Budapest, 1975. (13. évfolyam)
12. szám december - Berecz Dezső pályaműve: A munkásszolidaritás erejére támaszkodva
erejére támaszkodva festőhöz. Középkori céhes állapotok közé kerültem. A mester már reggel 5 órakor szálláshelyünk ablaka alatt kiabált, hogy „meddig akarnak még aludni ?" Reggel 6-tól este 8 óráig dolgoztunk. A mester kevés fizetést, gyenge étkezést és rossz szállást adott. Az ebédlőasztalnál sokan ültünk: a mester, két felnőtt fia, három lánya és mi négyen, fiatal magyar szakmunkások. Ebédelés előtt az asztalnál mindenki felállt és a család németül hangosan imádkozott. Ima közben a mester magyarul kikiabált az udvarra a tehenet hajtó háziszolgának, majd tovább mondta az imát németül. Ilyen jó cirkusz többször is előfordult. A mester vasárnap templomba zavart bennünket, de előtte egy negyednapi munkát el kellett végeznünk. Wienerneustadtban egy óhitű, vakbuzgó mester azzal csalt magához, hogy nála szombaton nem kell dolgozni. Vasárnap reggel viszont kiabált, hogy nála a vasárnap munkanap! Nagyon felháborodtam, hogy így becsapott, a mester pedig ijedtében rendőrért kiabált. Ettől még én ijedtem meg és azonnal Sopronba utaztam. A soproni útlevél-vizsgálatnál észrevették, hogy a vízumom régen lejárt. Ott tartottak, s miután tájékozódtak felőlem, este elengedtek. A ligetbe mentem, de jött a rendőr és közölte, hogy a ligetben padon aludni nem szabad. Lefeküdtem hát a bokrok közé és aludtam egy rövid ideig, amíg át nem fáztam. Reggel bementem a soproni kékfestő cég üzletébe, ahol egy öreg segéd ismerte apámat és beajánlott a cégtulajdonosnál. Ott dolgoztam egy télen át. Sohasem felejtem el azokat a borzalmas munkakörülményeket! Tavasszal Győrbe, Pápára, Veszprémbe, Fehérvárra utaztam, azonban munkát sehol sem kaptam. Létbizonytalanságban és kimerülten érkeztem Budapestre. Egy kelmefestő üzletben az üzleti kisasszonytól megkérdeztem, van-e a szakma munkásainak valamiféle egyesülete? Azt felelte, hogy a Kun utca 11. szám alatt van a szakszervezet. Estefelé a szakszervezeti helyiségbe érkező munkások és munkásnők pártfogásukba vettek, megvacsoráztattak és ugyanabban a házban ágyrajáróként szállást szereztek, két nap múlva pedig egy zuglói fonalfestő-gyárba beajánlottak munkára. Képletesen szólva: partra húztak. Ettől kezdve majdnem minden estémet a szakszervezetben töltöttem. Minden szakszervezeti rendezvényen részt vettem, használtam a könyvtárat, elvégeztem a szakszervezet által rendezett textilfestő tanfolyamot. Időközben több budapesti gyárban dolgoztam, mindenütt újabb és újabb szakmai ismeretekre tettem szert A Lohr-féle gyárból 1925 karácsonyán bocsátottak el. Ebben a gyárban is sokat imádkoztak, azonban a karácsonyi ajándék mindig a fiatal munkások elbocsátása volt. Az idősebb szakszervezeti szaktársak biztatására a pesterzsébeti textilgyárba textilfestő szakemberként jelentkeztem. Felvettek, a próbát kiálltam, és ott dolgoztam 1944-ig. Sikeres alkalmaztatásomhoz több — számomra kedvező — gazdasági és politikai körülmény is hozzájárult. Állami támogatással nagymértékben kezdték fejleszteni a magyar textilipart. A gyárakban zömmel német és cseh textilfestő szakemberek dolgoztak, nem nagy sikerrel. A szakszervezet követelte, hogy a kelmefestőkből átképzett magyar textilfestőket alkalmazzák helyettük. A gyárak vezetői hajlandók is voltak erre, hiszen a magyar szakembereknek eleve nem óhajtottak annyit fizetni, mint az idegeneknek. Munkahelyem hat helyiségből állt: festő és fehérítő műhely, gépi és kézi szárítók, centrifuga szoba és raktár. A gépekkel jól felszerelt műhelyekben — a gyár saját szükségletére — textilfestő és fehérítő munkákat végeztem. A szellemi és a fizikai szakmunkákat egyedüli szakemberként, sajátkezűleg és saját felelősségemre végeztem, ehhez azonban segéd-, illetve betanított munkásokra is szükség volt, akik a gépeket töltötték, ürítették és az anyagszállítást végezték. Ezeket négy férfimunkás végezte, a szárítóknál egy vagy két női munkás dolgozott. Munkajogi helyzetem nem volt meghatározva. A gyár felső vezetői a segédmunkásokat keresztnevükön, a szakmunkásokat családi nevükön szólították — engem is —, a gyár más dolgozói festőmesternek hívtak; ez manapság talán művezetőnek felel meg. Eleinte nagyon újszerű volt számomra ez a munka és igen nagy feladat előtt álltam, hiszen csak önképzés, meg tanfolyam útján szereztem meg az elméleti szakismereteket és ebben a speciális munkakörben kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkeztem. Alig múltam 20 éves. Bizony sokszor kértem tanácsot a szakszervezetben az idősebb munkásoktól, a szakmai gyakorlat hiányát pedig bíromtól kihűlésig való munkával pótoltam. A heti munkaidő reggel 7-től este 6-ig, szombaton 1 óráig tartott. Túlórát nekem természetesen nem fizettek. Később azután jól belejöttem a munkába és nem túlóráztam. Egyébként túlórát a ledolgozott heti 56 óra után teljesített munkáért fizettek, pótlék nélküli sima órabérrel. A magam és munkatársaim béréért mindig harcolni kellett, a festődei betanított munkások órabére magasabb volt (45 — 50 fillér), mint a vasas szakmunkásoké (36 — 45 fillér). Az én heti fizetésem is magasabb volt a szövő és fonó mesterekénél, és kb. duplája volt az akkordban dolgozó betanított szövő és fonó munkásokénál. Házasságom, az első saját otthonom Feleségemmel 1929-ben kötöttünk házasságot. Kettőnknek együtt is csak semmink volt, de kettőnk keresete lehetővé tette a családi otthon megteremtését. Egy komfort nélküli korcsmahelyiségből átalakított, fekete olajos padlójú szobakonyhás lakást béreltünk, havi 50 pengő uzsorabérért. Szoba- és konyhabútort részletfizetésre vásároltunk, az árát hetente törlesztettük. Eleinte a kamat nagyobb volt, mint a törlesztés összege, de egyre kisebb maradék összegre írtam alá a váltót, s az adósság morzsánként mégiscsak elfogyott. A háztartásban még sok mindenre szükség volt, ruhaneműeket is be kellett szerezni, kulturális kiadásaink is voltak. Abban az időben is volt „családtervezés", csak ezt a kifejezést akkor nem használták. Mi, akik fiatalságunkban oly sokat nélkülöztünk, először egy szerény otthont akartunk teremteni családunk számára — így kénytelenek voltunk „nemlegesen tervezni". Napjaink egyhangúan teltek. Korai ébredés és tisztálkodás, reggelizés után becsomagoltuk az ebédnek valót és siettünk a gyárba. Az út 20 percig tartott és nem volt szabad elkésnünk. Este 6 óra után, a gyárból hazamenet megvásároltuk az élelmiszereket és az egyéb háztartási cikkeket, cipekedve, fáradtan hazaérkeztünk — és akkor kezdődött az otthoni munka. Vacsora után már változatosak voltak az estéink. Ha mosás volt, akkor a feleségem végkimerülésig dolgozott, szappanozta és kefével súrolta a szennyest a teknőben, én hordtam a vizet az utcai kútról, segítettem öblögetni és kicsavarni a ruhát, éjfélkor estünk az ágyba. Máskor takarítás vagy más házimunka volt. Mindemellett jutott idő a rendszeres újságolvasásra, könyvekre, tanulásra, mozira, színházra és a mozgalmi munkára is. A feleségemnek minden házimunkában segítettem, mégis több munka hárult rá, én viszont több munkásmozgalmi munkát végezhettem. Az évek múlásával a gazdasági viszonyok egyre rosszabbak lettek, a hatalom urai és haszonélvezői a nyílt fasizmus felé haladtak. 1938-ban feleségemet a gyárból elbocsátották; ez már politikai visszavágás volt arra, hogy aktívan részt vettem a munkásmozgalomban. A vegyipari szakszervezet központi vezetőségének és a Szociáldemokrata Párt helyi alapszervezetének vezetőségi tagja voltam, s emellett szerveztem az illegális szakszervezeti ellenzéki mozgalmat, részt vettem az illegális politikai mozgalomban. A Népszaváért háziagitációs munkát végeztem. 1942 tavaszán a szakszervezetekben dolgozó baloldali (kommunista) aktivisták ellen indított nagy letartóztatási akció után én vettem át a szakszervezeti titkár tisztségét, vállalva annak minden következményét. Feladataimat 1944-ig végeztem, társadalmi munkásként. A rosszabbodó viszonyok ellenére, az évek múlásával fel kellett adnunk a családtervezéssel kapcsolatos negatív álláspontunkat. A legrosszabb háborús időkben, 1940-ben leányunk, 1944-ben fiunk született. Most már nemcsak a magunk, hanem a gyermekeink sorsáért is aggódnunk kellett. Az én családom számára is csak a rettegés, az éhség, a bombázás, a pinceélet jutott osztályrészül. Mindehhez jött az én kétszeri letartóztatásom, abban az időben, amikor az emberi életnek úgyszólván semmi értéke nem volt. * Az úri reakció a megsemmisülés felé vezette az országot — végül azonban csak az úri Magyarország omlott össze. S amire még álmomban sem gondoltam soha: jómagam a későbbiekben az ország egyik növényolaj gyárának lettem az igazgatója . . . Onnan is mentem nyugdíjba. Berecz Dezső 33