Budapest, 1974. (12. évfolyam)
10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció
don szétaprózódnak, gazdaságtalanná válnak a beruházások. Nézetünk szerint éppen az ő javaslata növelné óriási mértékben a szükséges beruházásokat! Hiszen nem csupán a környék intézményhálózatának, illetve teljes infrastruktúrájának, valamint lakásépítésének terhe hárulna a fővárosra (végső soron a népgazdaságra), de ezen felül kellene ellátni a főváros meglevő, fejlesztésre, korszerűsítésre szoruló területeit is. Az általános rendezési terv alapgondolata éppen az, hogy a meglevő város hiányosságainak felszámolását az újonnan épülő, vagy átépülő városrészek igényeinek kielégítésével együtt kell megoldani. Ez a közlekedési- és közműhálózat, valamint az intézményhálózat kiépítésére egyaránt vonatkozik. A városközpont tehermentesítésére tervezett hat városközpont Budapest összefüggő nagyobb városrészeinek és az agglomeráció Budapesten kívül településeinek felsőfokú intézményellátását együttesen oldja meg. Fodor László koncepciója szerint viszont ezeket meg kellene duplázni , ami gazdasági szempontból elképzelhetetlen. A lineáris fejlesztés olyan nagymértékű infrastrukturális beruházásokat igényelne, hogy megvalósítása esetén le kellene mondani meglevő városrészeink, például Kőbánya, Kispest, Pesterzsébet, Csepel fejlesztéséről. A lineáris fejlesztés elve egyébként nem most merült fel először; az 1948-ban készült városrendezési program már hangsúlyozta a józan mértékű észak-déli fejlesztés előnyeit. Az 1971. évi városrendezési terv előkészítő munkái során a Főváros Tanácsa megvizsgáltatta a különböző számbajöhető fejlesztési koncepciókat. 1966-ban önálló tanulmány is készült „Fő irányokban koncentrált lakásépítés lehetőségei" címmel. Ez a tanulmány részletes vizsgálatok alapján négy főirányban tartotta lehetségesnek a lineárisan koncentrált lakás- (illetve város-) építést. E négy főirány közül három megegyezik a most közölt javaslattal, azzal a lényeges különbséggel, hogy az 1966. évi tanulmány — részletes közlekedési elemzések alapján — a négy főirányban maximálisan 220 ezer lakás építésével számolt. Ezeknek több mint a fele Budapest közigazgatási határán belül helyezkedett volna el. Ezt az 1966-os tanulmányt — megvitatása során — az illetékes szervek úgy értékelték, hogy ilyen merev, sematikus módon nem szolgálhat a tervezés alapjául. Ennek az állásfoglalásnak számos oka közül most csak kettőt emelünk ki. Egyik oka az volt — amint azt az előzőekben már érintettük —, hogy a lineáris városépítés esetén az alapfokú közintézményellátás amúgy is jelentkező feladatai mellett olyan középfokú és felsőfokú intézményeket kellene megépíteni, amelyek a belső területen jórészt adottak, vagyis feleslegesen hatalmas beruházási többletigény keletkeznék. A másik alapvető ok az volt, hogy a lineárisan kiépülő területek tömegközlekedési és közúti hálózata, illetve ellátása a jelenlegi közlekedési rendszer (MÁV, HÉV, bevezető főútvonalak) korszerűsítésével sem oldható meg. Viszont új, párhuzamos közlekedési rendszerek kiépítése a Budapest közigazgatási területén belül amúgy is szükséges nagyberuházások (pl. metróhálózat) költségeit nem csökkentené. Tehát a közlekedési és közműkapacitások növelési lehetőségei mind Budapest közigazgatási határán belül, mind azon kívül behatárolják a fejlesztés kívánatos (illetve maximális) mértékét. Hangsúlyozzuk, hogy a gazdasági tényezők mellett a társadalmi és egyéb szempontok is az ilyen nagyarányú lineáris fejlesztés ellen szólnak. Fodor Lászlót javaslatának kidolgozásánál feltételezhetően befolyásolta a párizsi régió közismert fejlesztési sémája, amely Párizs fejlesztését észak-keleti és dél-nyugati irányban, messze a város közigazgatási határán túl javasolja. Párizs és Budapest problémái között azonban ebből a szempontból három alapvető különbség van. Az első, hogy a ma nyolcmilliós párizsi agglomeráció a demográfiai előrebecslések szerint a századfordulóig 14 millióra növekszik, tehát egy dinamikusan fejlődő, növekvő településszerkezetről van szó. Nyilvánvaló, hogy 6 millió jövevény elhelyezése új, nagy kiterjedésű térbeli struktúrát igényel. A budapesti agglomeráció (Budapest és 44 település) lakossága viszont lassan növekszik. Pontosabban: a korábbi gyors növekedés jelentősen lelassult, az utolsó években évi 20 ezer alá csökkent. A demográfiai prognózisok szerint a növekedés további mérséklődésével kell számolni. Lényegében tehát nálunk egy mai nagyságrendjében megmaradó városról, illetve agglomerációról van szó. Ez nyilván nem igényel olyan strukturális változásokat, amelyekre Párizs kényszerül. A második különbség, hogy Párizs közigazgatási határán belül sűrűn, nagyvárosiasan betelepült. Népessége ezért csak a régi városon kívül fejlődhet, így a történelmi Párizs népessége a túlzsúfoltság felszámolásával törvényszerűen csökken. Budapestnek az európai városok között egyedülálló jellegzetessége az igen kis területű nagyvárosias mag, ezen kívül pedig a külterjesen, lazán, részben igen rossz minőséggel beépült hatalmas területek. Nálunk, ugyanis — ellentétben Párizzsal — a peremtelepülések idecsatolása, Nagy-Budapest megalkotása már 1950-ben megtörtént. A budapesti peremkerületek ebből a szempontból Párizs környékével azonos megítélés alá esnek, még jelentős népességtöbblet felvételére képesek, sőt ez az egyik előfeltétele annak, hogy gazdaságosan korszerűsíthetők legyenek. Fodor László koncepciója — bár kimondatlanul — azt a nézetet tükrözi, hogy a budapesti agglomeráció népessége a jelenlegi demográfiai előrebecsléseknél esetleg sokkal nagyobb mértékben növekedhet. Ha ez a feltételezés — amely egyébként gazdaságpolitikánkkal és a távlati tervkoncepciókkal ellenkezik — reálisnak bizonyulna, abban az esetben ténylegesen szükségessé válhat a mai városszerkezet jelentős bővítése. Nyilvánvaló, hogy akkor ennek legkedvezőbb irányait és a koncentráció kívánatos mértékét meg kell majd keresni. Ez azonban csak mélyreható, elemző vizsgálatok után alakulhat ki helyesen, és abban az esetben is figyelemmel kell lenni — a többi között — a történelmileg kialakult városhoz való kapcsolódás minden lényeges vonatkozására. Annak, hogy Budapest nagytömörségű városias területeit előreláthatólag nem kényszerülünk messze a város határán túl kiterjeszteni, még egy nagy előnye, hogy a város különböző részein fekvő munkahelyek egy korszerűsített közlekedési hálózat (metró stb.) segítségével a város bármely részéről gyorsan elérhetők (vagy elérhetők lesznek.) Fodor László koncepciójának egyik sarkalatos pontja: a sávos fejlődés irányában új munkahelyek telepítendők, hogy a fejlesztési tengelyek mentén lakók helyben találhassanak munkát. Szentendre határától Torbágyig ugyanis már aligha lehetne kényelmes mindennapos lakóhely-munkahely kapcsolatra számítani, holott a nagyváros egyik nagy előnye a munkahely szabad megválasztásának a lehetősége. Végül a harmadik, alapvető különbség — s ez akár elsődlegesnek is tekinthető —, hogy Párizs a kapitalista társadalmi rendszerben élő Franciaország, Budapest pedig a szocialista Magyarország fővárosa. Kapitalista társadalmi viszonyok között szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagy nehézségekbe ütközik a meglevő városrészek egyidejű, tömeges rekonstrukciója, mivel az épületek és a telkek általában magántulajdonban vannak. Nekünk a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyok adta kedvezőbb lehetőséggel élnünk kell! A tanulmány szerzője és a városrendezési terv készítőinek koncepciója között Budapest környéke szerepének megítélésében is van szemléletbeli ellentét. Fodor László szerint „a környékre vonatkozóan a fővárosétól eltérő típusú fejlesztési koncepciót" adunk, amely „megőrzi Budapest és környéke különállását". Az a körülmény, hogy a 44 településre előirányzott mintegy 100 ezer felépítendő lakásnak nem egészen egyötöde valósulna meg többszintes formában, „ elszórtan 6—8 településcsoport-központban" ... „semmiféle szerkezeti fejlődés biztosítására nem elegendő". Ez a nézet azért téves, mert az egész agglomerációt egysíkú, hasonló elemekből álló, mintegy óriási lakótelep gyanánt szemléli, holott élő városról, illetve városi agglomerációról van szó, amelynek társadalma eltérő igényű, különböző rétegekből áll. A város minden egyes részének megvan a maga rendeltetése a nagy egészen belül. Kőbányáé más, mint az Erzsébetvárosé, mint a budai társasházövezeté; Budakeszié más, mint Gyálé, Érdé vagy Százhalombattáé. A budapesti agglomerációban lakók és az oda települők egy része ragaszkodik a családi házas, kertes életformához. E lakosok száma az életszínvonal emelkedésével, a személygépkocsik szaporodásával bizonyos mértékig még fokozódhat, azzal a különbséggel, hogy a családi ház korszerű formáinak (szőnyegház, sorház, kistársasház) térhódítására lehet számítani. Ez a tendencia — a nagyvárosi „szuburbiák " kialakulása — világjelenség. Budapesten az e célra használható telkek hamarosan betelnek. Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen igények számára szép természeti környezetben, a városkörnyéken biztosítsunk megfelelő területet, és ezek fejlődését egy-egy kereskedelmi és kulturális központ létesítésével segítsük. Azokat pedig, akik többemeletes házakban kívánnak lakni, a város belső területein, a munkahelyekhez közelebb, tehát általában 30