IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1874
NÉMET IDYLL TÖRTÉNETE. I. Az idylli költészet. Az emberiség kultur-története folytonos forrongásban van. Minden korszak más eszmékért lelkesül s így vallása, művészete és tudománya is ezen vajúdás folytonos processzusa által az emberi szellemet legkülönbözőbb árnyalataiban mutatja be, így tűnnek le népek és nemzetek a világ színpadáról, s a kulturszerepet átveszik mások és ismét mások. így lesz meghaladott álláspont az is, mit az ember e haladási folyamatban létesített ; megszűnik varázsa annak, miért egykor lelkesült, mi egykor egész lényét eltölté. A fejlődés psychológiai alapján keletkeznek a különböző költői műfajok is, melyek természetszerű alapjáról azonnal meggyőződést szerezhetünk, ha csak egy futó pillantást vetünk a világirodalomra. A szigorú természet igazságot a műfajok keletkezésére nézve is megtaláljuk valamennyi nemzet irodalomtörténetében. Azért a költői műfajok elméletét tulajdonképen csak e műfajok történetéből s így azok megalakulása után lehet megírni. Az aesthetika nem a priori, hanem a posteriori állítja össze valamennyi műfaj elméletét s így szorosan véve csakis a művészet történetének bölcseletét kellene adnia. Aristoteles poétikáját Homer eposzai és a jelesebb drámák után állította össze, s ezen elméletével csak mintegy konstatálta azt, mit a költők ihletségekben szentesítettek és teremtettek. A költőnek meg kell ugyan ismerkednie a működésére vonatkozó elméletekkel, de nem szükséges sőt nem is lehet szorosan ragaszkodnia azokhoz. Minden nemzet géniusza szabadon fejlődik, és e fejlődését nem szabad sőt nem is lehet elfojtani, így állván a dolog, egy műfaj létjogát sem szabad kétségbe vonni; legkevésbé pedig azokét, melyek keletkezésük történeti sorrendére nézve, a modern költészetben is megtalálták helyüket. Sok vádat sújtottak már az idilli költészet ellen is, szeretik azt meghaladott álláspontnak tekinteni. De ha ez állana is, fejtegetésem még akkor is jogosult, mert az emberi szellem parányi részének egy phasisát tünteti föl; mert talán egy műfaj sem fejezi ki oly világosan az emberiség vágyait, és eszményi törekvését, mint ez. Lássuk azonban e vádakat, melyek leginkább két nagy szellem nézeteikben vannak összefoglalva: csak azokra akarok reflektálni; egyik megtámadja az idyllt tartalma, másik alakjáért, első nézet a Schopenhaueré, második a Lessingé. Schopenhauer az állítja, mivel maradandó boldogság lehetetlen, azért nem lehet az idyll a művészet tárgya, mert az idyll tulajdonképen boldog élet jellemzése akar lenni. De ki is világlik, hogy az idyll, mint olyan, nem állhat meg: a költő kezei alatt vagy epikai lesz, kicsinyes szenvedések, kicsinyes örömek és kicsinyes törekvésekből összeállítva; ez a leggyakoribb eset, vagy csupán leíró költeménynyé válik s így a természet szépségeit festi, az az, a tiszta, akaratment megismerést.1) Ez látszatra nézve úgy hangzik, mintha helyes volna, pedig nem egyébb, mint Schopenhauer sötét pessimismusának árnya. Az igaz, hogy állandó boldogság lehetetlen, de azért mégis jogosult műfaj az idill. Az Optimismus vagy pessimismus kérdése minden esetre igen fontos a költészet megítélésére nézve, hiszen újabb időben is az úgynevezett világfájdalmas költészet nagy iskolát alapított magának, sőt a tragikum aesthetikai élvezetét is csak a pessimismusból lehet lényegében megérteni, de azért a költészet pessimismusa vagy optimismusa mégsem függ össze az életével. A maradandó boldogság zsinórmértéke pedig legkevésbé sem alkalmazható az idyllre, ám igaz, hogy a költészetnek valamennyi műfaja az életet veszi alapjául, de az idyll majdnem kizárólag a költészet birodalmából indul ki; az idyll alakjai, ha mindjárt nem is a Geszner, hanem a Vosz- vagy Hebeléire is tekintünk, annyira idealizálva vannak, hogy csakugyan csak illúziót adnak. Ez volt oka annak, hogy az ideális irányú Schiller az idylli költészetet tartotta a legfőbb műfajnak, s hogy a reálisabb Goethe akaratlanul is átlépte határait. (Herrn, u. Dór.) Az tehát nem bizonyít az idyll ellen, hogy maradandó boldogság nincs az életben, sőt ebből épen az következik, hogy jogosult annak festése és elővarázsolása a költészetben. Az idoll keletkezhetik akár optimistikai, akár pessimistikai ala p) Arthur Schopsammt. Werke, Leipzig, 1874. I. 378. V. 444.