Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1883-08-01 / 211. szám
2 egynek sem. Találtak is zsidót, itt van Herskó Dávid, elfogtak egy régtiben 16 tutajost, azok közt 15 keresztényt és egy zsidót, kihallgatták őket Nyíregyházán törvény szerint, egy kicsi hija ott is volt a törvényességnek, de nem sok, se tanú, se jegyzőkönyvvezető nem alkalmaztatott ugyan jún. 28. és 29-én; akkor történtek itt a kihallgatások, de tolmács legalább alkalmaztatott az itteni orosz segédlelkész személyében. Mind a 15 tutajos, aki a karavánnal járt együtt, tökéletesen egybehangzólag vallott, minden részletben megegyezve, elmondták utazásuknak rendes történetét: hol, mikor, ki által lettek felfogadva, hol állították össze tutajaikat, hol terhelték meg, hol éjszakáztak, hol állomásoztak, hány napig, merre jártak. Elmondták körülményesen, hol találták a hullát, mikor ki voltak kötve, hogy sodorta azt a vízárra, hogy ásták el babonás hittel, de jó lélekkel, a régi görögök hitét tartván meg, hogy a tutajosnak a hullát, ha ilyet talál, nem szabad temetetlenül hagyni, mert akkor az isten szélvészt, vihart, veszedelmet visz reá. Varjuk, szarkák rászálltak a hullára, az is bántotta annak az egyszerű, szegény vallásos, de babonás népnek a lelkületét, nem tűrhette, hát elásta a hullát. Községbíró, szolgabíró szívesen látta őket, borravalóval megajándékozta, el is bocsátotta, el is mentek isten hírével, 19-én hajnalban nem is álmodták meg, hogy micsoda rettentő nagy aktusnak voltak ők ezzel részesei. A hullacsempészet mythosza hát megkészült, de kellett hozzá tanú, kellett hozzá vádlott. Nyíregyházán nem lehetett szerezni, de ott volt T.-Lök, s ott volt T.-Lökön az a kerti lak, az aztán megtette a maga kötelességét, ott előállott Matej és megkészült, előállott Hersko és megkészült, előállott idővel aztán Smilovics is, és ahogy ezt a mythoszt valaki elgondolta, a szíveket és veséket vizsgáló mindentudó isten fogja majd megmondani a ki kitalálta azt a hullacsempészet meséjét. Azután Matej és Hersko és Smilovics elmondották azt. Igaz hogy csak addig tartott az a mese, míg a félelem felettük lebegett T.Lökön és Nyíregyházán, még egy néhány napig, hétig, de amely pillanatban ők szabadon érezték maguk alatt az isten áldotta földet, amely pillanatban eltávozhattak hazájukba, amely pillanatban kiszabadultak a t.-löki kerti lakból, a t.-löki csendbiztosi kezelésből és amely pillanatban távol voltak a vizsgálóbírótól, elmentek panaszra saját elöljáróságukhoz, saját vármegyéjükbe, elmondták, hogy minő valótlanságokat mondottak ott, amiből egy szó sem igaz, de a nyomorúságnak, félelemnek, kíntatásoknak keserve alatt be kellett azt nekik vallaniuk. Hiszen természetes is ez, mi lenne objektuma a hullacsempészetnek? Ahoz először is kell egy hulla, de a hulla nem úgy terem, mint gubacs a fákon, az nem terem vadon, azt meg kell szerezni valahonnan, de honnan ? nem is keresték. A hulla valamikor élt, tehát amikor élt, kinek nevezték, hogy hívták? azt mondják, ismeretlen volt, fel kell tehát ismerni a vizsgálóbíróságnak, a rendőrségnek, azért fizeti az állam a bíróságot, azért tartja a rendőrséget, de hát kereste a bíróság, kereste a rendőrség ? nem kereste, a szomszéd faluban sem keresték, hogy kinek hullája; igaz, hogy az eltűnt leány még nem került elő, igaz, hogy az eltűnt leánynak a ruhájában volt a hulla és minden más körülmény is összevágott az eltűnt leányra nézve, de azért az azonosságot kerülni kellett, mert különben a rituális gyilkosság egész meséje füstbe szállott volna. A módját, a látszatát azonban mégis meg kellett adni a csempészet meséjének. Matejtől mentek Herskóhoz, Herskótól mentek Smilovicshoz, de itt sem álltak meg, mert akkor már egy a földkerekségére kiható „Kagál“-nak meséje szintén feltámadott, és feltámadott a félvilág, amelynek a magánvádló úr szerint a pénze és hatalma eljött ide, ezeket a zsidókat védelmezni, és feltámadott az a fél Európa is, mely mozgásba jött egynéhány sakterért, amint ő mondá, s mert akkor már ki lett gondolva az is, hogy itt fél Európa ellen kell a nyíregyházi vizsgálóbírónak küzdeni. Hát — mondom — Herskónál meg nem állhatták, mert mégse hitték, hogy a Kagál és a fél világ pénze és hatalma Herskóban, e koldus zsidó napszámosban van öszpontosítva. Tovább mentek tehát Smilovicsig, de ezzel is az a veszedelem jött a hypothezisekre, kellett még tovább menni, s elmentek Vogel Amseihez, el akartak menni Mendelovics Niszenig, de hulla még mindig nem volt, mert Matej kapta Herskótól, Hersko kapta Smilovicstól, de kitől kapta Smilovics? A suba gallérjában csak nem volt, ki kellett találni Groszt és Kleint, hogy Grosz és Klein kitől kapta, azt már nem is keresték, azt hitték Grosznál és Kleinnál csakugyan készen van a hulla. (Derültség a közönség körében.) De megakadt a procedura Vogelnál is, mert Vogel Amsel bármily kemény vallatás alá vétetett, egyszerűen azt mondta, nem tudok, nem láttam, nem hallottam semmit, nem is hallott, mert tanukkal bizonyította be, és pedig a börtönből, hogy ő azon a helyen, ahol ő hullaszállítás felől alkudozott volna, abban az időben nem volt, nem is lehetett. Feltűnt itt, hogy az a három Vaszil olyan egybehangzólag beszélt, de kegyes figyelmébe ajánlom a tek. törvényszéknek azt, hogy Vogel Amsel itt a börtönben volt, kínos betegségben szenvedve, amely abból az időből származott, mikor a kerti lak volt az ő lakása, mikor neki pandúr és ló előtt futva kellett jönnie betegen. Hivatkozott alibi-tanukra, mire azok megcitáltattak, a vizsgálóbíró maga hallgatta ki őket, még csak a lehetősége is ki van zárva a gondolatnak, hogy ő beszélhetett volna velük, s mindamellett az a megtört, elgyötrött beteg Vogel Amsellal az a három Vaszil a keresztény Istenre való hivatkozással, szóról-szóra igazolta az ő albijét, tehát nem volt sikeres Vogelnél keresni a hullacsempészet további fonalát. Nekem úgy tetszik, nem gyanúsítok, nem gyanúskodom, hiszen fájdalom! azon vizsgálati iratokban gyanakodás nélkül is elég nyoma van, hogy voltak emberek a vizsgálóbíróság közegein kívül is, kik nem Herskónál, Smilovicsnál, Vogelnél és a koldus zsidónál akarták keresni a rejtély kulcsát, hanem fel akartak menni Máramarosba milliomosnak hitt egyénhez, mert épen ezekre vonatkozó denunciáns leveleket láttam a vizsgálati iratok között, mégpedig épen Smilovics vallomása mellett. Ezen az utón akartak azok a denunciánsok eljutni oda, hogy az orthodox zsidók, kiket a vérváddal illet a magánvádló úr, az ügybe belekeveredjenek, de nem a szegény orthodoxok, hanem a milliomosok. Ez volt a vizsgálat iránya, de megakadt először Vogelnél, másodszor Grosznál és Kleinnál és harmadszor a józan észnél, mely a kir. főügyész személyében közbelépett. Azt mondta a magánvádló úr, hogy szeretné a történelem lapjáról kitörölni azon eseményt, midőn a közvádló a vádat elejtette. Ezen óhajtása nem fog teljesülni. Én mondhatom azt, hogy az ország bíróságainak ez ügybe való beavatkozása nem történhetett meg mind e mai napig, de a bíróságokon kívül én nem ismerek Magyarországon hatóságot, mely ez ügyben az ártatlanok védelmére azon ezer és ezer törvényellenesség, azon sok erőszak ellen, mely ezen vizsgálati eljárásban elkövettetett, fölkelt volna. Azon sok erőszak, a tévedés és a mulasztás ellen egyetlen egy igaz ember állt föl, mint őre a magyar igazságszolgáltatásnak, és ez a kir. főügyész volt a kit ezért örökké elismerés fog környezni. Ezen tette nem fog a történelem lapjairól kitörültetni. Midőn a sajtó egy része halált és akasztófát kiáltott ezen emberekre, mikor a sajtó más része meglapulva és meghunyászkodva elnézte az igazságszolgáltatás nevében űzött ezen irtózatos játékot, akkor a védelem közegein kívül az ország összes hatóságai közt ezen egyetlenegy férfiú és azok, kik rendelkezése alatt állottak, voltak az egyedüliek, kik, ismétlem, a bíróság be nem avatkozhatván, az üldözött ártatlanságnak pártjára kelt, vagy keltek legalább annyiban, hogy ők se legyenek ex lex állapotban, hanem szabjon a törvény halált a bűnösökre, ha kell, de míg az ítélet ellenük nem szól, ne üldöztessenek minden emberi jogok lábbal tiprásával. Azért én ezen padokról, mely rendesen szemközt szokott állani a közvádlói intézmény közegeivel, elismerésemet fejezem ki nemcsak a magam s az általam képviselt ügy nevében is, elismerésemet fejezem ki a kir. főügyész Kozma Sándor úr és Havas Imre kir. ügyész iránt azért, hogy becsületes reputációjuk súlyával az igazság és törvény iránti hűséggel álltak ellent azon vádnak, mely nem a raktereket akarta elsodorni, hanem Magyarország igazságszolgáltatásának becsületét. Összegezem a csempészetre vonatkozó jogi jelenségeket, mivel van igazolva a csempészet? Tudva van-e, honnan eredt a csempészett hulla; ki volt, hol, mikor, ki által, miként lett felöltöztetve? Igazolva van-e, hogy Eszter a földben feküdt valamikor ? S ha igen, hol, meddig, ki ásta fel, ki szedte le ruháját? üres légből kapott feltevések ezek, semmi más. Mi terheli Smilovicsot? Sem objektiv tényállás, sem összevágó objectiv jelenség, sem tanuk vallomása, sem beismerés, sőt másuttléte tanukkal van igazolva Mi terheli Herskó Dávidot? Se objektiv tényállás, se kifogástalan tanuk vallomása, se önbeismerés , sőt a Smilovicscsal Matej szerinti találkozás lehetőségének kizárt volta egyenesen képtelenséggé teszi az ellene felmerült gyanút. Mit terhelt Vogel Amselt? Grosz Mártont? Klein Ignácot? Se objektív tényállás, se tanú, se önbeismerés. Sőt valamennyinek terhelő gyanúját megsemmisíti a tény, hogy az állítólag csempészett hulla léte, eredete a szárazi útjük iránt egyetlen elfogadható jelenség se forog fenn. Itt tehát egy kvalifikálhatatlan tévedés forog fenn, mely a vizsgáló közegek valamelyikének agyában megfogamzott és hogy mily nagy volt az elfogultság és mily soká tartott, annak illusztrációjául szolgál az, hogy csak pár hét előtt is, midőn Cseresné a vallomástételre jelentkezett, ú vizsgálóbíró hivatalosan azt jelenté, hogy ha pár napot engedtek volna meg neki, teljesen kiderítette volna az ügyet. A tévedések félreértések,,hibák, mulasztások, törvényellenességek ezen irtózatos zűrzavarában azt, mi sohasem történt, sohasem történhetett, a vizsgálóbírónak százszorosan meghatványozott hatalommal nem sikerült volna nemcsak bebizonyítani, hanem csak plauzibilissé is tenni. Az mondatott magánvádló által, hogy Matej, Smilovics, Hersko hitelesítették a tszék előtt vallomásaikat. A meghitelesített vallomás azonban törvényes bizonyíték erejével nem bírhat, a meghozandó vagy meghozható ítélet alapjául nem szolgálhat. Azon hitelesítés nem ezen tszék előtt történt, mások voltak jelen azon hitelesítésnél, nem előzte meg a keresztkérdések láncolata, nem voltak jelen a vádlottak, nem voltak jelen a vádlottak védői. E nélkül pedig elmarasztaló ítéletre alkalmasnak tekinthető bizonyíték nem készülhet igazságos törvényeink szerint és törvényszékeink igazságos eljárása mellett. És most engedje meg, a tek. törvényszék, hogy áttérhessek azon kérdés vizsgálatára, melyet már beszédem folyamán érinteni bátor voltam : vájjon miként történhetett tehát az, hogy ily eljárással az ügynek ily állása mellett mégis ily per keletkezhetett. Midőn a hullacsempészet meséje már meg volt, midőn mindazok, kik többékevésbbé valamely ürügy alatt abba belevonattak, akkor a dolog végeredményében így állt a vizsgálóbiróság és közegeinek kezén : 57 zsidó és 16 keresztény, összesen tehát 73 ember lett letartóztatva, nem mind Nyíregyházán, hanem itt és másutt; egy csomó ember rendőri felügyelet alá helyezve a házi jognak és levéltitoknak szentsége nem egyszer brutálisan megsértve és feldúlva, a távírói forgalom meggátlására könnyelmű kísérlet téve, a rituális gyilkosság vádjával az ország és Európa bekiabálva, hazánknak egy nagy felekezete ellen mélységes izgatást, gyűlöletet és megvetést támasztva, 10, 15 vádlott egyén hónapok, évek óta vizsgálati fogságban, családjától elszakítva, igazságszolgáltatásunk és intézményeink becsülete a külföldön meghurcolva, ime a vizsgálat működésének ez volt akkori egyedüli eredménye. Hogy ezen eredmény miként állt elő, hogy a vizsgálat miként indult meg, arra nézve barátaim és védőtársaim már több irányban nyilatkoztak. Nyilatkozataikat ismételni nem akarom, nem fogom, csak meg kell jegyeznem azt, hogy egy nem egészen 4 éves gyermeknek , Scharf Samunak fecsegése volt ezen vizsgálatnak kiindulási pontja. Nem tehetem, hogy ezen kis részletről megemlékezvén, elismerésemet ki ne fejezzem azon járás szolgabirója , Jármy úr iránt, ki azon gyermekbeszédet is, sőt az anyának, Solymosi Jánosnénak bejelentését komolyan venni, józan eszével, hivatali állásával, kötelességeivel összeférőnek nem tartotta. Rábízta a községi elöljáróságra, ha mese, legyen mese, de ő kezét bele nem mártja, útját nem állta, mert nagy volt már az izgatottság, de tisztelet nevének, hivatalos tekintélyének, pecsétjét rá nem ütötte azon eljárásra. Fájdalom, hogy egy törvényszék vizsgáló közegének kellett ezen semmiséget, sőt ezen épen a kisgyermek betanított terhelő gyanús dolgot komolyan venni. A múlt évi május 12-dikén, ide terjesztette a községi vizsgálatot Farkas Gábor bíró uram, melyben megjegyzem, hogy férfi egy sem hallgattatott, ki hanem csupa kis leány és vén asszony. Az itt fungáló kir. alügyész látta az aktában, hogy akár erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre juttatás, akár megölés céljából idegen erőszak által halt illetve tűnt el Solymosi Eszter. Ez volt az első omino- BUDAPESTI HÍRLAP, (211. sz.) 1883. augusztus 1.