Budapest, 1977. (15. évfolyam)
10. szám október - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke II.
Irodalmi városképek Vargha Balázs Zelk Zoltán éneke II. Nyomozás árnyak ügyében Mint régimódi mesternyomozó — ez a címe annak a versének, amivel megtisztelte a költészetébe betörő ajándékhozókat: Babitsot, Kosztolányit, Nadányit, Szép Ernőt, József Attilát, Szabó Lőrincet, Illyést, Vas Istvánt, Apollinairet. Ám a névsorra mindjárt egy de replikázik. De így is, mégis magam kuporgattam, gyűjtögettem, ami vagyonom, az árnyakat a falról leszaggattam s botolva-bukva vittem vállamon, egy dérszilánk az ágról ha lezizzent, nem voltam lusta lehajolni érte, máskor száz évig moccanatlanul álltam a Rettegés tövében. Ez a verse minden további kutaszkodást, a fenti listához bármilyen bővítést megállít, ügyészi keménységű határozatával: „A nyomozást lezárom." De ez a vers máris másfajta nyomozásra csábít az egyik, magában is elgondolkoztató képével: az árnyakat a falról leszaggattam s botolva-bukva vittem vállamon ... Az egy Adyn kívül nem volt még magyar költő, aki olyan makacs következetességgel tért volna vissza ifjúkora képeihez, mint Zelk Zoltán. Jelképet akartam írni, de mihelyt sorolni kezdtem őket - mutatványosok, kutyák, hegedűk, árnyak —, kitűnt, hogy nem jelképek ezek, hanem eredendő valóságok, amelyek bármiféle költői átformálás után is őrzik a gyerekkori rábámulások emlékét. Éppen abban van Zelk költői hatalma, hogy eleve ismerős, kedves, izgató jelenségeket emel át új meg új Urai dimenzióba. Nemcsak a hegedűje „tűzből mentett"; mindent költői gondolatát tűzvészekben tisztította, tökéletesítette. Mit is tett az árnyakkal a mesternyomozásban ? Azt vélné az ember, hogy az őt megajándékozó nagyok postereit tépkedte le a lakói, isteneket káromló indulatában. De azt hiszem, rossz magyarázat ez. A maga életének árnyairól szól itt. Az árnyékot, amely együtt ballag a ballagóval, szalad a szaladóval, a vállára dobta föl súlynak. Vizsgáljuk, igaz-e ez így. Egyik legkorábbi kiadott verse, a Kertész vagyok (amelyből idéztem már a Homoródparti darazsakat), fények és árnyak kertészeként mutatja be a költőt: Kertész vagyok, lámpám sugarait s falaimon a mélyrehajló árnyat ápolom gonddal, gonddal cirógatom — madaram is van, bóbitás szomorúságom, szememben fészkel s lomha szárnyaival verdes arcom előtt. Szelíd költői bűvészmutatvány ez: emberi gyártmányokkal gyéren bútorozott szobáját benépesíti istennek költőképpen újrateremtett teremtményeivel, árnyékvirágokkal és bánatmadarakkal. Akárcsak a másik, már emlegetett verse, a Szoba. Mint pásztor, ha rádől botjára s mereng a táj fölött, mereng, mereng a villanylámpa s legel bozontos árnyéknyája a bútorok között. A Bolyongó című versben meg előre-hátra loholó hű kutya a hű árnyék. Animizmus ? Szürrealizmus ? Fölösleges nevet adni ennek az árnyakat meglelkesítő varázslásnak. Egy üzlet kirakatának tárgyaiban, szótárunk egyetlen lapján is van ennyi nyelvi animizmus. Fontosabb az, hogy az árnyak virágát, nyáját, ebét mindig a magány érzése hívja elő. Vigasztaló árnyak ezek. Játékukkal, ugrándozásukkal nem feledtetik ugyan, de elviselhetőbbé teszik a magányt. Nem olyan kontinensnyi árnyakról van itt szó, amelyek — szoktuk mondani — rátelepszenek olykor Európára. Mikor ilyen időszak volt éppen, ő akkor is szétbontotta a nagy árnyékot, különbséget tett a maga, szobába rekesztett árnya és a szerencsésebbek szabad árnyéka között. Menekülők című versében több a rejtett utalás, mint a nyílt információ, az alaphelyzetet azonban megmondja a dátum: 1944 április. Hálóját a pók odahagyja, a falon fut tébolyodottan, egy szál legyecskén menekülne, szárnya az ablakon megkoppan. Árnyam is úgy forog szobámban, miként ketrecében az állat, míg künn sürögnek és futkosnak, fecsegnek boldog, szabad árnyak. A költő 1950 körül