A budapesti Szent István Gimnázium emlékkönyve és a 100. tanév évkönyve, 2001-2002 (100. tanév)
A jubileumi tanév eseményei - Kossuth szerepét játszottam
zást!”, valahogy így hangzott: „Határozzuk holnapra a halasztást!" Minden próba közül azonban az volt a legjobb, amikor a Görgeyt alakító Palóczi Péter jeladásképpen először törte be az ablakot. Ez a jelenet a következő próbák kedvelt mozzanata lett. Ahogy egyre inkább összeállt a darab, úgy kezdtünk bízni magunkban, és úgy ébredt fel bennünk a lelkesedés is. Az „igazi” színházi jelmezek és a díszlet beszerzése az egyik legizgalmasabb eseménynek számított. Ezt a feladatot a két főszereplő és a két rendező vállalta, az ügy érdekében a tanár úr autójával szeltük keresztül kasul a várost, amíg Kossuth és Görgey szakállát, s a hozzá nélkülözhetetlen masztixot és sebbenzint is beszereztük. (A szakáll eltávolítása mellesleg még a szombat „hajnali" próbáknál is fájdalmasabb volt). A nagy nap reggelén a rendezők tövig rágott körömmel, a színészek „talpig magyarban" és állig felfegyverkezve, Kossuthné kontyban várták, hogy felgördüljön a függöny. A darab szerintem magáért beszélt. Kis csapatunk minden tagja összefogottan dolgozott, és remek munkát végzett. Ezért külön köszönettel tartozunk a tanár úrnak és a háttérben tevékenykedő kellékesnek és súgónak. Az előadás olyannyira jól sikerült, hogy ez év március 15-én egy órára megjelent maga Kossuth Lajos és Görgey Artúr, s a szabadságharc eseményeinek részeseivé tettek bennünket. Horváth Irma, lOb Kossuth szerepét játszotta. A színjátszás csúcsa mindig a jól sikerült előadás. A munkát mindig az koronázza meg, ha a nézőnek tetszik, amit lát. Érti a gondolatokat, és átérzi a szereplők helyzetét. Az előadó számára is ez a legnagyobb öröm, vagyis, hogy adhatott valami értékeset. Azonban mi nem csak adtunk, hanem kaptunk is a színjátszástól, és én inkább erről írnék. Idén első alkalommal nem egy összeszokott osztály, hanem diákszínjátszó kör adta elő a darabot. Először megrettentem, mert egy mű színpadra állítása komoly megpróbáltatás egy valódi közösségnek is, s amikor az első próbán körülnéztem, még csupán számomra ismeretlen iskolatársakat láttam. Az előadás napján azonban már barátokkal állhattam színpadra. A közös munka szoros kötelékeket font köztünk, kis csapatunk valódi közösséggé érlelődött. Mi a színjátszástól jó barátságokat és nagyszerű közösen eltöltött időt kaptunk, ami talán sokkal fontosabb és maradandóbb számunkra annál, mint amit előadtunk. Én ezt a gondolatot őrizném meg leglényegesebbként, és az utánunk követezőknek is kívánom, hogy legalább annyi örömöt leljenek a közös munkában, mint ahogyan az velünk történt. Rozner Mihály, 10.c 141