II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1938
Bilincshullás. 1920-ban a trianoni békében nemzetünk történelmi élete folyamán immár negyedszer omlott össze. Mohi, Mohács, Világos, Trianon gyászfátyolos határjelzői a magyarság útjának. Az elsőről IV. Béla aránylag rövid idő alatt szakította le a gyászfátyolt. Mohácsot következményeiben ma is nyögjük. Világos után úgy éreztük, hogy ott nemzet süllyedt el. Trianonban négyévi hallatlan erőfeszítés után nagyhatalmi állásunkból tehetetlen kis nemzetté sülylyedtünk le. Ezeréves kárpátkoszorúzta hazánkat szétdarabolták, a nekünk megmaradt részt is kifosztották. S hogy mindennemű feltámadás reményétől megfosszanak, a hatalmi polcra felkapaszkodott ellenségeink megalkották ellenünk az állig felfegyverzett kisantantot. Helyzetünk reménytelen, kétségbeejtő volt. Még gondolatnak is rettenetes volt, hogy a régi, természetes határokkal bíró haza helyett hozzá kellett szoknunk egy torzország képéhez. Nem ment. Ha lehúnytuk szemünket s hazánk térképére gondoltunk, soha sem rajzolódott ki bennünk a mesterséges trianoni határ, hanem mindig csak a Kárpát övezte egységes ország. Sajnos a valóság nem ez volt. Volt idő, amikor a kisantant bilincsei olyan fojtogatóan s annyira vérkeringést elállítóan szorították minden tagunkat, hogy nemcsak reménytelennek látszott vágyunk a feltámadásra, hanem a megalázások egész sorozata még csonkaországi sivár életünket, nemzeti létünket is állandóan kétségessé tette. Ha dicső múltúnkból fakadó jogainkat hangoztattuk, vagy legelemibb nemzeti jogainkkal élni akartunk, állig felfegyverzett ellenségeink kardcsörtetése volt rá a válasz. Lefegyverzett nemzetünk szappanbuborék-államférfiak folytonos megalázó fenyegetéseire legfeljebb fogcsikorgatással felelhetett. Mindent elrabolhattak tőlünk! De dicsőséggel átszőtt múltúnk szilárd alapjára felépített hitünket a magyar jövőben nem vehették el tőlünk. Rendületlenül hittünk egy jobb jövőben. S ez a hitünk iskoláinkban, imánkban mindennap kifejezésre jutott. Hittünk akkor