Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Borsos Roland: A közösségi művelődés mostohái
BUDAPEST A közösségi mûvelôdés mostohai szöveg: Borsos Roland, kép: Sebestyén László Törekvés: Láng, Gutenberg, Csili – a közösségi kultúra legendássá vált helyszínei. Vajon mûködnek még a budapesti munkásotthonok, klubok és mûvelôdési házak? Maradtak a közmûvelôdés elavult, sztálinistának bélyegzett intézményei, vagy haladnak a korral, s van helyük, szerepük a 21. században is? A magyar származású bécsi képzőmûvész, Andreas Fogarasi nevét nem a legszerencsésebb körülmények között kapta fel nemrég a sajtó. Kultur und Freizeit címû, a Mûcsarnok pályázatára Timár Katalin kurátorral benyújtott munkáját csak második nekifutásra találta alkalmasnak a zsûri arra, hogy képviselje hazánkat az idei velencei képzômûvészeti biennálén, miután az eredetileg javasolt munkát, Nemes Csaba Remake címû projektjét formai hiányosságok miatt kénytelen volt elvetni. A videofilm a budapesti mûvelôdési házakról szól, amelyek a mûvész szerint az ötvenes évektôl kezdôdôen épültek fel városszerte a tizenkilencedik századi munkásklubok hagyományának folytatóiként. Fogarasi ugyan érzékenyen kezeli az inkább építészeti, mint művelődéstörténeti szempontból megközelített témát – a szocializmus „nem hivatalos” kulturális életének helyszíneit is tisztelve az épületekben –, mégis végnapjait élő hálózatként, mint letűnt kort idéző, kihalt tereket ábrázolja ezeket az intézményeket. Azt a felületes nézetet erôsítve, mely szerint a közösségi mûvelôdés eszméje életképtelen a mai, a közönséget fogyasztóként kezelô kulturális piacon. Meglepô, bár rendszeres felmérésekkel igazolt tény, hogy a fôváros mûvelôdési házai a fenti, széles körben elterjedt nézet ellenére ma is a leglátogatottabb kulturális találkozópontoknak számítanak. A mintegy száz fővárosi szakintézményben átlagosan napi másfélezer programra látogat el ötvenötezer budapesti. Többen járnak kultúrházba, mint moziba, vagy színházba, múzeumba és könyvtárba, összesen. Ami nem jelenti azt, hogy Fogarasi elfedte volna a valóságot. Építôikrôl és „használóik esztétikai és strukturális elképzeléseirôl” faggatta a néha valóban üresen kongó épületeket: a falakban ôrzött múltról, és nem a falak közt zajló jelenrôl. A „kultúr”, mint kommunista vívmány Nem csak a rendszerváltás után vált divatossá a nézet, hogy a művelődési intézmények hálózata a kommunizmus terméke volna. Már a diktatúra éveiben igyekeztek ekként láttatni ezeket a házakat: a frissen épülőket és a már akkor negyven-ötven éveseket. A rendszerváltás annyiban hozott újat, hogy ezt az előítéletet kapcsolta a fiatalabb intézményekhez is. Históriailag vizsgálva a kérdést, az ismert munkásotthonok valóban a szocialista „államalapításkor” váltak központilag támogatott művelődési házakká, történetük azonban ennél hosszabb múltra tekint vissza. Ezek a házak a hazai munkásmozgalmak hajnalán a szakszervezeti gyűléseknek, a munkásképzô és a „vigalmi” egyleteknek adtak otthont, annyiban emlékeztetve a mai változatra, hogy művelôdési és szórakozási lehetôséget Az angyalföldi József Attila mûvelôdési ház elôcsarnoka MOM Mûvelôdési Ház 2007 április