II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1892

Az iskolai kert a természetrajz szolgálatában. »Viszontagságos életem sok keserves csapásai folytán [oly vigasztalás után epedve, mely nem függ az emberek ingadozásaitól, eszembe jutottak Chateaubriand eme szavai: »hereux ceux qui aiment la nature, ils la trouve­­ront, et ne trouveront qu’elle aux jours de l’adversité«. Megkisérlettem, ha van-e igazság e mondatban..........Csak vigasztalást kerestem, de lelki kincset is találtam, melynek becsével semmi sem mérkőzhetik. És a­mióta ezt föl­­lelem, életemet nem érzem többé oly örömtelen ridegnek, mint a minővé­szt emberek tevék.« így irt Kossuth Lajos Collegno al­­Baraccone magányából 1876. aug. 12-én kelt, a k. m. Természettudományi Társulat elnökségéhez szóló levelé­ben ; és nekem minden iskolai év végén eszembe jutnak e szavak, mintegy lelkiismeretvizsgáló kérdést támasztva: várjon sikerült-e tanítványaim lelkében azt a szikrát élő tűzzé szítanom, mely a természet szeretetére gyújt; sikerült-e megtalálnom elméjükhöz azt az utat, mely a természet jelenségeinek megérté­séhez, egészséges felfogásához s a reluk­ való gondolkozás józanságához vezet; vájjon felzsendül-e lelkükben az a fogékonyság, hogy a természet örök szép­sége, életének törvényszerűsége megadja nekik ama lelki enyhületet a kemény megpróbáltatások közepett is. Mert erre kell törekedni a természetrajzi tanításnak a középiskolában; ez az ő neveléstani feladata. Nem az ismeretek halmaza, hanem a természet egészének felfogása és megértése az az alap, melyen a világnézet épül s mely szerint a lelkűlét világa és a gondolkodás iránya alakul. Nagyon természetes, hogy e törekvés bizonyos pozitív ismeretek nélkül hiábavaló. A­mit nem ismerünk, annak nem örülhetünk, azt nem becsülhetjük, nem szerethetjük. A­kinek a puszta síkján eszébe jut a homokszemek törté­nete, észreveszi az omlós homokba erőlködve kapaszkodó taraczkot, és tudja, hogy a király­ dinnye termésének éles, kemény tüskéi mennyire fontos eszkö­zök terjedésében, annak nem kietlen a puszta. A sziklák között száguldó hegyi patak, a lejtők zöld bársonya, a csillámló hómező s mellette a tarka alpesi rét mind festői kép; az emberek meg is nézik, azt is mondják, hogy »szép«, azután tovább mennek. Mennyivel más és mennyivel több lelki gyönyörűsége van annak, a ki a szikla kövének nevét, keletkezése módját tudja, a ténye­zőket, melyek koptatják, repesztik, tördelik, formálják, ismeri; a ki a víz csörge­­dezésében élő szót hall, mely elmondja neki a patak történetét; a kinek a sugár­fenyő, lombja között az örökké kutató aranyosfejű királykával, a csipke­­­lombú haraszt, a duzzadó méhpárna a közte élő apró csigákkal s a hosszú

Next