Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Tomsics Emőke: Belvárosi emlék
BUDAPEST2008 október eruhás szobalányoknak, midőn becsengetett, a proklémamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tette hangulatossá a városrészt” – írta a pusztulásra ítélt régi Pest poétája, Krúdy Gyula. A valahavolt valóságot tükröző fényképen, ha „szarvaslábú grófnékat” nem is, de kedélyesen beszélgető öregurakat látunk, s a hófehér kötényeket kínáló kirakat felidézheti a bájos hölgyvilágot, de nem tagadhatjuk, hogy kopottak a falak, elöregedtek az épületek. A modern kényelmi berendezésekre, világvárosiasságra vágyó Budapest elvárásainak már a vadonatúj körút fürdôszobás, liftes házai felelnek meg. Az ez idô tájt zajló átépítés után elegánssá, nagyvárosivá vált város azonban elvesztette azt a képünkbôl is áradó biedermeier bájt és otthonosságérzetet, ami a Belvárost és a 19. század közepére a vele egyenrangúvá fejlődött Lipótvárost jellemezte. A fotográfia nemcsak építészetileg őrizte meg egy középkori eredetű kisváros hangulatát, de a nagyvárosiasodás miatt bekövetkezett életmódbeli léptékváltásnak, ritmusváltásnak is bizonyítéka. A régi Pest még olyan lakóközösségekből állt, melyek tagjai szinte mindent tudtak egymásról. Az utcán lépten-nyomon ismerősbe botlottak az emberek, akikkel megálltak egy kis beszélgetésre. Felvételünkön két ilyen csoportot is megfigyelhetünk: egyet jobbra az utcasarkon, egy másikat pedig beljebb, a Lipót utcában. Elôbbinek egyik tagja talán a boltos, aki – szintén gyakori alakjaként a belvárosi képeknek – kint szokott álldogálni az ajtó elôtt, köszöntve az üzlet elôtt elhaladó ismerős vevőket. A kocsiforgalom is kerülni igyekszik a két jármû elhaladására alkalmatlan, keskeny utcákat, és apró kereskedések cégtáblái sorakoznak a Lipót utcában. „A régi jó koma- és sógorvilág megszûnt, eben a városban már nincsenek jó szomszédok. Olyan nagyon összeszorult a népe, hogy az emberei eltávolodtak egymástól” – festette le az új Budapestet az elsősorban művészeti kritikáiról ismert, de a főváros szerelmeseként lírai írásokat publikáló Gerő Ödön. Építészeti emlékek s életformák mellett a magyar történelem számos epizódjának színterei pusztultak el a régi Belvárossal. Bal oldalt látható az úgynevezett Jankovicsház (valaha a tulajdonos nevével emlegették a pesti épületeket). Egyetlen dísze az emeleti ablaksor alatt végigfutó, stilizált levelekből álló rozetták sora volt, amik közül még látható néhány Reisz A. [Antal] borbélyüzlete fölött. A többit eltakarja Zurányi Gyula női és férfi divatáru, rövid- és szövöttáru-kereskedésének az 1830-as évek óta jellegzetessé vált, fából készült boltportálja, „lázszekrénye”. A kirakattáblák közötti hosszúkás, festett bádogtáblák bôrkesztyûket, fûzôket, esernyôket kínálnak, s arról is tudósítanak, hogy az üzletben vállalják hímzésminta elôrajzolását. A Lipót utcai fronton egy nagyméretû kép mosóteknô mellett serénykedô nôi alakkal csalogatja a vevôket. Balra kerek cintányér, a borbélyok hagyományos cégére hívogatja a beretválkozni – és férfias társalgásra – vágyó környékbeli urakat. A leghíresebb lakó itt Vörösmarty Mihály volt, aki 1839-ben bérelt lakást „a magyarhoni sajtó akropoliszához”, az Athenaeumhoz közeli ház hosszú, emeleti folyosójának végén. Délutánonként az utcai szobában szívta hosszúszárú selmeci pipáját, s ha nem volt otthon, palatáblát függesztett a kilincsre az üzenetek számára. Egy sarokkal arrébb épített házat egy évtizeddel korábban a jóbarát és fóti szőlősgazda-társ, Fáy András, akinek otthona „valóságos társalgó helye volt az írói és tudományos köröknek.”. Az ő présházában töltött többnapos szüreti mulatságok emlékét idézi barátja híres költeménye, a Fóti dal. A szemben álló épület, melynek földszintjét Barabás Imre 1856-ban alapított fűszer-csemege-bor-és ásványvíz-kereskedése foglalta el, a nevezetes „Bádogkalaphoz” címzett ház, melyrôl az utca a nevét kapta. A 18. századi vendéglô cégérét, egy felhajtott karimájú vaskalapot a bontásig himbálta a szél a sarkon. A nagy, három utcára nézô, barokk építészeti jegyeket mutató épületet az 1850-es évek elején vásárolta meg Degré Alajos írónak, a márciusi ifjak egyikének apósa, maga Degré pedig élete végéig, 1897-ig a lakója volt. A család a ház Lipót utcára néző frontjának emeletén rendezkedett be. Gyakran megfordult itt Jókai Mór, Irányi Dániel, Klapka György, Türr István, Csiky Gergely és Gyulai Pál. Degré halála után nem sokkal a ház is az enyészeté lett, hogy több társával együtt helyet adjon a későbbi tiszti kaszinó (ma a Magyar Kereskedelmi Bank Nyrt. székháza) terebélyes tömbjének. A ház a magyar sajtótörténetbe is beírta a nevét, egy ideig itt mûködött a Pesti Napló szerkesztôsége, és a Deák téri templom felépülte elôtt itt volt a pesti evangélikusok imaterme. Az épület sarkán Barabás Imre kereskedô táblája arra hívja fel a figyelmet, hogy boltjában uradalmi – s nem a ferencvárosi milimáriktól vásárolt – tejet mér, s a bort, sört palackozva árulja. A nagyüzemi tejtermelés nagyobb biztonságot nyújtott a vevőnek a tejpancsolással szemben, mint a házi tej, a lezárt csomagolás a kereskedőt is védte a reklamációkkal szemben. Az élelmiszerhamisítás állandó témája volt a korabeli lapoknak, gyakorta jelentek meg cikkek „Milyen tejet isznak a pestiek?” s ehhez hasonló címekkel, s gyakorlati tanácsokkal is szolgáltak az olvasóknak, hogyan ellenőrizhetik – bonyolult kémiai módszerekkel – a minőséget. Képünk a 19. század végi modernizáció egy másik jelenségérôl, a világítás korszerûsödésérôl is tanúskodik. A vaskalap alatt a közvilágításban hagyományos, lepkelángzóval felszerelt gáz falikart látunk. A szemben lévô üzlet cégérének cikornyás árnyéka fölött viszont fehér, dróthálóval befont tejüveg burájú világítótest tûnik fel: egy Auer-lámpa. Ezt az elôbbinél korszerûbb, nagyobb fényerejû gázizzót 1892-ben fejlesztette ki az osztrák Carl Auer von Welsbach. A feltaláló nevét viselô, harisnyás égônek is nevezett világítóeszköz az izzólámpák közvetlen elôdje volt. A Rózsa tér felé hívogató Lipót utca napfényes oldalán végignézve, a Degré-ház melletti épület, a Lipót utca 8. számú Simoncsics-ház kapuja fölött az utcának nevet adó Szent Lipótnak, Ausztria és a Habsburg-ház védôszentjének a szobrocskája ôrködik. A háttérben, az új idők hírnökeként négyemeletes épület emelkedik már a rövid Városház utcában, amely a városrész egykori központját, fő piacterét, a Városház teret kötötte össze a füzérként felfűzött bájos Rózsa és Sebestyén térrel. A Belvárost Weinwurm Antal, Klösz György és Erdélyi Mór fényképezte a bontás elôtt. Képünk, mely 1910 körül készült kópia az eredeti negatívról, az utóbbi munkája. Erdélyi talán még kollódiumos nedves lemezt használt, melyen a hosszú expozíciós idô miatt elmozdulhattak az alakok, ezért retusálással eltüntette a múló idô tanúságaként szellemalakká vált járókelôket. Így már soha nem fogjuk megtudni, mit vitt a kezében a jobboldali, a fényképezôgépbe nézô kalapos férfi mögött sietô nô, iskolás gyerekek vagy öregurak igyekeztek-e hevesen társalogva a Rózsa tér felôl a Lipót utca közepén, s vajon cselédlány vagy finom úrinô volt-e az az alak, akinek libbenô szoknyáját láthatjuk Zurányi Gyula boltjának ajtaja elôtt. A nagynevû fényképészek néhány tucat felvétele azonban, ha nagy vonalakban is, de megôrizte e városrész eltûnt vonásait, ahogy Zurányi Gyula kirakata is megôrizte egy, a fotográfus retusa révén szellemmé változtatott járókelő arcmását. l