Budapest, 2005. (28. évfolyam)
9. szám szeptember - Zsigmond Attila: Köztér - közízlés - közpénz - közgyűjtemény
BUDAPEST gilfluS SZ. F. PTFMBER Köztér - közízlés - közpénz közgyűjtemény ZSIGMOND ATTILA Már kicsi gyermekként közeli kapcsolatba kerültem a köztéri szobrászattal, nagyon szerettem ugyanis megmászni Bartha Miklós emlékművét a Városligetben. A szobor sorsa úgy hozta, hogy mára raktárban őrizzük, és persze már régóta én sem mászom szobrokra. Nem így számos felnőtt kortársam, akik akadálytalanul, gátlástalanul és felelőtlenül kapaszkodnak fel még az Ezredéves emlékműre is, vagyis cseppet sem rendeltetésszerűen „használják" a köztéri szobrokat. • Budapest egy nagy szabadtéri kiállítás a maga több mint ezerszáz szobrával, emlékművével, díszkútjával, domborművével és művészi emléktáblájával. Ezzel a számolással az Ezredéves emlékmű - szobraival, szoborcsoportjaival, domborműveivel -csak egynek számít. Hatalmas közgyűjtemény ez, amely 1692-től a mai napig gyarapszik, és vélhetően, sőt remélhetően élményt szerez ezután is: érzelmeket és ismereteket közvetít, lakhatóbbá teszi a fővárost az itt élők, a magyarországiak és a külhoni vendégek számára egyaránt. Közgyűjtemény, amely a szobrok „személyes" történelmi sorsa szerint nemcsak bővül, hanem néha átalakul és visszaalakul, mindenesetre vall a művek születési korszakának eszmeideáljairól, hivatalos politikájáról, témaválasztásairól, megbízásairól és szobrászatáról. Arról is, hogy kik kaptak (kaphattak) megbízást, nyertek pályázatot és hogyan tudtak élni a lehetőségeikkel. Ám árulkodik a megbízókról, a mecenatúráról, a szoborbizottságokról és persze a mindenkori hivatalnokokról. Bizony, minden művészeti gyűjtemény sajátosan jellemzi „gyűjtőjét", és ez e hatalmas kollekciónál sincs másképp. Vannak, akik a szép, és vannak persze olyanok is, akik a csúnya szobrok városának tartják Budapestet. Ezek a közízlés és a szakmai értékítélet körébe tartozó vélekedések, amelyek -gyaníthatóan, mióta világ a világ -gyakran ütköznek egymással. Mindenesetre hiteles vélemény, kritika a művekről csak saját koruk viszonyrendszerét ismerve alakítható ki, illetve mondható. Aligha lehet eredménnyel kecsegtetően összevetni „a vallásos érzület köztéri reprezentációja (1692-1867-ig)" korszakát „a nemzeti emlékművek ... (1867-1918-ig)" vagy „a köztéri szobor mint a politikai agitáció és a népboldogítás eszköze (1920-)" korával (a kormeghatározások Szöllőssy Ágnestől) Egyáltalán hogyan is állunk a köztéri szobrok fogadtatásával, a köztetszéssel. A tapasztalat szerint olyan köztéri műalkotás még nem született, amely majd' mindenkinek tetszett volna. Azért is, mert szép számmal várnák el a már beváltat, a közismert szobrászati közhelyeket, az elbeszélő ábrázolást, a túlzott teatralitást stb. az új művektől is, tekintet nélkül arra, hogy amit elvárnának, az kortárs művészeti üzenet-e egyáltalán vagy esetleg az előképek korában sem ütötte meg a kívánatos minőség mértékét. De kétséges eredményhez vezethet a mindenáron önmagáért újat, meghökkentőt várni, esetleg akkor is, ha a feladat témája nem igényli, ha semmi értelme a görcsös erőfeszítésnek. A közelmúltban pályázatok sora bukott el azon, hogy leginkább a kiírók rettegve a hagyományostól — titokban és kimondatlanul, mindöszsze halovány utalással, valami mást, valami „mast" vártak. Melocco Miklós: Papírrepülő, 1973 2