Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Guba Zoltán: Látlelet

gyógykovács és a juhász gyógyítgatta a falut. Fűből-fából gyártották medicinái­kat. Rengeteg bevált receptjük volt, ez je­lentette az orvosi alapellátást. Életem következő korszaka az úgyne­vezett „koloniális" orvoslás volt. A na­gyobb kolóniákon már „házi orvos" is dolgozott, a rendelő és kórház mellett. Például Salgótarjánban, ahol gyermekko­romat töltöttem, kitűnő orvosa volt az acélgyári és ugyanilyen a bányászkolóniá­nak. Ismerték az egész telepet az apró gyerekektől a nyugdíjasokig. Jellemző a korra, hogy az orvosok főleg a városok­ban telepedtek le. Ma divat túlterhelésről beszélni. Néhány adatot említek: 1921-ben 10 ezer lakosra 5,6 orvos jutott, 1930-ban 9,4 és 1936-ban 11,4. Ma harminc fö­lött van ez a szám. A következő korszakom épp a kezdő orvosi koromra esett. Ez a „széttagolt társadalombiztosítás" kora. A betegbiz­tosítás területén több mint harminc bizto­sítóintézmény működött. Jó volt ez? Nem! Mondok egy példát. Külön orvosi gárdája volt az OTI-nak, a MABI-nak, a hajósoknak, a MÁV-nak, a Postának, a Fővárosi Alapnak, a közalkalmazottak­nak, az újságíróknak és így tovább. Influ­enzajárvány esetén, tételezzük föl, a nagypapa MÁV-nyugdíjas volt, az apa postás, a fiú gyári munkás, a lány elárusí­tó, a másik lány fővárosi tisztviselő, ak­kor mindegyikükhöz — saját jogon — más-más orvos járt. Az idő mindent megszépít, hiába állít­ják az ellenkezőjét, a rendelők akkor is zsúfoltak voltak. 1920-ban az egy-két órás rendelési időben átlagosan tíz beteget vizsgáltak, 1930-ban már húszat-harmin­cat is. Az OTI-ban három perc jutott egy betegre, de a MABI-nál sem jutott hét­nyolc percnél több, mert akkor sok orvost képeztek, viszont kevés volt az állás. A legrosszabb időben, a húszas évek derekán végeztem. Úgy tetszett, tovább gyarapítom az ÁDOB, az Állástalan Dip­lomások Országos Bizottsága tagjainak számát. De az egyetemen szigorlati előké­szítő kurzusokat tartottam, az egyik ta­nítványom apja, egy parlamenti bizottság elnöke, állást szerzett az OTI-nál. A má­sik tanítványom apja később behozott a MABI-hoz. Az OTBA néhány tagja is járt hozzám, sőt, az első világháborúbeli parancsnokom meghívott a Divatcsarnok üzemorvosának, és az Egyetemi Klubban sportorvosi munkát is végeztem. Látszó­lag halmoztam az állásokat, szerencsém volt, hogy napi 8-10 órát rendelhettem. Emellett tanulnom is kellett, csak így tart­hattam lépést a korral. Több szakképesí­tést is szereztem, sok ismerősöm volt, en­nek köszönhettem, hogy „családi orvos­ként" is dolgozhattam. Nem volt sok csa­ládom, de nem panaszkodom, mert min­denütt szerettek. Nemcsak háziorvos vol­tam, hanem családi tanácsadó is. Minden kérdésben kikérték a véleményemet. Te­lekvásárláskor éppen úgy, mint házasság­kötéskor, de még abban is, hogy a serdülő fiataloknak milyen pályát javaslok. A családorvoslás lényege abban van, hogy az orvos születéstől kezdve nyomon kísérheti a gyermek fejlődését. Ha talál­koztunk, és leültünk beszélgetni, vizsgálat nélkül, a szeme állásából, a mondat fűzé­séből éreztem, hogy betegem milyen testi­lelki állapotban van. Mára nagyrészt el­személytelenedett az orvoslás. A beteget különféle teamek fogadják, kartonjaival küldözgetik. A beteg mindig más orvossal találkozik, nem tudja, kivel konzultáljon állapota javulásáról vagy rosszabbodásá­ról. Mondjuk a doktornak, nemrég olvas­tuk, Kínában a házi­orvosok hetenként lá­togatják a családokat. Az orvos ott olyan barát, akinek mindenről véleményt kell mondania. Ezért a baráti vizitekért fizet­ség jár. Igen ám, de ha a család bármely tagja megbetegszik, a vizitekért fölvett pénz visszajár, mert az orvos nem végezte jól a dolgát. A doktor elmosolyodik. Nem szoktam nagy emberektől idézni, de most az ötve­nes évek vezérétől idéznék. Egy konferen­cián épp az általános egészségügy helyze­tét vitattuk meg. Az utolsó nap megjelent R. elvtárs. Az elnök kijelentette: R.-nek nincs ideje, fogjuk rövidre a szót. Akkor az Újpesti Rendelőintézetnek voltam igazgatója. Belekezdtem, hogy a munká­sok egészségvédelme érdekében megfelelő szűrővizsgálatokat kellene tartani, hiszen a megelőzés olcsóbb is, és hatékonyabb lehet, mint a gyógyítás. Hol él maga? — kiáltott közbe­n. Ezt kérdem én is. Nem, nem változott a véleményem: ma is tartom, hogy a megelőzésen van a hangsúly, de ehhez a meglévőnél jobb szervezés, szorosabb beteg-orvos kapcso­lat szükséges. Tény, atomjaira hullott az orvostudomány, hiszen csak a belgyógyá­szatnak nyolc szakterülete van. Ezeket a szétszórt tudományágakat kell integrálnia a jó körzeti orvosnak. Ezt mondtam ak­kor is R. elvtársnak, s ezt mondom ma is. Jön még a derékfájós Papp. Este leha­jolt, azóta nem tud felegyenesedni. Jön egy fiatalember, nem tudja az okát, de ki­veri a víz, és végül jön a Giza mama, aki szeret Hidas doktorral beszélgetni. Giza mama mindig utoljára marad, nem akarja akadályozni a rendelést. Mi a baj, Giza mama, kérdik tőle. Semmi, csak bejöttem néhány jó szóért, mondja. Pedig beteg ő, nagyon beteg, a magányosság kikezdte, mindenféle baja van, de sosem panaszko­dik, csak az egyedüllétet viseli nehezen. Ma is többen voltak száznál. Elnézést, hogy megvárakoztattam, fo­gad Hidas doktor. Sebaj, nyugtatjuk, leg­alább láttuk, hogyan zajlik az élet. Ar­rébb rakja a vérnyomásmérőt, jegyzetel­hetjük a szavait. Hidas doktor azzal kezdi, nem akar pa­naszkodni, minek is panaszkodjon, hi­szen máshol sem jobb a helyzet. Pest megye egymillió lakosára 392 körzeti or­vos jut, legalábbis elvileg, ezért van, hogy naponta száznál több embert is megvizs­gálhat, pedig negyven beteg után már ér­zi, fárad, nem jó ez a betegeknek sem, és az sem, hogy órákat ülhet a váróban. Nem jó ez az orvosnak sem, hiszen tudja, sietnie kell, sokan várnak, és egyre türel­metlenebbek a betegek. „Az időhiány fel­őrli az embert. A múlt évben ötvenmillió­an voltak a körzeti orvosi rendelőkben, ez azt jelenti, hogy átlagosan minden ma­gyar ötször elment." Hát igen, ez sok, bólintunk, de Hidas doktornak ellenvéleménye van: „Nem, ez nagyon kevés, szóltam már az orvosok túlterheltségéről, ezért mondom, az em­berek, ha tehetik, minél gyakrabban jár­janak orvoshoz." Rémülten figyelünk, látjuk a doktor szemein, fáradt, több mint hat órát ren­delt, most indul a fekvő betegekhez. Ma tíz helyre hívták, erre gondolhat, azért a szavaiban az ellentmondás, mondanánk, de a doktor megelőz: „Higgyék el, ez csak laikusnak ellentmondás." Tudniuk kell, én annak örülök, ha fe­leslegesen hívtak, s csak az ijedtség volt nagy. Tény, azért már haragszom, ha azért hívnak, ha valaki az italtól lesz rosszul, de az már dühít, ha azt tapaszta­lom, valaki nem törődik az egészségével, nem tartja be az előírásokat, vagy esetleg nem is jön el a rendelésre. Vegyük K. ese­tét. K. sosem járt a rendelőmben, tehát egészséges volt, mint a makk. Egészen ad­dig, amíg a felesége nem rohant ide, sza­ladjak, valami baj van a férjével. K.-t kó­más állapotban találtam. Súlyos cukorbe­tegsége évek alatt alakult ki, fél évig tar­tott, amíg beállítottuk a vércukorszintjét. Most már K. a legjobb betegem, rendsze­resen beszámol az állapotáról, vizsgálata pillanatokig tart, orvosi szempontból K.­val nincs semmi baj. Most már nincs, de kérdem én, mi lett volna, ha évekkel eze­lőtt, az első jelre eljön. Tudom, több ilyen k. él a körzetemben. Ezért mon­dom, gyakrabban járjunk orvoshoz, mert a harisnyán könnyebb egy szemet felszed­ni, mint egy leszaladt sort. — Ha ezt leírjuk, elátkozzák a kollé­gái! — Csak ostoba kolléga átkozna emiatt, az pedig legyen az én bajom. Az ám, a bajok, mondjuk Hidas dok­tornak, a MÁOTE főtitkárának, éppen azért jöttünk, mert hallottuk, baj van az alapellátással, a mai módi, úgy tetszik, nem jó sem a betegnek, sem az orvosnak. No, látják, válaszolja, ebben egyetért­hetünk. És tudják, mi a legnagyobb baj? Intünk, el sem tudjuk képzelni. Hát ez, mondja a doktor, és kartonokat tol elénk, olvassuk, mi van odaírva. Bizony nem tudjuk kibetűzni. Én sem tudom elolvas­ni, de ha tudnám, azzal sem mennék sem­mire, nyugtat a doktor. Azzal a diagnó­zissal, hogy Szabó Gábornak nyolcéves korában két torokgyulladása volt, mire megyek. Én a betegséggel kapcsolatos minden észrevételemet leírom, a legap­róbb, másnak talán lényegtelennek tűnő részleteket is. Szerencsés helyzetben va­gyok, évekig nem volt a faluban csecse­mő-tanácsadás. A volt gyerekorvos pedig sokat betegeskedett, gyakran helyettesít­hettem, most kerül az a korosztály újra hozzám. A múltkor belép az egyikük, a pulzusa száztíz, mellkasi panasz, szakad róla a veríték. Elküldtem volna terheléses EKG-ra, ha nem ismerem, de tudtam ró- 17

Next