Budapest, 1981. (19. évfolyam)
1. szám január - Hunyady Judit: Emlékvédelem
házbelsőkkel is. Jó, jó, belső gondok is tehetnek arról, hogy leválasztják a régi, szép freskós szobákat, lemeszelik a festményeket, mert nagy a lakás- és irodaínség. Nézzék meg például a Televízió szecessziós székházát. A felismerhetetlenségig beépítették. — Úgy érzem, jogos tiltakozását nemcsak a hangulati értékek megőrzése, hanem a gazdasági hasznosság is táplálja. — Régi vesszőparipám a közvilágítás. Egy régi villanyoszlop pár száz forintból helyrehozható lenne, és megmaradna a hangulata. Ehelyett kidöntik, és három új oszlopot állítanak a helyébe — darabonként harmincezer forintért. Miközben uniformizáljuk a város világítását, egy halom felesleges pénzt is kiadunk. Ez legfeljebb egy-két vállalatnak lehet hasznos, de nem az egész országnak. — Azért néha valami sovány kis eredmény is erőt ad további szélmalomharcomhoz: az augusztusi Tere-ferében elbúcsúztam a Szabadság-híd felújításakor feláldozott nyolc régi lámpától. Azóta megkeresett Dalmy Tibor, a Szabadság-híd újjáépítésének kormánybiztosa, megígérte, és helyre is állították a pásztorbotlámpákat. De ez egyáltalán nem jellemző eset. Kampányszerűen cserélik a házfalakon található lámpakarokat. A Gül Baba utcában is új higanygőzlámpák kerülnek a helyükre. Amit nyerünk fényerőben, elveszítjük hangulatban. Az anyagiakról nem is beszélve. A leszerelt régi gázlámpákat exportálják idegen városok szépítésére. Egy-két helyen felújítják ugyan a meglevőket, de ehhez külföldről hozunk be stilizált gázlámpákat. Hol ebben a ráció? A rossz utánzat többe kerül, mint a régi. S miközben a régi lámpatartó ott áll üresen a falon, az új lámpaoszlopba beleütköznek a gyalogosok. Ez a lámpacsere kifejezetten magyar specialitás. Sehol sem találunk hasonlót Leningrádtól Monacóig, Londontól Havannáig. — Egyéb bosszúságok? — Például a félbevágott házak. A második világháború után sok épületet helyreállítottak, de érdekes módon mindig csak a felső részüket. Az alsó részt szisztematikusan egyformára burkolták süttői márvánnyal. A régi szép fából készült kirakatokat ma mind acélvitrinre cserélik. A hajdani tölgyfa kapuknak is befellegzett, noha legtöbbször csak az a kifogás ellenük, hogy nyikorognak. Hát nem olcsóbb az olajozás mint egy új „egyenkapu"? Miközben az Ingatlankezelő Vállalat arról panaszkodik, hogy kevés a pénze, felújítás helyett belemegy sok indokolatlan cserébe. Se vége, se hossza a panaszáradatnak, a hozzánk írt levelekben. — Mi a helyzet a régi liftekkel? — Régen gyönyörű öntött- és kovácsoltvas rácskompozíciókkal, faburkolatú, tükrös, ablakos lifteket építettek. Az új, kiegészítő alkatrészek gyártása olcsóbb lett volna, mégis inkább lecserélik drága pénzért az egész liftet ajtóstul, a művészi értékű rácsokat pedig beolvasztják. A minap a Tolnai Világlapja egyik régi számát lapozgatva szívfájdító hirdetésre bukkantam, amely azt tudatta: hol lehetett megvenni a lebontásra ítélt házak berendezéseit. Ma a szanálásra kerülő épületek használható értékeit senki sem gyűjti össze, hogy újrafelhasználják. Ilyen gazdagok lennénk? — Van-e látható haszna a rovatának? — Az Országos Műemléki Felügyelőség felajánlotta a segítségét, Dalmy Tibor is jelentkezett a lámpák védelmében. A sajtó is kezdi már felkarolni e témát, a Televízió, a Rádió is foglalkozni kezdett épületvédelemmel. És ha egyre többen hajtogatjuk az igazunkat, csak nem lesz falra hányt borsó?! — Egyetért azzal, hogy Emlékvédelem legyen ennek az interjúnak a címe? — Egyet, sőt talán városvédelemnek is mondhatnánk. Ne csak a településfejlesztésről beszéljenek, foglalkozzanak településmegóvással is az illetékesek, de az egyes ember is. Az a baj, hogy az emberek nem érzik sajátjuknak a házat, a lakást, amelyben élnek. Amikor az egyik épületet filmeztük, megkérdeztem egy erkélyen könyöklő asszonyt, tudja-e, hogy egy valamikori vendégfogadó kétszáz éves rácsára támaszkodik. Na és? — felelte. A rácsot már majdnem megette a rozsda, de amikor faggattam, miért nem mázoltatja be, azt válaszolta: Az az IKV dolga. Az emberek egyszerűen vakok a szépségre. — De azért „besegített" a háború is . . . — A háborúk sok kárt okoztak, nagyon kevés régi műtárgyunk maradt. De nekünk nem elég a középkor, a reneszánsz vagy a barokk „hagyatékát" védenünk. Az ország arculata a századfordulón alakult ki. Ennek az időszaknak sok emléke megőrzésre érdemes. Mégsem áll rá az agyunk, hogy ez a miénk, ezt kell tisztelni, becsülni és óvni. A történelmi értéke kisebb ugyan, mint a régebbieké, de ez a jellemző. Az ember szereti az egyedit, a különbözőt, de ennek létrehozására egyre kevesebb a lehetőség. Kellemesebb a Petőfi Sándor utcai szövetboltban vagy a Kígyó patikában vásárolni. Már túl vagyunk azon, hogy csak az legyen fontos, ami a polcon van, meg kell őrizni a polcot is. — Nem érzi ártalmasnak ezt a nosztalgiát? — Nem. A nosztalgiám az egységesítés ellen küzd, a teljesen egyforma lakások, lakótelepek, üzletek, lámpák ellen. Vonzódik az uniformizálttól eltérő hangulatot őrző tárgyakhoz — és ezt kellene meglovagolnunk. — Megállíthatja-e a felgyorsult időt? — Nem tudom. Jó lenne, ha a műsor hatására nemcsak megszeretnék a várost, de a fölösleges pénzkiadásokkal járó uniformizálási törekvéseket is sikerülne leállítani. — Ha teljesíthetném egy kívánságát, mit kérne? — Ami világunkra az a jellemző, hogy a házak falán álló táblán ezt olvashatjuk: itt állott az a ház, amelyben lakott élt valamelyik irodalmi vagy más nagyságunk. Az lenne az igazi, ha unokáink azt a táblát tehetnék ki: itt áll az a ház, amelyben éltünk, dolgoztunk. Hunyady Judit Csonka lámpa az Akadémia előtt Feltárják-e a szép öntöttvas portál többi részét? Új lámpa cseréje még újabbra