Budapest, 1986. (24. évfolyam)
9. szám szeptember - Guba Zoltán: Látlelet
gyógykovács és a juhász gyógyítgatta a falut. Fűből-fából gyártották medicináikat. Rengeteg bevált receptjük volt, ez jelentette az orvosi alapellátást. Életem következő korszaka az úgynevezett „koloniális" orvoslás volt. A nagyobb kolóniákon már „házi orvos" is dolgozott, a rendelő és kórház mellett. Például Salgótarjánban, ahol gyermekkoromat töltöttem, kitűnő orvosa volt az acélgyári és ugyanilyen a bányászkolóniának. Ismerték az egész telepet az apró gyerekektől a nyugdíjasokig. Jellemző a korra, hogy az orvosok főleg a városokban telepedtek le. Ma divat túlterhelésről beszélni. Néhány adatot említek: 1921-ben 10 ezer lakosra 5,6 orvos jutott, 1930-ban 9,4 és 1936-ban 11,4. Ma harminc fölött van ez a szám. A következő korszakom épp a kezdő orvosi koromra esett. Ez a „széttagolt társadalombiztosítás" kora. A betegbiztosítás területén több mint harminc biztosítóintézmény működött. Jó volt ez? Nem! Mondok egy példát. Külön orvosi gárdája volt az OTI-nak, a MABI-nak, a hajósoknak, a MÁV-nak, a Postának, a Fővárosi Alapnak, a közalkalmazottaknak, az újságíróknak és így tovább. Influenzajárvány esetén, tételezzük föl, a nagypapa MÁV-nyugdíjas volt, az apa postás, a fiú gyári munkás, a lány elárusító, a másik lány fővárosi tisztviselő, akkor mindegyikükhöz — saját jogon — más-más orvos járt. Az idő mindent megszépít, hiába állítják az ellenkezőjét, a rendelők akkor is zsúfoltak voltak. 1920-ban az egy-két órás rendelési időben átlagosan tíz beteget vizsgáltak, 1930-ban már húszat-harmincat is. Az OTI-ban három perc jutott egy betegre, de a MABI-nál sem jutott hétnyolc percnél több, mert akkor sok orvost képeztek, viszont kevés volt az állás. A legrosszabb időben, a húszas évek derekán végeztem. Úgy tetszett, tovább gyarapítom az ÁDOB, az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága tagjainak számát. De az egyetemen szigorlati előkészítő kurzusokat tartottam, az egyik tanítványom apja, egy parlamenti bizottság elnöke, állást szerzett az OTI-nál. A másik tanítványom apja később behozott a MABI-hoz. Az OTBA néhány tagja is járt hozzám, sőt, az első világháborúbeli parancsnokom meghívott a Divatcsarnok üzemorvosának, és az Egyetemi Klubban sportorvosi munkát is végeztem. Látszólag halmoztam az állásokat, szerencsém volt, hogy napi 8-10 órát rendelhettem. Emellett tanulnom is kellett, csak így tarthattam lépést a korral. Több szakképesítést is szereztem, sok ismerősöm volt, ennek köszönhettem, hogy „családi orvosként" is dolgozhattam. Nem volt sok családom, de nem panaszkodom, mert mindenütt szerettek. Nemcsak háziorvos voltam, hanem családi tanácsadó is. Minden kérdésben kikérték a véleményemet. Telekvásárláskor éppen úgy, mint házasságkötéskor, de még abban is, hogy a serdülő fiataloknak milyen pályát javaslok. A családorvoslás lényege abban van, hogy az orvos születéstől kezdve nyomon kísérheti a gyermek fejlődését. Ha találkoztunk, és leültünk beszélgetni, vizsgálat nélkül, a szeme állásából, a mondat fűzéséből éreztem, hogy betegem milyen testilelki állapotban van. Mára nagyrészt elszemélytelenedett az orvoslás. A beteget különféle teamek fogadják, kartonjaival küldözgetik. A beteg mindig más orvossal találkozik, nem tudja, kivel konzultáljon állapota javulásáról vagy rosszabbodásáról. Mondjuk a doktornak, nemrég olvastuk, Kínában a háziorvosok hetenként látogatják a családokat. Az orvos ott olyan barát, akinek mindenről véleményt kell mondania. Ezért a baráti vizitekért fizetség jár. Igen ám, de ha a család bármely tagja megbetegszik, a vizitekért fölvett pénz visszajár, mert az orvos nem végezte jól a dolgát. A doktor elmosolyodik. Nem szoktam nagy emberektől idézni, de most az ötvenes évek vezérétől idéznék. Egy konferencián épp az általános egészségügy helyzetét vitattuk meg. Az utolsó nap megjelent R. elvtárs. Az elnök kijelentette: R.-nek nincs ideje, fogjuk rövidre a szót. Akkor az Újpesti Rendelőintézetnek voltam igazgatója. Belekezdtem, hogy a munkások egészségvédelme érdekében megfelelő szűrővizsgálatokat kellene tartani, hiszen a megelőzés olcsóbb is, és hatékonyabb lehet, mint a gyógyítás. Hol él maga? — kiáltott közben. Ezt kérdem én is. Nem, nem változott a véleményem: ma is tartom, hogy a megelőzésen van a hangsúly, de ehhez a meglévőnél jobb szervezés, szorosabb beteg-orvos kapcsolat szükséges. Tény, atomjaira hullott az orvostudomány, hiszen csak a belgyógyászatnak nyolc szakterülete van. Ezeket a szétszórt tudományágakat kell integrálnia a jó körzeti orvosnak. Ezt mondtam akkor is R. elvtársnak, s ezt mondom ma is. Jön még a derékfájós Papp. Este lehajolt, azóta nem tud felegyenesedni. Jön egy fiatalember, nem tudja az okát, de kiveri a víz, és végül jön a Giza mama, aki szeret Hidas doktorral beszélgetni. Giza mama mindig utoljára marad, nem akarja akadályozni a rendelést. Mi a baj, Giza mama, kérdik tőle. Semmi, csak bejöttem néhány jó szóért, mondja. Pedig beteg ő, nagyon beteg, a magányosság kikezdte, mindenféle baja van, de sosem panaszkodik, csak az egyedüllétet viseli nehezen. Ma is többen voltak száznál. Elnézést, hogy megvárakoztattam, fogad Hidas doktor. Sebaj, nyugtatjuk, legalább láttuk, hogyan zajlik az élet. Arrébb rakja a vérnyomásmérőt, jegyzetelhetjük a szavait. Hidas doktor azzal kezdi, nem akar panaszkodni, minek is panaszkodjon, hiszen máshol sem jobb a helyzet. Pest megye egymillió lakosára 392 körzeti orvos jut, legalábbis elvileg, ezért van, hogy naponta száznál több embert is megvizsgálhat, pedig negyven beteg után már érzi, fárad, nem jó ez a betegeknek sem, és az sem, hogy órákat ülhet a váróban. Nem jó ez az orvosnak sem, hiszen tudja, sietnie kell, sokan várnak, és egyre türelmetlenebbek a betegek. „Az időhiány felőrli az embert. A múlt évben ötvenmillióan voltak a körzeti orvosi rendelőkben, ez azt jelenti, hogy átlagosan minden magyar ötször elment." Hát igen, ez sok, bólintunk, de Hidas doktornak ellenvéleménye van: „Nem, ez nagyon kevés, szóltam már az orvosok túlterheltségéről, ezért mondom, az emberek, ha tehetik, minél gyakrabban járjanak orvoshoz." Rémülten figyelünk, látjuk a doktor szemein, fáradt, több mint hat órát rendelt, most indul a fekvő betegekhez. Ma tíz helyre hívták, erre gondolhat, azért a szavaiban az ellentmondás, mondanánk, de a doktor megelőz: „Higgyék el, ez csak laikusnak ellentmondás." Tudniuk kell, én annak örülök, ha feleslegesen hívtak, s csak az ijedtség volt nagy. Tény, azért már haragszom, ha azért hívnak, ha valaki az italtól lesz rosszul, de az már dühít, ha azt tapasztalom, valaki nem törődik az egészségével, nem tartja be az előírásokat, vagy esetleg nem is jön el a rendelésre. Vegyük K. esetét. K. sosem járt a rendelőmben, tehát egészséges volt, mint a makk. Egészen addig, amíg a felesége nem rohant ide, szaladjak, valami baj van a férjével. K.-t kómás állapotban találtam. Súlyos cukorbetegsége évek alatt alakult ki, fél évig tartott, amíg beállítottuk a vércukorszintjét. Most már K. a legjobb betegem, rendszeresen beszámol az állapotáról, vizsgálata pillanatokig tart, orvosi szempontból K.val nincs semmi baj. Most már nincs, de kérdem én, mi lett volna, ha évekkel ezelőtt, az első jelre eljön. Tudom, több ilyen k. él a körzetemben. Ezért mondom, gyakrabban járjunk orvoshoz, mert a harisnyán könnyebb egy szemet felszedni, mint egy leszaladt sort. — Ha ezt leírjuk, elátkozzák a kollégái! — Csak ostoba kolléga átkozna emiatt, az pedig legyen az én bajom. Az ám, a bajok, mondjuk Hidas doktornak, a MÁOTE főtitkárának, éppen azért jöttünk, mert hallottuk, baj van az alapellátással, a mai módi, úgy tetszik, nem jó sem a betegnek, sem az orvosnak. No, látják, válaszolja, ebben egyetérthetünk. És tudják, mi a legnagyobb baj? Intünk, el sem tudjuk képzelni. Hát ez, mondja a doktor, és kartonokat tol elénk, olvassuk, mi van odaírva. Bizony nem tudjuk kibetűzni. Én sem tudom elolvasni, de ha tudnám, azzal sem mennék semmire, nyugtat a doktor. Azzal a diagnózissal, hogy Szabó Gábornak nyolcéves korában két torokgyulladása volt, mire megyek. Én a betegséggel kapcsolatos minden észrevételemet leírom, a legapróbb, másnak talán lényegtelennek tűnő részleteket is. Szerencsés helyzetben vagyok, évekig nem volt a faluban csecsemő-tanácsadás. A volt gyerekorvos pedig sokat betegeskedett, gyakran helyettesíthettem, most kerül az a korosztály újra hozzám. A múltkor belép az egyikük, a pulzusa száztíz, mellkasi panasz, szakad róla a veríték. Elküldtem volna terheléses EKG-ra, ha nem ismerem, de tudtam ró- 17