Budapest, 2005. (28. évfolyam)

9. szám szeptember - Zsigmond Attila: Köztér - közízlés - közpénz - közgyűjtemény

BUDA­P­E­S­T gilfluS S­Z. F. PTF­MBER Köztér - közízlés - közpénz közgyűjtemény ZSIGMOND ATTILA Már kicsi gyermekként közeli kapcsolatba kerültem a köztéri szobrászattal, nagyon szerettem ugyanis megmászni Bartha Miklós emlékművét a Városligetben. A szobor sorsa úgy hozta, hogy mára raktárban őrizzük, és persze már régóta én sem mászom szobrokra. Nem így számos felnőtt kortársam, akik akadálytalanul, gátlástalanul és felelőtlenül kapaszkodnak fel még az Ezredéves emlékműre is, vagyis cseppet sem rendeltetésszerűen „használják" a köztéri szobrokat. • Budapest egy nagy szabadtéri kiál­lítás a maga több mint ezerszáz szob­rával, emlékművével, díszkútjával, domborművével és művészi emlék­táblájával. Ezzel a számolással az Ez­redéves emlékmű - szobraival, szo­borcsoportjaival, domborműveivel -csak egynek számít. Hatalmas köz­gyűjtemény ez, amely 1692-től a mai na­pig gyarapszik, és vélhetően, sőt re­mélhetően élményt szerez ezután is: érzelmeket és ismereteket közvetít, lakhatóbbá teszi a fővárost az itt élők, a magyarországiak és a külhoni ven­dégek számára egyaránt. Közgyűjte­mény, amely a szobrok „személyes" történelmi sorsa szerint nemcsak bő­vül, hanem néha átalakul és vissza­alakul, mindenesetre vall a művek születési korszakának eszmeideáljai­ról, hivatalos politikájáról, témavá­lasztásairól, megbízásairól és szobrá­szatáról. Arról is, hogy kik kaptak (kaphattak) megbízást, nyertek pá­lyázatot és hogyan tudtak élni a lehe­tőségeikkel. Ám árulkodik a megbí­zókról, a mecenatúráról, a szoborbi­zottságokról és persze a mindenkori hivatalnokokról. Bizony, minden mű­vészeti gyűjtemény sajátosan jellem­zi „gyűjtőjét", és ez e hatalmas kol­lekciónál sincs másképp. Vannak, akik a szép, és vannak per­sze olyanok is, akik a csúnya szobrok városának tartják Budapestet. Ezek a közízlés és a szakmai értékítélet kö­rébe tartozó vélekedések, amelyek -gyaníthatóan, mióta világ a világ -gyakran ütköznek egymással. Min­denesetre hiteles vélemény, kritika a művekről csak saját koruk viszony­rendszerét ismerve alakítható ki, il­letve mondható. Aligha lehet eredménnyel kecseg­tetően összevetni „a vallásos érzület köztéri reprezentációja (1692-1867-ig)" korszakát „a nemzeti emlékmű­vek ... (1867-1918-ig)" vagy „a köz­téri szobor mint a politikai agitáció és a népboldogítás eszköze (1920-)" korával (a kormeghatározások Szöllő­ssy Ágnestől) Egyáltalán hogyan is állunk a köz­téri szobrok fogadtatásával, a köztet­széssel. A tapasztalat szerint olyan köz­téri műalkotás még nem született, amely majd' mindenkinek tetszett volna. Azért is, mert szép számmal várnák el a már beváltat, a közismert szobrászati közhelyeket, az elbeszélő ábrázolást, a túlzott teatralitást stb. az új művektől is, tekintet nélkül ar­ra, hogy amit elvárnának, az kortárs művészeti üzenet-e egyáltalán vagy esetleg az előképek korában sem ütötte meg a kívánatos minőség mér­tékét. De kétséges eredményhez vezet­het a mindenáron önmagáért újat, meghökkentőt várni, esetleg akkor is, ha a feladat témája nem igényli, ha semmi értelme a görcsös erőfeszí­tésnek. A közelmúltban pályázatok sora bukott el azon, hogy­­ leginkább a kiírók rettegve a hagyományostól — titokban és kimondatlanul, mindösz­sze halovány utalással, valami mást, valami „mast" vártak. Melocco Miklós: Papírrepülő, 1973 2

Next