Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Németh G. Béla: Otthonok és örökségek

szebb gesztusú szokásokkal. Kisfaludy Sándor aligha véletlenül indult Sümegről, de aligha véletlenül „kellett" a századközépi gazdag patrícius posztógyárosnak, Ramasetter Vincének is itt állítani szép komolyságú szobrot. A kúria-sor lakói már rég hivatalnokok voltak, ki az erdészetnél, ki a járásnál, ki a földhivatalnál, de ámbitusos házaik csöndes melankóliájú szobáiban ott lengett még a Deák-féle nemesség atmoszférája. A dzsentri mucsai világának kiátkozása közben elfeledkeztünk a nemesség életformájának bensőséges hangjairól. S ha Sümegen a történeti stílusok meg a nemesi s polgári életmód élő arányú összeolvadását láthattam, Kőszeg a hazai s a határon túli formák ötvözetét ajándékozta nekem. A Szent Jakab templom érintetlen gótikája alatt s töredékes, naiv bájú falképei között szívdobogva vártam a diákmiséken, hogy felzúgjon egy-egy diadalmas Handelfúga, s teljessé telítse a nehéz tölgyfapadok színes homályát egy-egy férfias áhítatú Lassus-motetta. Az evangélikusok gimnáziumának klasszicista előadótermében volt először részem élő kamarazenében, mégpedig ősigazi módon, kedvtelő házimuzsikusként, öreg bencés tanárral, fiatal patikussal, érettségiző diáklánnyal, szerény városi tisztviselővel a kották előtt. Zavart, tétova megindultsággal voltam tele, midőn elhangzott az első Bachszonáta, amit valaha is hallottam, kivált, hogy tetézte Brahms Négy komoly énekének megválthatlan szomorúsága. Ezért is, így is lehet hát összejönni az embereknek: nemcsak a zene — ez a szokás, ez a forma is mélyen megrendített, megragadott. A különbözés gyönyörködtető egységét tanította nekem ez a város. Visszanézve tudom, itt lett, bármi félszeg féltudattal is, Közép-Európa végleges belső otthonom. Később, templomnézve és temetésjárva, szlovén földön és Salzburgban, Kolozsváron és Trencsénben, Újvidéken és Brünnben ugyanazok a dallamok zengtek, amelyeket más-más dinamikával, színnel és szóval nyolckor a horvátok, kilenckor a németek, tízkor a magyarok ajkáról hallottam Kőszegen kiáradni a gazdag indázatú barokk portálok alól. Mindig harag fog el, ha Petőfit Lenau, Bartókot R. Strauss kisebbítésével magasztaljuk. Hát nem testvérek ők, hanem arénabeli vetélytársak? De hétköznapibban is hasonlóra tanított ez a város. Utolsó szállásadóm Markovits Lincsi néni volt a Külső Várkörön. Ura szőlősgazda, a horváton kívül alig is beszélt valami nyelvet. Lincsi néni viszont született német anyanyelvű, de azt éppoly csodálatos panzichterséggel mondta, akár a magyart vagy a horvátot. Ha összeakadt német tanárunkkal, az öreg, ugyancsak határközeli Czingraber Péterrel, hegyezhettük a fülünket, vajh melyik nyelven folyik köztük a diskurzus. Első szobája — ebben laktunk mi — magyar ügyvetésű, de osztrákos elrendezésű; hátsó szobája viszont — ebben esős időben férje matatott naphosszat — lágy arcú, Ljubljanában kelt szentképek arzenálja. Horváth volt Lincsi néni, vagy német vagy magyar? Igaz ember volt, az bizonyos. A bögretes várt bennünket reggel, pedig nem is volt benne az egyezségben. (Előiskolám ugyan a különbözés természetszerűségére már falumból is volt. Egészen magyar volt a falu, de csak négyötöde katolikus, egyötöde zsidó. Harmadik Károly s Mária Terézia alatt, a gráci út forgalmasodása idején telepedtek le ez utóbbiak, s teljesen egybecsiszolódott a két elem. A plébánia tőszomszédságában állt a kis zsinagóga, s mi természetszerűen jártunk át pénteken este gyertyát gyújtani az átellenben lakó Goldékhoz. Agglegények voltak és szegények, az egyik korán nyugdíjba küldött könyvelő, apám iskolatársa. Esténként, a háború éveiben, el nem aludtam volna, míg meg nem hallgattam, mint hányta-vetette az apám s a „Jákó bácsi" a londoni rádió az esti adását. Kobakkalapja bőrtasakban talán máig egykori házunk padlásán porosodik. ..Mert ha hazajövünk, ilyet majd sokáig nem gyártanak" — mondta, mikor áthozta a tragikus út előestéjén.) Persze, nem mindig baráti arccal oktatott azért Kőszeg. A parasztbirtok, bármi jól kezelte is apám, hosszú évekig beteg anyám mellett, három gyerek taníttatására kevés volt. Ötödikes koromtól egyetemem végéig magam tartottam el magamat. Tanáraim házitanítást szereztek s leltárrendezést meg másolat-ellenőrzést, és jómódú házaknál egyegy féléves ingyen kosztot is kiügyeskedtek számunkra. Akár emberséges szándék szülte is, akár hívságos karitász e segítéseket — megalázódásban sem volt általuk hiány. A polgármester unokaöccsét legalább ne nyitott ebédlőajtóval s ne akkor ebédeltették volna, midőn osztálytársainak a konyhaasztalnál mérték a jótékonyságot. S a hosszú előneves garnizonparancsnok még csak arcrándulással sem vette tudomásul soha prezent kosztosai köszöntését. Társadalmi, politikai, közéleti igazságtalanság talán ezért jelenik meg számomra azóta is mindig a kiszolgáltatottság képében s az emberi méltóság megsértése a megalázódáséban. A kiszolgáltatottság és megalázódás gyűlöletében. A művészet- és művelődéstörténet adta meg később a fogalmat, ami e város otthonalkotó fogalmát nekem egybe foghatja: nőtt világ volt ez. Otthonának együtt kell növekednie az emberrel, nem terjedelemben a karakterben. Képe vonzódásainknak, vágyainknak, szorongásainknak, s talán-talán még rejtett büszkeségünknek is. Egyszer még diákéveimben, erdész ismerősömmel, módom adódott látni az eszterházi kastély néhány termét. Milyen rideg lehet ezekben lakni, hasított belém az érzés a csodálat mellé. Később azután láttam a szobát is, amelyben a kastély megálmodója, Fényes Miklós herceg állítólag otthon lenni szeretett. Érzékelhetően a szükség ritmusa szerint szaporodtak föl benne a dolgok. Különböző vágásúak, mégis határozott s összhangos jellegűek. A stílus karakterén úrrá lett a karakter stílus. A mai, a lakótelepi ember lakása talán azért marad oly gyakran csupán szállás, mert nem tud egymásba nőni gazdájával. Készen kapja alakját, működését, berendezését, s úgy is unja meg. Pesti lakásoktól kevesebb otthon-sugalmat kaptam. Az Eötvös Collegium igazgatói szobája él bennem igazán ihletően. Keresztury Dezső itt tartotta velünk óráit. A nagy ablakokon áradt be a szeptemberi nap, a kerítés előtt óriás lombú hársak, s a város zaja halk morajlássá olvadt egybe. Tartásos-mértékes fotelokban vettük tanárunkat körül, a falakon sem iratos szekrény, sem könyves polc. Képek, jó portrék és tájképek; nem sok, mindössze öt-hat. S három-négy diszkrét kicsi faliszőnyeg. A lágyan világító falfelületek finom arányú ritmust alkottak velük. És újra hitelesítették, amit tudós Bergson-fordító kőszegi irodalomtanárom vélt, amidőn a rendház boltíves szobájából a Puszták népéért a könyvtárba szaladt: „Az ember szobája nem könyvtár, főleg nem könyvraktár." A szép fal az otthon egyik fő berendezési tárgya és karakterhatározója. A nagy művészettörténész, Fülep Lajos kollégista koromban egyszer képeket mutatni elvitt bennünket egy tartózkodó eleganciájú gellérthegyi lakásba. Csupa alacsony, egy-két polcos állvány a falak körül. Egyikünk hiányolta a könyves falakat. A literátor házigazda visszafogott iróniával mosolyodott ránk: „Bizonyítsam, hogy szeretem a könyvet és olvasok?" Amidőn aztán már a történészek tudományához számítottak a nevem, tapasztaltam, az a könyv nincs éppen soha kéznél, amelyre szükségem van. Könyvtári, kopott, nem „öltözteti", nem barátságosítja a szobát. Inkább Siklós Péter felvételei 12