Állami Gyógypedagógiai Nevelő-intézet, Budapest, 1915
[ REV 98 . A mi ünnepünk. Intézmények és az azokat vezető személyek nehezen választhatók el egymástól. Egyiknek története, története a másiknak is; ami egyiknek életében kimagasló határkő, az visszapillantásra késztet bennünket a másik életére is. Ezen az egyszerű, természetes emberi törvényszerűségen a világháború sem változtathatott, de nem moshatta, nem halványíthatta el ez a közös nagy baj, e nagy nemzeti megpróbáltatás, a lelkekben élő emlékezést, s a becsületes, érdemekben gazdag polgári munka elismerését, megbecsülését sem. Körülbelül ezek a lelki motívumok indították a Berkes János igazgató vezetése alatt álló két intézet tanári testületét arra, hogy amikor ő a magyar gyógypedagógiai oktatásügy terén eltöltött kiváló munkásságának 30-ik esztendejét betöltötte, ezt a napot ünneppé, az emlékezés, a szeretet, az igazi nagy érdemek elismerése ünnepévé tegyék. S ez az ünnep kié másé lenne inkább, mint azé az intézeté, amelynek az ünnepelt 30 esztendei működésének legjavát, 19 évi igazgatóságát szentelhette. Méltán és joggal beszélhetünk tehát a mi ünnepünkről, természetes, ha intézetünk 1915/16. tanévi értesítőjében ezt első helyen emeljük ki. Lelki szemeim előtt áll 1915. december 18-ika. Látom, amint az intézet növendékei reggel 8 órakor minden előkészület, minden rendezés nélkül összegyűlnek az intézet tanári szobájában s izgatottan, sugárzó arccal várják körükbe szeretett igazgatójukat, s megérkezésekor dörgő éljenzéssel köszöntik. Soha egyszerűbb, s keresetlenségében szebb, és meghatóbb ünneplést nem igen láttam még. Jellemző s mindnyájunkat meglepett, hogy egy VI. osztályos leányka minden előkészület nélkül, saját elhatározásából kiugrott a sorból s az ünnepeltet egy régen tanult kis verssel felköszöntötte. "