreható, elemző vizsgálatok után alakul­hat ki helyesen, és abban az esetben is figye­lemmel kell lenni — a többi között — a tör­ténelmileg kialakult városhoz való kapcsoló­dás minden lényeges vonatkozására. Annak, hogy Budapest nagytömörségű városias területeit előreláthatólag nem kény­szerülünk messze a város határán túl kiter­jeszteni, még egy nagy előnye, hogy a vá­ros különböző részein fekvő munkahelyek egy korszerűsített közlekedési hálózat (metró stb.) segítségével a város bármely részéről gyorsan elérhetők (vagy elérhetők lesznek.) Fodor László koncepciójának egyik sarkala­tos pontja: a sávos fejlődés irányában új munkahelyek telepítendők, hogy a fejlesz­tési tengelyek mentén lakók helyben talál­hassanak munkát. Szentendre határától Torbágyig ugyanis már aligha lehetne ké­nyelmes mindennapos lakóhely-munkahely kapcsolatra számítani, holott a nagyváros egyik nagy előnye a munkahely szabad meg­választásának a lehetősége. Végül a harmadik, alapvető különbség — s ez akár elsődlegesnek is tekinthető —, hogy Párizs a kapitalista társadalmi rend­szerben élő Franciaország, Budapest pedig a szocialista Magyarország fővárosa. Kapita­lista társadalmi viszonyok között szinte lehe­tetlen, vagy legalábbis nagy nehézségekbe üt­közik a meglevő városrészek egyidejű, töme­ges rekonstrukciója, mivel az épületek és a telkek általában magántulajdonban vannak. Nekünk a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyok adta kedvezőbb lehetőséggel él­nünk kell! A tanulmány szerzője és a városrendezési terv készítőinek koncepciója között Buda­pest környéke szerepének megítélésében is van szemléletbeli ellentét. Fodor László szerint „a környékre vonatkozóan a fővárosé­tól eltérő típusú fejlesztési koncepciót" adunk, amely „megőrzi Budapest és környé­ke különállását". Az a körülmény, hogy a 44 településre előirányzott mintegy 100 ezer felépítendő lakásnak nem egészen egyötöde valósulna meg többszintes formában, „ el­szórtan 6—8 településcsoport-központban" ... „semmiféle szerkezeti fejlődés biztosí­tására nem elegendő". Ez a nézet azért téves, mert az egész agglomerációt egysíkú, hasonló elemekből álló, mintegy óriási lakótelep gya­nánt szemléli, holott élő városról, illetve vá­rosi agglomerációról van szó, amelynek tár­sadalma eltérő igényű, különböző rétegekből áll. A város minden egyes részének megvan a maga rendeltetése a nagy egészen belül. Kőbányáé más, mint az Erzsébetvárosé, mint a budai társasházövezeté; Budakeszié más, mint Gyálé, Érdé vagy Százhalom­battáé. A budapesti agglomerációban lakók és az oda települők egy része ragaszkodik a családi­ házas, kertes életformához. E lakosok száma az életszínvonal emelkedésével, a személygépkocsik szaporodásával bizonyos mértékig még fokozódhat, azzal a különb­séggel, hogy a családi ház korszerű formái­nak (szőnyegház, sorház, kistársasház) tér­hódítására lehet számítani. Ez a tendencia — a nagyvárosi „szuburbiák " kialakulása — világjelenség. Budapesten az e célra hasz­nálható telkek hamarosan betelnek. Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen igények számára szép természeti környezetben, a városkörnyéken biztosítsunk megfelelő terü­letet, és ezek fejlődését egy-egy kereskedelmi és kulturális központ létesítésével segítsük. Azokat pedig, akik többemeletes házakban kívánnak lakni, a város belső területein, a munkahelyekhez közelebb, tehát általában 30

Next