Budapest, 1986. (24. évfolyam)
3. szám március - Halasi László: A Szabadság-díj
Bár a Kun család lakása továbbra is az Ügynök utcában maradt, Kun életének fő helyszíne a történelmi Visegrádi utcai párthelyiség volt 1919 februári letartóztatásáig. Az itt folyó életet Lengyel József írta le klasszikus dokumentumregényében. A leírás — nyilván a szerző akaratától függetlenül — félelmetesen hasonlít a John Read ábrázolta Szmolnijhoz a győzelmet megelőző napokban. „Akármilyen korán jöttünk, a folyosó és a nagy előszoba tele volt emberekkel. Sokan itt is aludtak. A padlón vagy a széken. Volt közöttük, akinek mint őrnek állandóan a helyén kellett lenni, hogy legalább a belső szobákat megóvják az emberáradattól. Itt aludtak azok az elvtársak is, akik átutazóban voltak, és már késő volt ahhoz, hogy valahol elhelyezzük őket... Hajnalban érkeztek az újságok és röpiratok. Különböző helyiségekben halmoztuk fel azokat. Már reggel volt, mikor sorra érkeztek az elvtársak, hogy beszámoljanak az elmúlt estéről. Mások tanácsot, útmutatást kértek..." A Visegrádi utcai pártközpontban, ahogy másfél évtized múltán Sinkó Ervin írta „a szó szűzi értelmében vezér": Kun Béla. Kassák Lajos, aki „társbérlője" a párthelyiségnek — itt van ugyanis a Ma szerkesztősége, s Kassákék is itt laknak —, szintén leírja a szónokló, lapszerkesztő Kun Bélát. Beszéde „bátor, gyűlölettől és lelkesedéstől megduzzadt szónoklat", amellyel — legalább évtizednyi távolságból vissszanézve — nem tud egyetérteni Kassák. Ám amint a munkáshallgatóságra tett hatást észreveszi, meg kell hogy állapítsa: „már őt sem nézem és hallgatom annyira idegenkedőn, mint az előbb". Majd egy Kunnal folytatott későbbi beszélgetése után megjegyzi: „Sok mindenben nem helyeslem azt, amit csinálnak, és mégis itt-ott vállalom velük a közösséget." A KMP növekvő befolyása, amelyet Kun nyilvános fellépései például a Gólyavárban, az Üllői úti laktanyában tovább erősítenek, aggodalmat keltenek a kormányban csakúgy, mint a monopolhelyzetét féltő szociáldemokrata pártban. Az antant hatalmak megbízottai is arra ösztönzik a polgári demokratikus kormányzat vezetőit, hogy számoljanak le a kommunistákkal, s így — állítják — jobb elbánást nyerhetnek a világháború győzteseitől. Így került sor az 1919. február 20-i provokációra a Népszava szerkesztősége előtt, majd 21-én hajnalban a párt vezetőinek, elsősorban Kun Bélának a letartóztatására. Kun új fővárosi „lakhelye" előbb a Mosonyi utcai rendőrlaktanya, ahol súlyosan bántalmazták, majd a Gyűjtőfogház. Itt tölti el a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző hónapot, s innen, a börtönből kerül a születő Tanácsköztársaság élére. A kinti politikai élet ,,balra-át"-ja 1919 március elejétől valóságos pártközponttá teszi a Gyűjtőfogházat. Egymásnak adják a kilincset a munkásküldöttségek, felkeresik a kommunista foglyokat a szociáldemokrata párt baloldali vezetői. Itt fogalmazza meg 1919. március 11-én Kun Béla Bogár Ignáchoz írt híres levelét a pártegyesülés feltételeiről. Itt állapodik meg a nagyipari üzemek bizalmijaival a kommunisták 1919. március 23-ra tervezett kiszabadításáról. Amikor végül 1919. március 21-én a késő délutáni órákban elhagyja a Gyűjtőfogházat, hogy a polgári demokratikus kormányzat kül- és belpolitikai csődje nyomán hozzáfogjon történelmi tettéhez, bizonyára aligha gondol arra, hogy kolozsvári újságíróként, a Budapesti Napló mindeneseként nem így képzelte a főváros elismerésének megszerzését. Az új hatalom első óráiban, amikor utoljára szól a Visegrádi utcai párthelyiség ablakából, a magyarországi munkásosztálynak „foglalja el" Budapestet, amely vele, általa lesz 133 napon át a világforradalom világítótornya. S amikor el kell hogy távozzék Budapestről, attól fogva minden gondolata a visszatérésé. Emigráns társai, látogatói (így például Illyés Gyula és Sinkó Ervin) említik meg, hogy élete szinte kettéoszlik: mindennapos forradalmi tevékenysége mellett a rádió, a sajtó és az egyéb információs források segítségével állandóan követi a távolból az ország és a főváros minden rezdülését, a napi politikai harcokat éppúgy, mint az irodalmi, művészeti életet. Sokan furcsállták, hogy egy internacionalistánál ilyen intenzív a honvágy érzése, de alighanem érthető, ha arra gondolunk, hogy a forradalom legnagyszerűbb pillanataiban talált egymásra Kun Béla és a vörös Budapest. 28 DOKUMENTUM Demokratikus kitüntetéseink SZABADSÁG-DÍJ Budapest felszabadulásának első évfordulója tiszteletére — 1946. február 12-én — a főváros törvényhatósági bizottsága díszközgyűlést tartott, amelyen Szakasits Árpád, a törvényhatósági bizottság elnöke, Kővágó József polgármester s a pártok képviseletében Katona Jenő, Kossa István, Miliók Sándor, Bródy Ernő, Farkas Ferenc és Varga László méltatta a nap jelentőségét. A polgármester javaslatára elhatározták, hogy küldöttségileg felkeresik Vorosilov marsallt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét, és az évforduló emlékére átadják Szabó Vladimir Budapest felszabadulását ábrázoló festményét, továbbá Puskin, Schoenfeld és Gascoigne követeknek átnyújtották a főváros köszönetét tartalmazó díszalbumot. A polgármester javaslatára úgy döntöttek, hogy megemlékezésül a Hidegkúti út nevét Vörös Hadsereg útja névre változtatják. Jóváhagyták Kossa István javaslatát, hogy méltó formában meg fogják örökíteni a szovjet parlamenterek emlékét. A díszközgyűlést fogadás követte a Gellért-szállóban. Ezen részt vett Szviridov altábornagy, megjelentek a diplomáciai testületek képviselői, a köztársasági elnök, a kormány tagjai, jelen volt a szellemi élet számos kiemelkedő személyisége. Itt jelentette be a polgármester, hogy a főváros a felszabadulás emlékére Szabadság-díjat létesített. A díjhoz nem készült díszokirat, csupán egy cégjelzéses papíron küldött levél — egyetlen példányáról tudunk: Orosz Júlia Kossuth-díjas kiváló művészünk birtokában van —, melyben az érintetteket arról értesítették, hogy „a felszabadulást követő küzdelmes, 1945. évben a magyarság és a magyar főváros újjáéledése terén kifejtett kiváló művészi teljesítményének jutalmazására létesített Szabadság-díjak egyikét" a címzettnek ítélték oda. Maga a díj tíz-tíz millió pengőt tett ki, ami a gyorsuló infláció időszakában tulajdonképpen csak jelképes összegnek számíthatott a díj erkölcsi súlya mellett (egy napilap ára e napokban 2 ezer pengő volt). Ezt hangsúlyozta a polgármester is, amikor rámutatott, hogy a díj összege a főváros szerény anyagi helyzetét tükrözi, s kérte: „Fogadják e szerény díjakat úgy, mint a városnak legjobb szívből fakadó ajándékát!" Az ünnepi fogadáson vette át az irodalmi díjat Darvas József, Kassák Lajos, Kovács Imre, a tudományos díjat Lukács György, a képzőművészeti díjat Berény Róbert, Bernáth Aurél, Ferenczi Béni, a zeneművészeti díjat Kadosa Pál, a színművészeti díjat Bajor Gizi, a hírlapírói díjat Lestyán Sándor, Parragi György, Száva István, az építési díjat Mistéth Endre, a Kossuth-híd tervezője. A felszabadulás évfordulója tiszteletére 1946. február 13-án a főváros az Állami Operaházban díszelőadást rendezett. Itt olvasta fel Bajor Gizi Zilahy Lajosnak — a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnökének — ez alkalomra készült írását, majd bemutatásra került Beethoven Fideliója. A díszelőadás szünetében a színpadon vette át a Szabadság-díjat Orosz Júlia és Székely Mihály. A díjazottak névsora önmagáért beszél. HALASI LÁSZLÓ