Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Tóth Vilmos: Siralmas ének egy öreg temetőről
BUDAPEST 2009 november Siralmas ének egy öreg temetőről szöveg: Tóth Vilmos, fotó: Sebestyén László Budapesti temetők, főként a Kerepesi úti sírkert változásairól, a fővárosi temetkezési kultúra klasszikus korszakáról ígértem cikket a szigorú szerkesztő úrnak: a Monarchia-kori békés és nyugodt világ gyászpompájáról, amikor még lovas hintó vitte a koporsót a ravatalozótól a sírig, és a polgárok ráértek tisztelgő és grandiózus búcsúünnepségeket szervezni. Halottaink napjára kérte, az évenként ismétlődő hagyományos novemberi temetőjárásra gondolva, alkalmi írásként. Aztán ahogy alakult, formálódott az esszé, nem a gyász pompájának himnusza lett, inkább siralmas ének a főváros első számú temetőjének állapotáról. Szomorú, hogy annyi minden veszni látszik, ami a 19. századi temetői emlékekből Budapesten még megtalálható (korábbiakról ne is beszéljünk, ami ezekből fennmaradt, az már szinte kizárólag múzeumokban lelhető fel). Napjainkra a 20. század első felének síremlékei is megtizedelődtek, és a folyamatosan használt sírkertekben eluralkodott a műkő formációk tömege. Ami pedig ezek után jön, s már meg is érkezett, az még nyugtalanítóbb: korunk divatos neoprimitív építményei nem csak csúnyábbak, de nagyobbak is lettek. Elég végigmenni a Kerepesi úti temető 1994 óta újra használatba vett néhány parcellája körül: a giccsparádé a régi polgári emlékjelek mintáit próbálja követni, de valami hiányzik, az eredmény kiábrándító. Talán ott ragadható meg a különbség, hogy ha valaki G. B. Shaw-tól véset idézetet a család sírjára, akkor illene tudnia: a jeles szerző nem „Show”-nak írta a nevét. Illett volna tudni, hogy a sírkert egyik legszebb részén, a régi családi sírboltok között idegenül hat majd egy vörös kőből faragott absztrakt, gólemszerű alak; előre látni kellett volna, hogy ha egy építménynek van négy fala és teteje, az még nem feltétlenül mauzóleum, emlékeztethet éppenséggel garázsra is, ami történetesen a halottak kertjében s nem az udvar végén áll. A védelem nem véd semmitől Az 1849-ben megnyitott Kerepesi úti temető, Pest város egykori köztemetője – melyet tévesen neveznek gyakran „Kerepesi temetőnek” – ma a legrégebbi és a legjelentősebb sírkert Budapesten. A fővárosi temetkezési kultúra alfája és ómegája, emellett alternatív elnevezéséhez méltóan országos jelentőségű „nemzeti sírkert” is. Bár köztemetőként nyílt meg, már a kiegyezés utáni két évtizedben kiemelt jelentőségű elittemetővé és nemzeti emlékhellyé alakult át. 1952-ben lezárták, felmerült a megszüntetése is, ma viszont egész területe védett, legalábbis elvben. Elsőként az azóta hatályát vesztett 1997-es műemlékvédelmi törvény utalta az állami vagyon körébe, és helyezte „fokozott védelem” alá. Ugyanezt vállalták később a kulturális örökség védelméről alkotott utódtörvények is. Ettől persze senki sem várta, hogy egy csapásra rend lesz itt, de azért – legalább első lépésként – az állam Lyka Anasztáz műemlékké nyilvánított mauzóleuma A falsírboltok szomszédja egykor az Ügető volt .